56.fejezet

Nincs több titok

Tom szaporábban kezdte venni a levegőt, és a kezem után kutatott. Szorosan fonta ujjait az enyéim köré, és le sem vette a tekintetét a rendőrről. Egy árva hang nem volt a szobában, ami kezdett ijesztő lenni..

-Figyelj, én itt vagyok veled. Szólj, ha nem kérsz belőle, rendben? Nem bánthat, nem nyúlhat hozzád, és nem muszáj megismerned.- puszilok a homlokára.

-Üljön le.- szól rá remegő hangon, mintha engem nem is hallott volna.

Ahogy elnéztem kemény gondolatok cikáztak mindegyikőjük fejében. Az egyik nem akart színt vallani, a másik pedig nem akart hinni.

-Mielőtt elítélsz, vagy elküldesz, tartozom egy magyarázattal.

-Nem hinném hogy meg kéne hallgatnom. És maradjunk a magázásnál.

-Az Isten szerelmére, a fiam vagy!

-Nem ismerem magát.- rázza a fejét.

Tökéletes falat épített fel maga köré az élete során, ha ezt a témát hozták fel neki. Mégiscsak egy nő mellett nőtt fel..

-Tudom hogy ez most elég hihetetlenül hangzik, de ha bele gondolsz..

-Hihetetlenül? Ide jön, és közli hogy az apám. Komolyan hinnem kéne benne? És még ha így is van, attól még nem lesz minden rendben.

-Engedd hogy megmagyarázzam!

-26 kibaszott évet voltam apa nélkül. Ez volt az az idő, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. És tudja mit tett az anyámmal?! Évekig gyógyszert szedett. Összeroppant. Minden feladat rám hárult. Minden! 6 évesen nem a játszótéren rohangáltam, hanem otthon voltam és segítettem. 15 évesen mostam, főztem és mindent megcsináltam, mert anyám kimerülten esett minden este haza a munkából. Elvette a gyerekkorom!- fakad ki, de túlságosan elérzékenyült, így nem sikerült szemrehányónak lennie.

-Sajnálom!

-Húzzon innét, oké? Eddig sem keresett, most se jussak eszébe.

-Thomas..

-Menjen már!- üvölt sírva.

A halántékára leheltem puszit, miközben magamhoz öleltem remegő testét. Úgy bújt hozzám mint apró kiscica, hálát adva hogy megmentettem az utcáról. Összeszorult a torkom, amiért így kell látnom.

-Hallgasd meg!- halljuk az ajtóból.

Valerie ellenmondást nem tűrő hangon figyelte a reakciókat.

-Nem! Nem vagyok se rá, se rád kíváncsi!

-Hogy viselkedhetsz így?! Látod magad?

Szipogva szedte másodpercek alatt össze magát, és kihúzta magát, két oldalt a matracba kapaszkodva.

-Hogy én hogy viselkedem? Na és te? Te látod magad? Mi a francért véded? Nem emlékszel hogy bánt veled? Elfelejtetted hogy én helyette is mindig melletted voltam?! Akkor mégis miért véded?

-Mert szeretem!- adja meg a nő az egyértelmű választ, amelyen mind meglepődtünk.- Akármit is tett, akármilyen sokat is bántott, nem tudom elfelejteni, érted? Szerinted miért nem házasodtam újra? Mert még most is szerelmes vagyok az apádba!

-Gyűlöllek titeket! Kurvára nem érdemeltem ezt! Én mindig mindenkinek csak segítettem, mégis ezt kapom vissza. Faszom kivan veletek, tűnjetek mindannyian innen! Mindenki! Egyedül akarok lenni! És vigyétek azt a két baszott rendőrt is az ajtóból. Nincs szükségem se rájuk, se rátok! Tűnjetek már innét!- ordít, rugdalózik, és lesöpri a poharát az éjjeliszekrényről, egy vázával együtt.

Megijedtem tőle.

-Tűnés!

Vonakodva, de egyszerre indultak az ajtó felé. Dühösen. Ami szerintem jogtalan volt. Felálltam az ágyról, és én is utánuk indultam. De nem léptem ki, hanem becsuktam utánuk az ajtót. Onnét néztem a fiúra. Idegesen túrt a hajába, és az ajkait harapdálta.

-Ne menj el! Csak te ne hagyj cserben..- pillant rám segélykérően.

Kétségbeesett volt, összetört, és magányos. Mert kezdett eljutni az agyáig a tudat, hogy mi is történt, ki ült abban a székben, és hogy kik fordultak ellene. Visszamentem hozzá, és szembe ültem vele az ágyra.

-Miért?- kérdezi, és egy könnycsepp szökik ki a szeméből.

Kezeim közé fogtam az arcát, és látva mennyi ijedt, megcsókoltam.

