56.fejezet

Nincs több titok

Tom szaporábban kezdte venni a levegőt, és a kezem után kutatott. Szorosan fonta ujjait az enyéim köré, és le sem vette a tekintetét a rendőrről. Egy árva hang nem volt a szobában, ami kezdett ijesztő lenni..

-Figyelj, én itt vagyok veled. Szólj, ha nem kérsz belőle, rendben? Nem bánthat, nem nyúlhat hozzád, és nem muszáj megismerned.- puszilok a homlokára.

-Üljön le.- szól rá remegő hangon, mintha engem nem is hallott volna.

Ahogy elnéztem kemény gondolatok cikáztak mindegyikőjük fejében. Az egyik nem akart színt vallani, a másik pedig nem akart hinni.

-Mielőtt elítélsz, vagy elküldesz, tartozom egy magyarázattal.

-Nem hinném hogy meg kéne hallgatnom. És maradjunk a magázásnál.

-Az Isten szerelmére, a fiam vagy!

-Nem ismerem magát.- rázza a fejét.

Tökéletes falat épített fel maga köré az élete során, ha ezt a témát hozták fel neki. Mégiscsak egy nő mellett nőtt fel..

-Tudom hogy ez most elég hihetetlenül hangzik, de ha bele gondolsz..

-Hihetetlenül? Ide jön, és közli hogy az apám. Komolyan hinnem kéne benne? És még ha így is van, attól még nem lesz minden rendben.

-Engedd hogy megmagyarázzam!

-26 kibaszott évet voltam apa nélkül. Ez volt az az idő, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. És tudja mit tett az anyámmal?! Évekig gyógyszert szedett. Összeroppant. Minden feladat rám hárult. Minden! 6 évesen nem a játszótéren rohangáltam, hanem otthon voltam és segítettem. 15 évesen mostam, főztem és mindent megcsináltam, mert anyám kimerülten esett minden este haza a munkából. Elvette a gyerekkorom!- fakad ki, de túlságosan elérzékenyült, így nem sikerült szemrehányónak lennie.

-Sajnálom!

-Húzzon innét, oké? Eddig sem keresett, most se jussak eszébe.

-Thomas..

-Menjen már!- üvölt sírva.

A halántékára leheltem puszit, miközben magamhoz öleltem remegő testét. Úgy bújt hozzám mint apró kiscica, hálát adva hogy megmentettem az utcáról. Összeszorult a torkom, amiért így kell látnom.

-Hallgasd meg!- halljuk az ajtóból.

Valerie ellenmondást nem tűrő hangon figyelte a reakciókat.

-Nem! Nem vagyok se rá, se rád kíváncsi!

-Hogy viselkedhetsz így?! Látod magad?

Szipogva szedte másodpercek alatt össze magát, és kihúzta magát, két oldalt a matracba kapaszkodva.

-Hogy én hogy viselkedem? Na és te? Te látod magad? Mi a francért véded? Nem emlékszel hogy bánt veled? Elfelejtetted hogy én helyette is mindig melletted voltam?! Akkor mégis miért véded?

-Mert szeretem!- adja meg a nő az egyértelmű választ, amelyen mind meglepődtünk.- Akármit is tett, akármilyen sokat is bántott, nem tudom elfelejteni, érted? Szerinted miért nem házasodtam újra? Mert még most is szerelmes vagyok az apádba!

-Gyűlöllek titeket! Kurvára nem érdemeltem ezt! Én mindig mindenkinek csak segítettem, mégis ezt kapom vissza. Faszom kivan veletek, tűnjetek mindannyian innen! Mindenki! Egyedül akarok lenni! És vigyétek azt a két baszott rendőrt is az ajtóból. Nincs szükségem se rájuk, se rátok! Tűnjetek már innét!- ordít, rugdalózik, és lesöpri a poharát az éjjeliszekrényről, egy vázával együtt.

Megijedtem tőle.

