38.fejezet

Ezzel egyedül kell megküzdenem

-Sajnálom!- állok fel és átülve Ty mellé, szorosan magamhoz öleltem.

Igyekezett nem sírni, gondolom nem akarja hogy így lássam, de könnyei szüntelenül törtek a felszínre. A kezeim közé fogtam az arcát, és próbáltam a lelkébe beszélni.

-Túl sok szörnyűségen mentünk keresztül. Ezt mindketten tudjuk. De próbáljuk meg elfelejteni, rendben? Legalább csak erre a pár napra, amíg itt vagyok. Aztán úgyis eltűnök. Téged sem akarlak bajba sodorni.

-Várj, mi van?!- vált át a tekintete felháborodásra.- Innét is elakarsz menni?!

-Igen. Sem Tomot, sem téged nem akarlak belevinni a bajba. Tyler, most tetted túl magad a drogon. Ha megtudják hogy nálad vagyok megölnek!

-Nem érdekel. Én képes vagyok feláldozni az életem a tiédért.

-Kérlek ezt most hagyd abba! Csak annyit kérek, hogy ha Thomas ide jön és én nem leszek itt.. Ne mondd meg neki hol vagyok, mi történt és merre keressen. Te nem tudsz semmiről.

-Nem! Meg foglak védeni!

-De nem tudsz, vedd már észre!

-Akkor is minden megteszed a biztonságodért.

-Te őrült vagy!- állok fel és fel alá kezdek járkálni.

-Nem. Csak szeretlek! Úgy ahogy te is szereted a dokit. Mindent megtettél azért, hogy megvédd, ugye? Hát én is ezt teszem érted. Egy cipőben járunk, nem veszed észre?! Neked fáj az ő elvesztése, nekem pedig a tiéd fog. Rettegek mikor vesznek el tőlem! Belehalok ha bármi bajod is fog esni..

-Találunk megoldást. Kell lennie valaminek..

-Kell egy terv. Először is, le kell cserélni a telefonszámod.

-Mi? Minek?

-Mindenki miatt. Hogy senki se tudjon elérni.

-De Thomas..- kezdek bele, és rögtön eszembe jutott hogy vele nem beszélhetek többé.- Nem. Nem cserélem le. Ennyire nem futamodok meg.

-Jó, rendben. Akkor..  A legjobb az lenne ha ki sem mozdulnál a házból, és ha lehet az ablakok közelébe se menj.

-Ez igazságtalanság!

-Életben akarsz maradni, nem?

-De..

-És ami még fontos..- áll fel és a szekrénysorhoz megy.

Lehajol, kihúz egy fiókot és kiszed egy dobozt. Felém fordul, felnyitja, és a kezében egy pisztoly tűnik fel.

-Ez a tiéd. Ennek mindig nálad kell lennie.

-Úristen, nem!- rázom a fejem, és már a látványától is görcsbe ugrott a gyomrom.

Brandonnak is volt, és nem egyszer láttam már mikre képes. Féltem megfogni. Nehéz volt, rideg és kegyetlen.

-Tamara, ne legyél már ennyire naiv! Szükséged lesz rá!

Megfogtam a markolatát, és kiemeltem a bársonydobozból. A legtöbb nő egy ilyenből egy nyakláncot vagy valami ékszert húz elő. Én meg egy fegyvert..

-Nincs megtöltve, nyugodtan nézd meg.- mondja, látva hogy félek jobban megvizsgálni.- Figyelj, bátran kell használnod! Jó lenne ha nem remegne a kezed, mert hamar eltudod téveszteni. És rögtön húzd meg a ravaszt. Nem hagyhatsz időt hogy te kapj golyót előbb.

-Tudod mit csinálsz most? Arra biztatsz hogy öljek embert!

-Nem. Arra oktatlak, hogy azt öld meg, aki téged is megakar! Kegyetlen világban élünk! Keménynek kell lenned, mint egy igazi maffia vezérnek.