 Igyekeztem megnyugtatni, és tudatni vele, hogy rám mindig számíthat. Mindenben. De most ez érdekelte a legkevésbé. Éreztem rajta hogy legszívesebben ömlenének belőle a szavak és kérdések, ezért elhúzódtam tőle.

-Ne..- nyögi, és visszahúz magához.

Meglepődtem, de viszonoztam a csókját. Szabad kezét átfonta a derekamon, és ahogy hanyatt dőlt a párnára, vitt magával engem is. Így már ketten feküdtünk az elég tágas ágyon. Megfeleztük a párnát, és úgy néztem rá. Hozzám bújt, és a nyakamhoz fúrta a fejét.

-Aludj egy kicsit, rendben? Pihenj. Utána jobb lesz.

-Simogatod a hajam? Attól mindig megnyugszom..

Elmosolyodtam.

-Persze.

Jó látni hogy ennyire kötődik ilyen kis apró dolgaimhoz is. Imádom a haját fogdosni, mert mindig olyan puha és olyan jó beletúrni.. És most már tudom hogy ő ettől meg is tud nyugodni. Ez annyira édes…

Legalább két óra múlva ajtónyitódásra ébredtem. Felemeltem a fejem, és megláttam Dr. Swautert. Meglepődött hogy alszunk, de kérdőn nézett. Biccentettem hogy minden okés, de ne most jöjjön. Újra kiment. Alighogy leért a fejem a párnára, a barátom szemei kipattantak.

-Ki volt az?

-Csak Swauter. Aludj még nyugodtan.

Szótlanul vizslatta az arcom. Elvesztünk egymás szemeibe. Biztonságérzet fogott el, valahányszor is belenéztem abba a meleg, gesztenyebarna tekintetbe.

-Szeretlek..- suttogja.

-Én is szeretlek..- motyogom.

-Te vagy az egyetlen, akire számíthatok és aki mindig velem van..

-Vigyázni szeretnék rád. Életem végéig..- fogom meg ép kezét és ujjait az ajkaimhoz érintem.

-Nem lehet gyerekem, jelenleg mindkét szülőm elveszítettem, nyomorékként itt fekszem a kórházban, és még így is kellek neked?- húzza félre a száját.

-Ezekkel együtt vagy te Thomas Dontson, akiért én annyira oda vagyok. Bármi is történjék, a szívem örökké a tiéd..

Percekig csendben volt, végül szélesen elvigyorodott.

-Bele gondoltál már mennyire nyálasak vagyunk néha?

-Persze, rontsd el a pillanatot..- röhögök fel.

-Bocs, de tényleg.- nevet végre ő is.

-Inkább fogd be…- nyomom össze kétoldalt az arcát, és duzzadt ajkaira csókolok.

-Ezzel eléggé be tudsz indítani, szóval..- sziszeg, és elhúzza a fejét.

Kuncogva másztam ki mellőle az ágyból, és nyújtóztam egyet. Széles vigyorral nézett rám, de nem értettem az okát.

-A szoknyád..

Lepillantottam, megláttam hogy a jobb csípőm teljesen fedetlen, ezáltal a bugyim egy része is. Gyorsan lehúztam a felgyűrődött anyagot, amin csak nevetett.

-Fogd már be!- hajolok fölé és befogom a száját.

Egyfolytában röhögött, főleg amikor megugrottam, mert teljesen váratlanul a fenekembe markolt.

-Thomas!- bokszolok a karjába.

-Ohh baszki!- nyög fel, mert eszembe se volt, hogy ott lőtték meg.

-Jézusom, Úristen, ne haragudj!- kapom a szám elé a kezeim.- Nagyon fájt? Szóljak egy orvosnak?

-Túlélem..- motyorog.- De megkérhetlek valamire?

-Persze.

-Hoznál nekem kávét?

-Biztos jó ötlet ilyenkor a koffein?

-Nem halálos beteg vagyok..

-Ilyennel ne is viccelj..- lépek el tőle, de azonnal elkapja a csuklóm és visszahúz egy csókra.

5 perc múlva újra itt állok majd mellette, de nem baj. Én ezeket a hülyeségeit abszolút nem bánom..

Már egy ideje sorba álltam a büfé előtt, amikor megláttam egy asztalnál ülni Petert és Valit. Ők is észrevettek. Fogtam a poharat, és elakartam menni mellettük, de leszólítottak.

-Tamara!

Megtorpantam és megforgattam a szemeim, mielőtt feléjük fordultam. Kérdőn néztem rájuk.

-Hogy van?- kérdezi a férfi.

-Jól. Le tudtam nyugtatni, aludt is, és jól van. Ne zaklassátok most egy ideig. Csak ennyit kérek. Az egészsége érdekében.

-Azért te sem tehetsz meg mindent!- flegmázik az anya.- Csak egy barátnő vagy..

Felröhögtem.

-Nem tudom mi bajod lett, de jó lenne ha leállnál, mert sosem ártottam neked. És így csak Thomast is elveszíted.- fordítok neki hátat újra, és visszaindultam a folyosón.