-Tűnés!

Vonakodva, de egyszerre indultak az ajtó felé. Dühösen. Ami szerintem jogtalan volt. Felálltam az ágyról, és én is utánuk indultam. De nem léptem ki, hanem becsuktam utánuk az ajtót. Onnét néztem a fiúra. Idegesen túrt a hajába, és az ajkait harapdálta.

-Ne menj el! Csak te ne hagyj cserben..- pillant rám segélykérően.

Kétségbeesett volt, összetört, és magányos. Mert kezdett eljutni az agyáig a tudat, hogy mi is történt, ki ült abban a székben, és hogy kik fordultak ellene. Visszamentem hozzá, és szembe ültem vele az ágyra.

-Miért?- kérdezi, és egy könnycsepp szökik ki a szeméből.

Kezeim közé fogtam az arcát, és látva mennyi ijedt, megcsókoltam.

 Igyekeztem megnyugtatni, és tudatni vele, hogy rám mindig számíthat. Mindenben. De most ez érdekelte a legkevésbé. Éreztem rajta hogy legszívesebben ömlenének belőle a szavak és kérdések, ezért elhúzódtam tőle.

-Ne..- nyögi, és visszahúz magához.

Meglepődtem, de viszonoztam a csókját. Szabad kezét átfonta a derekamon, és ahogy hanyatt dőlt a párnára, vitt magával engem is. Így már ketten feküdtünk az elég tágas ágyon. Megfeleztük a párnát, és úgy néztem rá. Hozzám bújt, és a nyakamhoz fúrta a fejét.

-Aludj egy kicsit, rendben? Pihenj. Utána jobb lesz.

-Simogatod a hajam? Attól mindig megnyugszom..

Elmosolyodtam.

-Persze.

Jó látni hogy ennyire kötődik ilyen kis apró dolgaimhoz is. Imádom a haját fogdosni, mert mindig olyan puha és olyan jó beletúrni.. És most már tudom hogy ő ettől meg is tud nyugodni. Ez annyira édes…

Legalább két óra múlva ajtónyitódásra ébredtem. Felemeltem a fejem, és megláttam Dr. Swautert. Meglepődött hogy alszunk, de kérdőn nézett. Biccentettem hogy minden okés, de ne most jöjjön. Újra kiment. Alighogy leért a fejem a párnára, a barátom szemei kipattantak.

-Ki volt az?

-Csak Swauter. Aludj még nyugodtan.

Szótlanul vizslatta az arcom. Elvesztünk egymás szemeibe. Biztonságérzet fogott el, valahányszor is belenéztem abba a meleg, gesztenyebarna tekintetbe.

-Szeretlek..- suttogja.

-Én is szeretlek..- motyogom.

-Te vagy az egyetlen, akire számíthatok és aki mindig velem van..

-Vigyázni szeretnék rád. Életem végéig..- fogom meg ép kezét és ujjait az ajkaimhoz érintem.

-Nem lehet gyerekem, jelenleg mindkét szülőm elveszítettem, nyomorékként itt fekszem a kórházban, és még így is kellek neked?- húzza félre a száját.

-Ezekkel együtt vagy te Thomas Dontson, akiért én annyira oda vagyok. Bármi is történjék, a szívem örökké a tiéd..

Percekig csendben volt, végül szélesen elvigyorodott.

-Bele gondoltál már mennyire nyálasak vagyunk néha?

-Persze, rontsd el a pillanatot..- röhögök fel.

-Bocs, de tényleg.- nevet végre ő is.

-Inkább fogd be…- nyomom össze kétoldalt az arcát, és duzzadt ajkaira csókolok.

-Ezzel eléggé be tudsz indítani, szóval..- sziszeg, és elhúzza a fejét.

Kuncogva másztam ki mellőle az ágyból, és nyújtóztam egyet. Széles vigyorral nézett rám, de nem értettem az okát.

-A szoknyád..