-De én képtelen vagyok rá..

-Tamara, nem!- fogja meg a vállaim és mélyen a szemembe néz.- Te vagy a legerősebb nő a világon. Sok mindenen mentél keresztül. De sosem törtél meg. Mert elhatároztad hogy nem gyengülsz el. Hát ez jusson az eszedbe ha olyan helyzetbe kerülsz. Erős vagy. Emlékezz!

Vettem egy mély levegőt és bólintottam. Akárcsak ő, és megsimogatta az arcom.

-Büszke vagyok rád.

-Köszönöm.- suttogom és megölelem.

Sok minden fog most történni. És nem inoghatok meg. Itt ténylegesen a túlélés a tét, ha kegyetlenek a körülmények, nekem is annak kell lennem. Eddig azt hiszem félelemben éltem.. De ideje lenne végre komolyan talpra állni és a kezembe venni a saját életem. Ha nem teszem, meghalok. De ha irányítást vállalok a saját életem felett, van egy csöppnyi esélyem a túlélésre.

Késő este volt mire Hensley haza ért a bevásárlóközpontból. Három nagy szatyorral esett be az ajtón, felpakolta őket az étkezőasztalra, és kiment bezárni a kocsit. Közelebb mentem a vásárolt dolgokhoz, hogy elkezdjem elpakolni őket a szekrényekbe. Alapvető dolgokat hozott, mint például tojás, tej, zöldségek, és ehhez hasonlók. Aztán az egyik szatyor alján feltűnt valami. Gyógyszer. Nem kevés nyugtató lapult a papír zsebkendő alatt. Valamint drog. Folyékony formában.

-Minek ennyi? És minek a I.F.SZ.?- kérdezem, amikor beér a lakásba.

-Sosem lehet tudni kik és miért látogatnak meg.

-Most arra célzol, hogy Bran átjön hozzád egy kicsit whisky-ni?

-Lehet. Jobb felkészülni. Máris egyszerűbb lenne elbánni vele ha kicsit kótyagos.

-Ez igaz. Bár tuti nem egyedül jönne.

-De ide igen. Félt téged annyira. Mert ha én rátámadok, téged simán lelőhetnek biztonsági okok miatt a testőrei. Így viszont erre nem lenne esély.

-Túl okos és megfontolt vagy.- rakom a szekrénybe a vegyszereknek mondható bogyókat.

-Nem annyira. Csak mindkettőnknek te vagy a legfontosabb. Így ugyanabba a helyzetben vagyunk, tudom mit hogyan tenne. Meg aztán ismerem is már egy jó ideje.

-De nem értem.. Emlékezetkiesése volt. Mégis mindent tud rólam. Sőt, még többet is. Tudja mi volt régen, mit tudott velem tenni.. Az orvosok szerint 30% volt az esélye hogy mindenre fog emlékezni.

-30% elég sok. Meglepő, de nem lehetetlen. Nekem Dr. Clawford kb. 25%-ot jósolt arra, hogy nem leszek öngyilkos, vagy hogy nem őrülök meg. ÉS nézd, itt vagyok.

-Itt vagy. De ezekkel!- kapom el a karját és felhúzom a pulcsija ujját.

Bizony, amire számítottam. Fel volt vagdosva a keze. Egy percre elnémult.

-Honnan tudtad?

-Tegnapelőtt amikor haza értem véres volt a derekamon a felsőm. És feltűnően gyorsan lehúztad az ingujjad. Gondolom amikor megöleltél összevéreztél. De nincs semmilyen kérdésem e felől. Megtetted. Csak abban bízom, hogy többé nem teszed.

-Egyszeri alkalom volt. Csak hirtelen tört rám sok féle érzés..

Hirtelen megszólalt a telefonom. Kimentem a nappaliba, és megnéztem.