Ez most engem is felhúzott. De igyekeztem lerázni magamról, és a 81-es kórterem ajtaja előtt lepakolni a vállamról. Mély levegővel léptem be.

-Meg is hoztam!- mosolygok.

-Köszönöm, örök hála!- veszi át és belefúj a forró italba.

Az ágy végéből csodáltam azt a férfit, akinek az életem szenteltem.

-Annyira unalmasak itt a napok.. Ha nem vagy benn legszívesebben öngyilkos lennék..

-Eszedbe se jusson. Holnap megkérdezünk egy orvost hogy kivihetlek e sétálni. Legalább a folyosóra.

-Én orvos vagyok. És engedélyt adok rá.

-Nagyon vicces édesem, de ha magadról van szó, képes vagy kissé felelőtlen lenni. Szóval megkérdezzük Dr. Swautert.

-De egyre jobban vagyok, szóval holnap tuti sétálhatok! Látod, ma már infúzióm sincs!- büszkélkedik.

-Örülök hogy ilyen gyorsan javulsz.- fonom össze az ujjaink.- És hogy ez így menjen tovább, nem szabad semmin sem felidegesítened magad. Főleg ha anyád esetleg bejönne.. Vagy ap..

-Mr. Dontson.- vág közbe.- Nem az apám.

Bólintottam. Csak át kell beszélniük, és belátná hogy szüksége van rá. De addig is jobb ha nem húzza fel magát ezeken.

-Holnap hoznál be nekem ruhákat? Melegítőt meg pólókat. Gyűlölöm ezt a hálóinget..

-Pedig szexi..- nevetek.

-Bár nekem minden jól áll..- von vállat elmélkedve.

Bolond. Most vagy elakarja titkolni hogy mennyire rosszul érzi magát az apja miatt, vagy még nem fogta fel. Nem tudom. De azért aggódok.

55.fejezet

 Sziasztok:)

Köszönöm szépen a türelmetek a résszel kapcsolatban, hát most végre elhoztam^^ Elég sok ötletem van, szóval a szünetbe mindenképp hozok többet is. És egy kis közérdekű információval szeretnék nyitni felétek, a Thomast megihlető karakterről, Dylan O'Brien-ről. Kérlek titeket szorítsunk érte! Az útvesztő harmadik részének forgatásakor egy rosszul sikerült jelenetet követően maga alá gyűrte egy autó és több csontja is eltört. A források szerint jól van, de még sokáig kell pihennie. Nagyon aggódom érte, de szerintem érzi a fanok aggódását. Csak ennyit akartam. Valahogy  ez indította be nagyon a fantáziám, hisz Dontson is kórházba fekszik..

Jó olvasást, béke veletek!♥

Nem menekülhetsz

Hosszú beszélgetés, és egy telefonhívás után kiadták a gyanúsítást, sőt szerintem az ítéletet is Brandonra. A sok pofázás elvette az én drágám összes energiáját, és álmosan pihegett a párnán.

-Nagyon köszönöm mindkettőjüknek. Börtönbe fog kerülni az a szemét. Ígérem.- áll fel Pete a székből.

Én is így tettem, mert láttam a tekintetén hogy velem még akar beszélni.

-Mindjárt jövök, rendben? Valamit még el kell intéznem.- néztem Thomasra.

-Siess..- motyorog félálomban.

Betakartam még egy pléddel, és el akartam lépni tőle, de nem engedte el a kezem.

Visszapillantottam rá, és fölé hajolva lágyan többször is a homlokára pusziltam.

-Aludj nyugodtan édesem. Visszajövök!

Nem válaszolt, ezért csak megsimogattam az arcát, ami végleg az álomvilágba csöppentette.

Megfordultam, és kimentem a folyosóra a férfi után.

-Elképesztő miket tett..- döbben le, miközben a kijárat felé haladunk.- Nagyon elszánt.

-Büszke lehet rá.

-Az lennék. De egyenlőre nem akarom bele élni magam ebbe az apa-fia dologba. Lehet nem fog kérni a társaságomból továbbra sem.

-Holnap kicsit beszélgetek vele erről. De csak óvatosan. Aztán ha gondolja, délután elmondhatja azt amivel tartozik.

-Rendben. Köszönöm.

-Ugyan. Azt szeretném ha boldognak látnám teljes mértékben. És ehhez lehet már csak egy apa hiányzik.

-Remélem. Most viszont mennem kell. Még ma este megírom a vallomásukat rendes jegyzőkönyvbe, amit el is küldünk a bíróságnak.

-Hálás vagyok mindenért amit tesz.

-Ez a munkám. Maga viszont pihenjen végre.

-Mindenképp. Jó éjszakát!- intek, miután kilép a főbejáraton.

