31.fejezet

Sziasztoook!:)

Már elég rég szólítottam meg az olvasókat így a rész előtt pár mondattal, de most sem szeretném nagyon húzni vele az időt. Csak annyit akartam mondani, hogy köszönöm hogy elnéztétek a késéseim mostanság, de ígérem, újra visszaáll az első helyzet; tehát rendszeresen lesznek részek 3-4 naponta.^^ Különösen köszönöm a visszajelzéseket, jól esnek, de most a legjobban az előző részhez kommentelő olvasó véleménye esett a legjobban. Nagyon köszönöm neki ♥ És persze nektek is. Továbbra is várom a kritikáitok, a véleményeitek, szeretném kicsit úgy is alakítani a történetet, ahogy ti gondoljátok, hogy még jobban megfogjon titeket a sztori. Szóval jöhet bármi, én szívesen fogadom. 

Jó olvasást!

Őszinte aggódás

Reggel arra ébredtem, hogy a biztonságot nyújtó karok lecsúsznak a derekamról.

-Tom..- motyogom.- Hova mész?

Mire sikerült kinyitnom a szemem, már öltözött.

-A kórházba. Dolgoznom kell.

-Muszáj?

-Tudod jól hogy igen.- feleli, és kicsit morcosnak tűnt.

Felültem. Félig volt rajta még csak a póló, amikor oda húztam magamhoz. Közelebb lépett, semmit sem sejtve, majd amikor kellő közelségbe ért, hanyatt löktem az ágyra és fölé másztam.

-Valaki nagyon morci ma reggel..

-Mi? Ki az? Én nem látom..- vigyorog, és kihasználva hogy most ő van előnyben, csikizni kezdett.

Azonnal megugrottam nevetve próbáltam lefogni.

-Thomas, kérleeek! Ne! Hagyd abba!- nevetek és inkább lemásztam róla.

Mosolyogva bámult az ágyról, csendben nézte ahogy kinyitom a szekrényt, beletúrok a ruháim közé, és előszedek valamit. Ez a jókedv csak álarc volt. Belül még most is aggódtam hogy mi fog ma történni, mi lesz az első lépése a maffiának. Váratlanul eszembe jutott Tyler. Mi van ha már voltak nála? Vajon jól van? El kell menjek hozzá..

-6 körül végzek.- szólal meg, miközben a fürdőbe megy.

-Hogy hogy?

-Van még pár papírmunkám és nem szeretném haza hozni.

-Rendben.

-Ha lehet..- jelen meg a feje az ajtóban, kezében a fogkeféjével.- Ne nagyon mozogj kinn a városban.

-Oké..- felelem, de el is fordulok hogy ne lássa az arcomon hogy hazudok.

Ahogy elmegy, az lesz az első dolgom hogy megnézzem Hensleyt.

Kimentem a konyhába, egy gyors reggeli félét összedobni, amikor azt tapasztaltam hogy az anyukája már nincs itt. Sajnálom hogy tegnap nem tudtam jobban megismerni, de muszáj volt lefeküdnöm, mert szét robbant a fejem.

A fiú a vállára kapta a laptop táskáját és oda lépett hozzám.

-Vigyázz magadra.- nézek fel a szemeibe.

-Mint mindig. Sietek haza. Jó legyél.- puszil a homlokomra és elindul.

Sóhajtva támaszkodtam meg az egyik széknek az asztalnál, és vártam hogy a Roverje elguruljon a ház elől. Nem kellett sokat várnom. Gyorsan berohantam a szobámba a telefonomért, magamra kaptam az új dzsekim, és siettem. Gyalog indultam neki, nincs olyan messze, ráadásul elég forgalmasak azok az utcák amiken végig kell mennem. Ellehet veszni az embertömegben.

Ginster street. Itt vagyok. Még haladtam pár háznyit, és elértem 49-est. Nem csengettem, csak berontottam a borostyánnal befutott kapun. Meglepetésemre az ajtó nyitva egy kis résnyire. Rossz érzésem támadt. Óvatosan beléptem, és minden kísértetiesen hasonlított arra, amikor elsőnek találtam itt a fiút.

-Tyler?- kiabálok, amikor lépteket hallok a konyha felől.

Nem sokára feltűnt szöszi haja, aztán teljes lénye, és szinte hallottam ahogy leesik a kő a szívemről.

-Oh Tyler..- telnek el könnyel a szemeim és oda rohanva hozzá a nyakába ugrok.

A lendülettől hátrált pár lépést, de szorosan ölelt.  A félelem, a megkönnyebbülés és a zavarodottság egyszerre tört ki rajtam sírás alakjában. Hosszú percek után kicsit eltoltam magamtól hogy a szemeibe tudjak nézni. Arca meggyötört volt, szintén mint legelsőnek. És csont sovány. Erős a gyanúm hogy megint visszaesett a depresszióba. Inkább tudom ezt elképzelni, mint azt, amit Dr. Clawford mondott. Szerinte ez a fiú egy pszichopata. Kezelhetetlen.

-Szia Tamara.- mosolyog rám keserűen és elengedve leül a fotelba.

-Minden rendben?- aggódom.

-Nem vagyok jól..- feleli komolyan, és letörli a kósza könnycseppet az arcáról.

 Az ujjaimat tördelve álltam, nem tudtam mit is csinálhatnék. Végül oda guggoltam elé és a térdeire raktam a kezeim.

-Történt valami? Bántottak? Megfenyegettek?

-Nem járt itt senki.

-Akkor mi van? Ne kelljen mindent kihúzni belőled! Mondd már!

Rám villantotta a tekintetét.

-Nem fogom előröl kezdeni.

-Mit?

-Azt amit a múltkor.- csuklik el a hangja.