Thomas

Nagyot dobbant a szívem, majd hirtelen összeszorult. A készülék kiesett a kezemből, és lefagytam. Most hasított belém a tudat hogy haza ért, és keres. Keres, én pedig nem vagyok ott. Aggódik. Eszébe jut a tegnap este. Hogy mit mondott. És magát kezdi hibáztatni. És sír..

-Ki volt az?

-Tom.

-Ohh.. Figyelj…

-Haza kell mennem!- túrok a hajamba.- Ezt az egészet félre fogja érteni. Azt hiszi ellene van.

-Nem mehetsz vissza. Felejtsd el! Elengedted. Az ő érdekében.

-De.. Ki tudja mit fog csinálni..

-Nem lesz öngyilkos, ne aggódj. Ahhoz túlságosan szeret élni.

-De akkor is, ott van benne a tudat hogy elhagytam. Egy szó nélkül. A világ legszörnyűbb emberének fog tartani!

-Ez benne volt a pakliban. De még mindig jobb, mintha pisztolyt tartanának a fejéhez.

-Igazán megnyugtató megállapításaid vannak.

-Tudod jól hogy nem akarok neked rosszat.- megy az ablakokhoz és minden függönyt behúz.- Nem akadályoznám meg a boldogságod, hidd el. De egyikőtöknek sem lenne biztonságos.

-Utálom hogy igazad van..

-Hát drágám, ez van.- nevet és megölel.

Hirtelen beleszúrt valami a mellkasomba. Akaratlanul is előttem termett a legelső ölelésünk képe, és immáron ez.. Az első alkalom amikor megfogta a kezem. És ez. Az érzéseink teljesen mások voltak akkor és most.

 

Kivéve az ő részéről. Az ő szeretett semmit sem változott. Ami annyit jelent, hogy ha Tomnak nem akartam rosszat mert szeretem, akkor Tylernél sem maradhatok, mert így csak őt is bántani tudják. Most már van fegyverem, bátorságom, akaraterőm, ezen az egészen egyedül is túl tudok jutni. Viszont ha el is bukok, az senkinek sem lesz fájdalmas. Tehát el kell innét is tűnnöm. Minél előbb. Talán majd az éjjel..

37.fejezet

Utolsó csók

Egész nap összebújva beszélgettem a fiúval, vagy csak pihentünk, filmeztünk. Minden teljesen nyugodt volt, és annyira élveztem. De ahogy közeledett az este, egyre jobban éreztem hogy vége lesz. Itt lesz a reggel, ő elmegy, én pedig megyek Tylerhez. Gonosz dolog, tudom. De semmi más választásom nincs. Ha megakarom védeni, ezt kell tennem.

Este a nappaliba feküdtünk a kanapén és egy idétlen csatornát néztünk, bár inkább szintén csak beszélgettünk. Ő feküdt belül, engem pedig a karjaival tartott maga mellett, miközben persze összefontuk az ujjaink. Felnéztem rá, amin elmosolyodott.

 -Szeretném hogy tudd.. Hogy mindennél fontosabb vagy számomra.- kezdek bele egy fájó, titkos búcsúba.

-Tudom.- nyugtat és a homlokomra puszil.

-De várj, be szeretném fejezni. Szóval azt szeretném hogy megértsd, hogy nekem mindig is te leszel az első. Akármi is lesz, én mindig azt fogom nézni, neked mi a jó.

-Értem édesem, de most ez miért olyan fontos?

-Majd megérted. Csak ígérd meg hogy emlékezni fogsz erre a pillanatra.

-Ígérem.

Megsimogattam az arcát, mire lejjebb hajolt és szenvedélyesen megcsókolt. Ez pedig biztosította bennem a dolgot, hogy ha eltűnök, ez az eszébe fog jutni. És nem fogja magát hibáztatni.