Megfordultam, és visszafelé vettem az irányt a földszinti folyosón. Egészen addig, amíg a recepciónál meg nem láttam egy csöpp kis teremtményt az anyukája mellett. Azonnal ő is kiszúrt, és boldogan rohant hozzám.

-Tamara, végre! Azt hittem soha nem jössz vissza..

-Szia Maggie.- veszem a karomba.

-Ne haragudj amiért elmondtam Tomnak miket mondtál azon az estén..

-Semmi baj kincsem. Örülök hogy elmondtad. Nélküled nem lennék most itt. De veled mi újság?

-Rosszul lettem megint, és valószínűleg megint napokat itt bent leszek.

-Ez nem hangzik túl jól. Hányas szoba?

-235.

-Délelőtt felmegyek hozzád rendben? És beviszlek majd Thomashoz.

-Miért nem most?

-Még elég gyenge szegény, és most is alszik. De reggelre kipiheni magát.

-Maggie!- halljuk meg az anyukáját.

-Most mennem kell.- öleli át a nyakam.- Puszild meg helyettem is.

-Természetesen.- nyugtatom.- Aludj jól, és vacsorázz!- látom el tanácsokkal.

A nagy részét már nem hinném hogy hallotta, mert elég hamar el tűnt egy folyosón. Tovább sétáltam. Még benézek a barátomhoz, aztán haza megyek. Szeretnék végre ágyban, vízszintesen aludni, most hogy minden nagyobb veszély elmúlt.

Fáradtan csuktam be magam után az ajtót. Lerúgtam a cipőim, és amilyen halkan csak tudtam így zombi üzemmódban, a szobám felé közeledtem. A nappaliban sötét volt, azonban a konyhából fény szűrődött ki. Nem ítéltem neki nagy jelentőségteljes dolgot, és el is haladtam volna mellette, ha meg nem hallottam volna halk szipogást. Valerie még mindig itt van? Kíváncsian dugtam be a fejem, és megpillantottam az asztalnál ülni. Rengeteg elhasznált zsebkendő fetrengett körülötte, ő pedig a fejét támasztva sírt.

-Úristen, mi történt? Jól vagy?- teszem fel a butábbnál butább kérdéseket.

Ijedten kapta fel a fejét és arcát kezdte törölgetni.

-Itthon vagy?- kérdezi úgy, mintha minden rendben lenne.- Nincs semmi gond.

Mű mosoly. Ismerem már ezt. Sóhajtva ültem le vele szembe, és vártam hogy belekezdjen. De nem szólt.

-Mr. Dontson a baj, igaz?

A név hallatán ajkait egy vonalba préselte, és újra felzokogott. A vállára raktam a kezem.

-Sosem tudtam igazán elfelejteni.. Erre most hogy felbukkant előhozta a régi emlékeink pluszba, és borzasztóan érzem magam! Egyszerűen… annyira hiányzik. Most is. Legszívesebben vele tölteném minden percem ami maradt az életemből. Én.. annyira szeretem…

Halvány mosoly futott át az arcomon. Hát meg van a gyenge pontja. Még a fiánál is jobban szereti azt a férfit, még így, közel 30 év után is. Minden tiszteletem az övéké. Amiért ennyire kitartóak. Hiába váltak el az útjaik, az érzéseik továbbra is egy síkon haladnak.

-És ezt ő is tudja?

-Nem. Elküldtem. Nem akarom hogy újra fájdalmat okozzon. Se nekem.. se Thomasnak.

-Nem lökheted el magadtól csak mert félsz. A szerelem sok kockázattal jár. És néha fájdalommal is. De minden elfelejtődik ha tényleg az az ember van melletted, akit szívből szeretsz. És ő is szeret, gondolom.. Megbeszéltétek már?

-Igen. Mármint elmondta hogy nagyon sajnálja és bármit megtenne azért hogy új esélyt adjak neki. És azóta is írogat meg keres.

-Akkor ne utasítsd el!- próbálom meggyőzni.

Már nyitotta volna a száját a válaszra, de kopogtak. Kis remény csillant meg a szemében. Egyrészt mert megúszta a válasz adást, másrészt meg mert fenn állt az esélye hogy bizony az álljon kinn a ház előtt, akit a szíve mélyén várt. Feltápászkodott, és a bejárathoz ment. A nappali ajtajához siettem, és füleltem. Fordult a zár, nyikorogva kitárult az ajtó.

-Peter?- szól a megilletődött hang, de egyből erőteljesre vált.- Figyelj, megmondtam hogy..

-Tudom. De csak azt szeretném, hogy tudd, sajnálom. Nagyon szeretlek!

Összeharapott ajkakkal vártam a reakciót, de csak újabb szipogást hallottam. Percekig semmi más nem történt. Végül óvatosan kilestem a kabátok mögül, és elém tárult a látvány. A nő a nyitott bejárat előtt állt, már egyedül, és meredt ki a sötétségbe. A hideg pedig egyre csak áramlott a házba. Gyorsan mellé szaladtam, ismét bezártam, és elsegítettem a szobájáig, mert idő közben már remegett a zokogástól. Kis híján majd’ megfulladt.