Felegyenesedtem és fel alá kezdtem járkálni előtte. Némán bámult, ami még jobban idegesített.

-Őszintének kell lenned velem! Látom rajtad hogy beteg vagy! Be van esve az arcod, lefogytál, remegnek a kezeid. Mi a franc történt azóta hogy utoljára találkoztunk?!

-Igazán tudni akarod?- áll fel, mire bólintottam.- Minden nap hiányzol.

 Tekintetem a padlóra esett. Fájt ezt hallani. Fájt, mert ez megint azt a tudatot erősíti bennem, hogy én vagyok a hibás, miattam van ilyen rossz állapotban.

-Hiányzol, és bár azt elfogadom hogy nem szeretsz, de abba már képtelen lennék beletörődni ha bármi bajod esne. Thomas nem tudna megvédeni Brandonéktól. Még lehet én se. De legalább bennem lenne az a tudat hogy mindent megtettem érted. Így viszont képtelen vagyok élni, hogy tétlenül várjam mikor rabolnak el. Megőrülök. Mindent megtennék érted. Még ha te ezt nem is tudod viszonozni..

Felpillantottam rá. Minden szavának hatalmas súlya volt, és komoly háttere.

-Én..- kezdek bele, de közbeszól.

-Nem kell hogy mondj semmit. Hagyjuk most az én érzéseim. A lényeg a te biztonságod. Felejtsd is el amiket mondtam.- indul vissza a konyhába de elkapom a karját.

-Azt hiszed én nem szoktam rád gondolni? Itt él bennem a bűntudat, hogy én teszlek tönkre.- suttogom, és érzem a bűntudattól keletkezett fojtó gombócot a torkomban.

-Az hogy ide jutottam csakis az én hibám.- lép vissza hozzám, meglepően közel.

Az orrunk kis híján csak hogy nem ért össze, a szívem gyorsabban kezdett verni, és még levegőt sem mertem venni.

-Én ringattam bele magam abba az álomba hogy mi boldogok lehetünk együtt.

-Meg lett volna rá az esélyünk..- felelem halkan.

-Csak rossz volt az időzítésem. Azt hittem van még időm. De nem volt. Thomas megelőzött. Hisz ismersz, örök késő vagyok.

-De sosem az utolsó.- mondom ki a végső mondatot.

Megingott. Egy pillanatra elvesztette maga fölött az uralmát, és feje közelebb billent az enyémhez. Megijedtem. De nem mozdultam, mert ő is lefékezett. Libabőrös lettem ahogy éreztem a lélegzetét a bőrömön. Nagyon közel volt.

"THOMAS"

Ugrik be a fejembe a név. Azonnal görcsbe rándult a gyomrom és két lépést is hátráltam. Hensley hátat fordított nekem, gondolom hogy kicsit összeszedje magát.

-Kaptál azóta bármi fenyegetésre utaló jelet?

-Nem.- ülök le a kanapéra.- De mi van ha.. Ha csak valaki szórakozik?

-Nem tudhatjuk. De jobb félni mint megijedni, nemde?

Bólintottam.

-Jobban..- köszörüli meg a torkát.- Jobban szeretném ha itt maradnál éjjelre.

Meglepetten néztem rá.

-Egyből gyanús lenne Tomnak.

-Tudom. De arról volt szó hogy kihagyjuk ebből. És így legalább megtudnálak azonnal védeni.

-Ty, szerintem várjunk még ezzel. Ha lesznek további jelek, akkor haza jövök.

-Várjunk? Mégis meddig? Ameddig el nem rabolnak? Vagy amíg le nem lőnek az utcán? Esetleg megerőszakolnak?!- kel ki magából.

-Nyugodj meg, semmi ehhez hasonló nem fog történni, mert nem mászkálok az utcákon.

-Akkor az mivel lenne jobb ha a doki nem menne haza és rád törnék az ajtót? Vagy betörnének hozzá? Simán kiderítik hogy ki ő és hogy mi közötök egymáshoz. Az egyik nővér Derek felesége.

-Derek?!- hüledezek.

-Pontosan. Ha Bran szól neki.. ti halottak vagytok. Emlékszel hogy ölte meg a saját anyját..

-Ne is hozd fel, kérlek..- kap el a hányinger az embertelen módszertől.

-Akkor meg kell értened az aggódásom.

-Megértem. De neked is meg kell értened hogy Tom nem tudná elviselni hogy csak úgy indokolatlanul haza jöjjek aludni.

-Ja, szóval hogy már túl vagytok.. AZON…- húzza félre a száját.

-Mi? Nem.- motyogom zavartan és a padlót bámulom.- Még csak.. meg sem csókolt..

Kikerekedett szemekkel bámult rám.

-Hogy mi van?! Meg sem.. csókolt?

-Nem..

-Istenem de egy fasz.- röhög fel.

-Talán én értem félre és nem is akar tőlem semmit.

-Tamara, ne butáskodj. Kevésszer láttalak titeket együtt, de már messziről észre lehet venni rajta mennyire oda van érted. Amit meg is értek.

Akaratlanul is elmosolyodtam.

-Akkor mi legyen?

-Még várok. De ha lesz még valami, ami aggasztó lehet, rögtön jövök haza. Majd kitalálok valamit Dontsonnak.

-Rendben. Csak vigyázz magadra! És legyél körültekintő.

-Ajj, ennyire azért nem kell aggódni!- mosolygok rá hálásan és megölelem.

-Látom nem fogtad még fel hogy itt az életed a tét.

-Szerinted képesek lennének megölni?- nézek a szemeibe.

-Szerinted képes lennék nem szeretni téged?

Jogos. Mindegyikre egyértelmű a válasz. És a kérdés is elég hülye volt..