Lepillantottam, megláttam hogy a jobb csípőm teljesen fedetlen, ezáltal a bugyim egy része is. Gyorsan lehúztam a felgyűrődött anyagot, amin csak nevetett.

-Fogd már be!- hajolok fölé és befogom a száját.

Egyfolytában röhögött, főleg amikor megugrottam, mert teljesen váratlanul a fenekembe markolt.

-Thomas!- bokszolok a karjába.

-Ohh baszki!- nyög fel, mert eszembe se volt, hogy ott lőtték meg.

-Jézusom, Úristen, ne haragudj!- kapom a szám elé a kezeim.- Nagyon fájt? Szóljak egy orvosnak?

-Túlélem..- motyorog.- De megkérhetlek valamire?

-Persze.

-Hoznál nekem kávét?

-Biztos jó ötlet ilyenkor a koffein?

-Nem halálos beteg vagyok..

-Ilyennel ne is viccelj..- lépek el tőle, de azonnal elkapja a csuklóm és visszahúz egy csókra.

5 perc múlva újra itt állok majd mellette, de nem baj. Én ezeket a hülyeségeit abszolút nem bánom..

Már egy ideje sorba álltam a büfé előtt, amikor megláttam egy asztalnál ülni Petert és Valit. Ők is észrevettek. Fogtam a poharat, és elakartam menni mellettük, de leszólítottak.

-Tamara!

Megtorpantam és megforgattam a szemeim, mielőtt feléjük fordultam. Kérdőn néztem rájuk.

-Hogy van?- kérdezi a férfi.

-Jól. Le tudtam nyugtatni, aludt is, és jól van. Ne zaklassátok most egy ideig. Csak ennyit kérek. Az egészsége érdekében.

-Azért te sem tehetsz meg mindent!- flegmázik az anya.- Csak egy barátnő vagy..

Felröhögtem.

-Nem tudom mi bajod lett, de jó lenne ha leállnál, mert sosem ártottam neked. És így csak Thomast is elveszíted.- fordítok neki hátat újra, és visszaindultam a folyosón.

Ez most engem is felhúzott. De igyekeztem lerázni magamról, és a 81-es kórterem ajtaja előtt lepakolni a vállamról. Mély levegővel léptem be.

-Meg is hoztam!- mosolygok.

-Köszönöm, örök hála!- veszi át és belefúj a forró italba.

Az ágy végéből csodáltam azt a férfit, akinek az életem szenteltem.

-Annyira unalmasak itt a napok.. Ha nem vagy benn legszívesebben öngyilkos lennék..

-Eszedbe se jusson. Holnap megkérdezünk egy orvost hogy kivihetlek e sétálni. Legalább a folyosóra.

-Én orvos vagyok. És engedélyt adok rá.

-Nagyon vicces édesem, de ha magadról van szó, képes vagy kissé felelőtlen lenni. Szóval megkérdezzük Dr. Swautert.

-De egyre jobban vagyok, szóval holnap tuti sétálhatok! Látod, ma már infúzióm sincs!- büszkélkedik.

-Örülök hogy ilyen gyorsan javulsz.- fonom össze az ujjaink.- És hogy ez így menjen tovább, nem szabad semmin sem felidegesítened magad. Főleg ha anyád esetleg bejönne.. Vagy ap..

-Mr. Dontson.- vág közbe.- Nem az apám.

Bólintottam. Csak át kell beszélniük, és belátná hogy szüksége van rá. De addig is jobb ha nem húzza fel magát ezeken.

-Holnap hoznál be nekem ruhákat? Melegítőt meg pólókat. Gyűlölöm ezt a hálóinget..

-Pedig szexi..- nevetek.

-Bár nekem minden jól áll..- von vállat elmélkedve.

Bolond. Most vagy elakarja titkolni hogy mennyire rosszul érzi magát az apja miatt, vagy még nem fogta fel. Nem tudom. De azért aggódok.