-Vali, nyugodj meg! Kérlek szépen! Nem akarom hogy belázasodj.

-Annyira szeretem..- ismételgeti, és a mellkasához szorít egy párnát, miközben összegömbölyödik az ágyon.

Betakartam, bekapcsoltam neki a tévét, raktam mellé zsebkendőt, és magára hagytam. Ezt csak ő tudja leküzdeni. Ha közel engedi magához újra, még boldog lehet. De így csak szenvedni fog, és kitudja meddig..

*                               *                                   *

Felemelő érzés volt végre megint úgy ébredni és készülődni, hogy tudom, végre engem is lát a szerelmem, és nem csak én Őt. A kedvenc szoknyáját vettem fel, azt a feketét, melyen apró piros virágok voltak, és amelyben az első közös ebédünket töltöttem. Még pár nap, és fél éve ismerjük egymást. Remélem addigra lábra tud állni, és megünnepelhetjük valahogy. Elképesztő mennyire egy hangon vagyunk már a kezdetek óta. És őszintén szólva kicsit meg is ijeszt, hogy eddig még nem igen veszekedtünk. Persze ez jó, de félek hogy ha megtörténik, az nagyon hosszú szünet lesz. És ez az apa téma tökéletes elindítani a lavinát..

Gyalog szeltem át az utcákat, kis híján elcsapattam magam egy taxival, de se gáz, a lényeg a cél volt. Izgatottan álltam meg a 81-eskórterem ajtója előtt, és a rendőrök mellett még egy mély levegőt vettem. Amint lenyomtam a kilincset, belibbentem a hatalmas vigyorommal, és megpillantottam az épp reggeliző beteget.

-Jó reggelt!

-Úristen, de gyönyörű vagy..- beszél teli szájjal.

Szem forgatva léptem mellé, és kócos hajába pusziltam. Sietősen lenyelte a kakaós csiga falatot, csak hogy az összes fogát megvillantva rám mosolyoghasson.

-Hogy érzed magad?- érdeklődöm.

-Tökéletesen. Főleg hogy végre itt vagy.

-Örülök neki. Mikor keltél?

-Korán. Azt hittem itt leszel.

-Ne haragudj, itt maradtam volna, de most kicsit zavaros minden, anyukádnak is szüksége van rám..

-Minden rendben vele? A múltkor úgy elrohant..

-Jól lesz. A lényeg hogy felépülj..- fogom meg ép kezét.

Még mindig infúzióra van kötve, kicsit idegen ebben a kórházi ruházatban. A tálcán gőzölgő tejeskávéval szemezett, de az hogy igyon is belőle, egy kézzel kicsit nehézkes lenne. Megsajnáltam amiért ennyire kis tehetetlen, és a szájához emeltem a pöttyös bögrét. Mélyeket kortyolt, melynek köszönhetően orra alatt a borostán kívül hamar hab bajusz nőtt. Elnevettem magam.

-Most mit nevetsz?

-Annyira vicces vagy. Kis szerencsétlen..- markolom meg a hálóingjét a nyakánál, és lecsókoltam az ajkairól a habot az ajkairól.

Nem túl nagy az erőnléte, de elég sok szenvedélyt pakolt bele.

-Kibaszottul hiányzol..- suttogja egy kis levegővételnyi szünetben.

-De hisz itt vagyok.

-Tudom. De ennél mocskosabb értelemben..

Elszakadok tőle, és felvont szemöldökkel bámultam barna szemeibe. Kicsit elvörösödött meglepett tekintetemtől, és ez csak fokozódott, amikor kuncogni kezdtem.

-Erre inkább nem válaszolok, mert csak szenvednénk a gondolattól..

Sóhajtva dőlt vissza a párnák közé, miközben elvittem előle a tálcáját.

-Tom, figyelj.. Lenne itt valami.

-Igen?

-Szóval ma jönni fog hozzád valaki.. És elég komoly témában.

-Megint kihallgatnak?

-Nem.

-Akkor valami baj van?

-Nincs..

-Ki jön be? És miért?

Vártam pár másodpercet. Nem tudom eldönteni mennyit mondjak el neki..

-Ez elég hosszú történet.

-Itt fekszek a nap 24 órájában, időm mint a tenger.- türelmetlenkedik.

-Ennek az elmagyarázása nem az én dolgom.

-Kezdek nagyon ideges lenni.

-Ne!- simogatom meg az arcát.- Ne húzd fel magad. Csak legyél nyitott.

-De mégis mire, vagy kire?

-Az apádra!

Lesokkolódott. Hatalmas szemekkel meredt rám, és el nem tudom mondani mit láttam rajta. Teljesen megváltozott. És ha ez még nem is lett volna elég, betoppant a rendőr. Percekig farkasszemet néztek, és most tűnt fel neki hogy olyan, mintha a tükörképét látná az ajtóban. Ha Thomas nem lenne ágyhoz „kötve”, most menekülne. Elfutna. Fél. De szembe kell néznie a ténnyel: az igaz és egyetlen apja áll előtte.

Helyzetjelentés

Sziasztok:)
A hétre ígértem nektek új részt, azonban elfoglaltságaim akadtak, és nem sikerült egy teljes részt összehoznom. Most pedig már úton vagyok Kárpátaljára, (Ukrajnába) és a szünetem egész részét ott fogom tölteni. Tehát jövő hétvége felé tudnék újabb részt hozni. Megérteseteket nagyon köszönöm.^^ Addig is ha kérdésetek van, írjatok itt, vagy facebookon is megtaláltok. Vigyázzatok magatokra, sietek haza♡

54.fejezet

 Sziasztok:)

Eléggé kimerítő magyarázattal kéne jönnöm, de.. nem tudom mit is mondhatnék. Elég rég volt új rész. Fú, mostanában minden összejött, és csak kapkodom a fejem, szóval nem sok időm volt eddig. Meg aztán kisebb ihlet hiányban is szenvedtem. De most itt az új rész. Még a héten várható egy rész, aztán szombaton elutazom az országból, de csütörtökön visszatérek, és remélhetőleg vasárnap felé újra lesz rész. De lehet átcsúszik a hét elejére. Minden esetre köszönöm annak aki eddig kitartott ebben a két hetes szünetben is mellettem. Nem foglak cserben hagyni titeket, méltó befejezést fog kapni a történet, de az még odébb van.

Jó olvasást! ♥

Igazságba ébredve

Órákat töltött Will és Thomas együtt a kórterembe, és nem is akartam őket zavarni, szóval kint vártam. Előttem ácsorgott a két rendőr, és némán figyelték a velük szembe levő fehér falat. Én már tuti bekettyóztam volna a helyükben.

-Miss Morgan!

Oldalra pillantottam, és megláttam az apát. Felálltam és tettem pár lépést.

-Hallottam felébredt. Minden rendben van vele?

-Egyelőre úgy néz ki igen.

-Hála istennek..- sóhajt.- Bemegyek hozzá.

Elindult, de hirtelen a mellkasára tettem a kezem.

-Várjon!

Meglepetten nézett rám, ezért megköszörültem a torkom.

-Ugye tudja hogy fogalma sincs róla ki ön?

-Igen. De elmondom neki..

-Ne most. Félek hogy nagyon felzaklatná magát, és nem tudom mennyire stabil az állapota.

Kissé csalódottan bólintott.

-Igaza van.

-Úgy érzem nincs minden rendben. Túlságosan.. józan volt amikor felébredt. Egy hetet is eltöltött ájultan, de mégis friss és üde. És olyan mintha az egész héten ébren lett volna. Szinte tud mindent. És ez.. Megijeszt.

Arcára kiült az értetlenség. Láttam, ahogy próbálta összerakni a dolgokat, de nagyjából ő is olyan zavarodott volt mint én. Újból szóra nyitottam a szám, amikor mögöttünk William rohant ki a szobából.

-Kell egy orvos! Azonnal kell egy orvos!- kiabál.

Rémülten néztem rá és minden porcikám megremegett.

-Mi történt?

-Kell egy orvos!- üvölti le a fejem.

Látva hogy nem érek el nála semmit, az ajtó irányába fordultam. A két rendőr továbbra is ott állt, mintha semmit se láttak volna Spencer kiakadásából. Már majdnem beléptem, amikor Mr. Dontson hátra rántott.

-Majd én.- vesz egy mély levegőt, és bemegy.

Türelmetlenül harapdáltam az ajkaim. Talán 10 másodperc elteltével én is utána indultam, de két orvos is félre tolt, és ismételten sikertelenül álltam a folyosón. Mielőtt becsukódott volna az ajtó, besurrantam. Ott álltam a fal mellett, és figyeltem az előttem zajló jelenetet. Egyszerűen lesokkolódtam. Minden túl távolinak tűnt. Ellökik az apát az ágytól, körbe veszik, és minden féle gépeket nyomkodnak körülötte.

-Thomas!- kiabálok, de az orvosok között csak sóhajnak hangzik.

Erősen nyomkodni kezdik a fiú mellkasát, aki össze-vissza rázkódik az ágyban, és minden végtagja merev. Arca ijesztően eltorzult, szemei bambán merednek a plafonra. Mintha nem is a teste többi részéhez tartozna. Mintha.. nem is ő lenne. Csak a fizikai lénye.

Fájón beletúrtam a hajamba, hogy végre ébredjek már fel ebből a rémálomból. Könnyeim kezdtek a felszínre törni, és egy kitűnően nagyon rázkódásánál felsikítottam. A dokik lefogtak, és több féle injekciót is a nyakába és a karjába böktek. Sikítottam. Összeszorítottam a szemeim és csak sikítottam. Toporzékoltam. Mi az isten történik már megint?

-THOMAS!- visítok.

-Tamara.- érkezik a válasz.

Lágy hang volt. Túl lágy az előbbi zajhoz képest. Kinyitottam a szemeim és megtöröltem könnyes arcom. A fiú előttem állt. A kórházi ruhában, kócos hajjal és aggódó tekintettel. Átnéztem a válla fölött. Az ágyon továbbra is ott feküdt, és ugyanaz a zűr volt, mint pár másodperce. De csend volt. És itt volt mégis előttem. A szellemi síkon futó lénye, melyet ugyancsak érinteni lehetett. Letörölte a könnyeim.

-Nem akarom hogy meghalj!- zokogom.

Felnevetett, de megrázta a fejét.

-Már meghaltam. Hisz nézz rám. Ott fekszek élettelenül.

Igaza volt. Már nem rázkódott az ágyon, csak feküdt. Peter Dontson az ablaknak döntötte a fejét és a falat ütötte a tenyerével. Elment. Itt hagyott. Megint és olyan hirtelen.. És nem jön vissza..

-Tamara!

Úgy vettem a levegőt, mint egy búvár aki végre újra a felszínre ér. Izzadt a tenyerem és zsibbadtak a lábaim. Körbe néztem.

-Tamara!

Jobb kezemet egy másik kéz fogta. A barátomé. Aggodalmas pillantással mért végig.

-Tom!- sóhajtok és fölé hajolva szorosan megölelem.

Már amennyire tudtam.

-Mi történt?

-Borzalmasat álmodtam!- rázom a fejem és érzem hogy ismét folynak a könnyeim.- Azt hittem elveszítettelek! Annyira valóságos volt!

Eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Ép kezével megsimította az arcom. Mosolygott.

-Itt vagyok.

-Tudom de..

Nem tudtam befejezni, mert lejjebb húzva magához, hosszasan megcsókolt. Olyan rég éreztem utoljára puha, nedves ajkait. Olyan rég volt hogy utoljára ennyire sok szenvedély volt köztünk. Kissé deja vu.

-Remélem ez valóságosabb volt..- ölel most ő meg, és kicsit felemelkedik az ágyból.

Megnyugodtam. Megnyugtatott a tény, hogy érzem teste melegét és a körülötte futó energiáit. Él. Létezik.

-Ülj ide egy kicsit.- paskolja meg az ágyát.- Mesélj, miről maradtam le mostanság?

-Semmi izgalmasról. Végig itt voltam. Én sem tudom mi történt a falakon kívül.

-Csontsovány vagy.- állapítja meg.

-Nem értem kéne aggódni.- forgatom a szemeim.

Alaposan szemügyre vett. Főleg az arcom. Gondolom milyen szép és kedves arckifejezés ült rajtam a kialvatlanság miatt. Karikás szemeimmel fordítottam el a fejem. Nem szeretném ha észrevenné, mik azok a dolgok ami miatt kiszerethet belőlem.

-Már hiányoztál..- sóhajt, amivel elérte hogy újra rá emeljem a tekintetem.

-Tényleg?

-Tudod milyen egyedül voltam ott magamba?

-Elképzelésem sincs.

-Már mindegy. A lényeg hogy újra láthatlak. Tudsz valamit az állapotomról?

-Semmit. Állítólag jól vagy. Mármint a kezed. Szépen gyógyul. De amiért ilyen sokáig szinte kómában voltál, lesz MRI vizsgálatod. Mert nem lehet tudni mennyire ütötted meg a fejed..

-Gyűlölöm az MRI-t. Elkap a rettegés hogy az a gép minden létező betegséget kimutat, és.. mi van ha van valami amit eddig nem fedeztem fel? Mi van ha van valami bajom?

-De nem lesz semmi. A lövést leszámítva makk egészséges vagy! De bármit is mutat a gép, együtt túl leszünk rajta.

Bólintott. Kicsit ideges. Megértem. Én is félek a vizsgálatoktól.

-Bejöhetek?- hallunk az ajtótól egy mély férfi hangot.

Az apa.

-Persze.

Nem kellett sok, lassan teljes alakja láthatóvá vált. Még most is megdöbbent mennyire hasonlítanak. Eléggé megrökönyödött az ajtóban, és csak bámult az ágyon fekvőre. Aki szintén furcsállva nézett rá. Amit szintén megértek. Hisz nagyjából olyan érzés lehet neki, mintha tükörbe nézne.

-Thomas, ő itt Peter rendőrtiszt. Ő mentett meg minket.- mutatom be.

-Jó napot.- biccent.- Magának is hálával tartozom. Elmondani nem tudom mennyire köszönöm! Szóval ha bármi van amit tehetek önért..

A másik fél csendbe maradt. Tudja mit kérne. Azt hogy bocsássa meg amiért elhagyta kiskorában. De ehhez még idő kell. Majd ha túl leszünk mindenen.

-Ugyan. Ez a munkám. És igazából ez miatt vagyok itt. Hogy érzi magát? Tud vallomást tenni?

-Persze. Üljön le, hosszú lesz.

Egy széket húzott az ágy másik felére, és előszedte a jegyzetfüzetét.

-Miss Morgannel addig jutottunk, hogy…- keresgél.- Hogy fenyegető jeleket kaptak.

-Igen.- helyesel Tom.

-Mielőtt elmeséled te hogyan élted meg, én átvenném a szót.- köszörülöm meg a torkom.

Kíváncsian néztek rám. Féltem elmondani, de muszáj.

-Szóval.. pár nap elteltével elszöktem otthonról. Egy régi barátomhoz. Ott is csak két napot töltöttem, és rájöttem hogy őt is csak bajba sodornám. Így hát egy kisvárosi motelbe akartam megszállni. Nem érdekelt hogy többet nem láthatom Thomast, csak az volt a szemem előtt, hogy neki baja ne essen. Szóval épp egy út mentén sétáltam, amikor pár fiatal nekem esett és ellopták a táskám. Erre felfigyeltek Zero emberei, vagy pont hogy ők tervelték ki, nem tudom. De mire észhez tértem, már egy kocsiba tuszkoltak. Órákat utaztunk, beragasztották a szám, és semmit se láttam, mert sötét volt.

-Én e közben..- szól bele a barátom.- Otthon voltam. És vártam hogy haza jöjjön. Hisz nem gondoltam volna hogy képes elhagyni, még ilyen helyzetbe is..

-Arra már egyből rájöttem hogy egy régi gyárépületbe vittek, de ismeretlen volt a hely. Termeken át cipeltek, de közbe persze próbáltam menekülni. Többször is megtéptek, így már félájultan vittek Brandon elé. Kimerült voltam. Pár pofon után azonban meg is erőszakolt. Elég durva volt.. velem.- nyelek egy nagyot.- Minden nap legalább kétszer kihasznált, amikor pedig nem akkor csak bedugott egy terembe vagy egy pincébe, összekötve, éheztetve. Azt hittem ott fogok meghalni. Borzalmas volt. Az egyetlen ami megnyugtatott, hogy Tomot békén hagyják. Mert csak engem akartak. Aztán nagyjából négy nap után, valamikor éjjel, szintén egy durva óra után, épp egy sötét pinceszerű valamibe próbáltam összeszedni magam, amikor lövéseket hallottam. Aztán beesett hozzám ez a bolond, aki megkeresett..- nézek a betegre.

Eddig aggódva hallgatott, összeszorított állkapcsa a dühről és az idegességről árulkodott.

-És ez előtt maga?- kérdezi még mindig írva az idősebb Dontson.

-Meguntam hogy semmit sem tudok róla, ezért pár forrásból kaptam címeket, ahol elbújhattak. Természetesen leesett pár nap múlva hogy Sterin elrabolta. Illetve hogy az ő keze van a dologban. Egyértelmű volt. És akkor Williammel felpakoltunk, és minden címet megnéztünk. Természetesen a norwichi volt a nyerő. Amikor oda értünk, egy másik maffia csapattal folyt a harc. Így csak ügyesen kellett osonnunk, és megkeresnünk Tamarát.- pillant rám.

Láttam rajta hogy hazudik. Sántít a történet, de a rendőrnek nem tűnt fel. Gondolom az igazság sokkal büntetendőbb mint amit így is hazudik.

-Aztán persze miután megtaláltuk, leküldtük az alagsorba, hogy meneküljön. Nem titkolom, meg akartam ölni Zerot. Lelőttem. A szíve fölé talált a golyó. Kettő is. Ezért sem értem miért él még mindig. De persze ő is belém lőtt. Szerencsére csak a karomba. Aztán lesiettünk mi is Willel az alagsorba, ahol egyre több vért veszítettem és gondolom elájultam. Csak a mentőautó fényére emlékszem, és Tami arcára ahogy nyugtat hogy nem lesz semmi baj. És ennyi.- fejezi be enyhe büszkeséggel.

Akaratlanul is megszorítottam a kezét, annyira erőlködtem hogy ne sírjam el magam. Összeszorult a torkom ha bele gondolok mit érezhetett, és ha beismerem, mennyire szerencsés vagyok. Megkeresett. Megvédett. Kockáztott. ÉS mi volt a garancia a boldog végre? Semmi. Mind a ketten tudtuk, hogy nem volt biztos hogy valaha is fogjuk még látni a napot. Csak az számított hogy együtt vagyunk. Nem érdekelt volna hogy meghalok. Fejbe is lőhettek volna. A lényeg hogy mellettem lett volna. És végre értelmet nyert volna, miért tartom Őt a végzetemnek…