*                             *                                    *

A helyzet az hogy annyit beszéltünk tegnap, meg sorozatot néztünk, hogy nem emlékszem mikor aludtam el, de a kanapé helyett a rendes ágyban ébredtem. Tom nem volt mellettem. Azonnal kiugrott minden álom a szemből, és egyből felültem. Nem, az nem lehet hogy pont ma ment el úgy, hogy el sem köszönt! Kirohantam a szobából, és kétségbe esetten néztem szét a konyhában. Nincs itt. A nappaliba mentem. Üres. Kezdtem nagyon elkeseredni, és a gombóc a torkomba ugrott, amikor nyílt az ajtó, és megjelent a kezében a postával.

-Szia!- mosolyog.

-Szia!- ölelem meg szorosan.

-Na mi a baj?

-Semmi. Csak azt hittem már elmentél. Még van pár percem. Örülök hogy felébredtél, mert mindenképp azt akartam hogy tudd, elmentem. Nem szeretlek úgy itt hagyni hogy még alszol.

-De ébren vagyok!- vigyorgok.

-Látom..- húz teljesen magához, és valami eszméletlenül csábos tekintettel néz rám.

-Úristen, de gonosz vagy!

-Most miért?- nevet.

-Mindenképp kiakarsz nyírni a tekinteteddel?

-Tetszett?

-Neeem..

-Akkor súlyosabb trükköket kell alkalmaznom?

-Mi? Nem!- vágom rá.- Szeretnék még egy kicsit.. élve maradni.- felelem őszintén.

-Kicsit nagyon fogsz sokáig élni még.- javít ki.- Mellettem. Ugye megígéred hogy így lesz?

Nyeltem egy nagyot, és a torkomba dobogott a szívem. Most mit mondjak rá? Nagyjából egy hónap van vissza az életemből..

-Nem szeretek ígérgetni, mert ha esetleg még sem úgy lesz..

-De ennek úgy kell lennie. Ha te is szeretnéd.

-Mindennél jobban szeretném!

-Akkor jó.- nyom egy puszit az ajkaimra.

A konyhába ment meginni a maradék kávéját, majd felvette a laptop táskáját a vállára, és az ajtó előtt még felém fordult.

-Jó legyél, sietek haza!- nyúl a kilincshez.

-Várj!- fogom meg a kezeit és mély levegőt véve a szemeibe nézek.- Köszönöm az elmúlt három hónapot. Sokat jelentettek számomra.

-Ahogy nekem is.

-Örülök neki.- mosolygok rá.- Vigyázz magadra, rendben? Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek édesem!

-Én is szeretlek!- szán nekem egy csókot, de én tudtam hogy ez az utolsó, ezért nem mondható egy egyszerű csóknak, mert mind a 3 hónap érzelmei belekerültek, mindkettőnk részéről. Nem volt túl rövid, de minden másodpercét kiélveztem.

-Este találkozunk!- enged el, és hátrál.

Ujjai lassan lecsúsztak a derekamról, majd a csuklómról, és végleg kihátrált az ajtón. Hangtalan szavakkal ordítottam a nevét, de nem érték utol ezek a hangok.  Most törtem millió darabra. Végleg, és örökre búcsúztunk most el. Annyira borzalmas! És dühítő. Dühít mert megint Brandon bassza el az életem, és még csak azt sem csinálhatom amit én akarok! Folyton rettegnem kell, mindig irányít, akárhol, akárkivel is vagyok..

Zokogva rohantam be a szobába, előszedtem egy kisebb sporttáskát, és igyekeztem feltűnés nélkül elpakolni pár dolgom. Ne az jöjjön le neki, hogy elköltöztem. Csak néhány ruhadarabot pakoltam el, de a laptopom, a sminkjeim, és minden másom ott hagytam. Felvettem a strapabíró bakancsom, kabát, kulcsok, és utoljára körbe néztem. Ebben a házban zajlott le az az időszak, amikor tényleg éltem. Itt történt.. minden, ami számomra fontos. És képtelen vagyok elhagyni ezt a helyet, egyedül. Előszedtem a telefonom, és hívni kezdtem.

-Szia Tyler!- köszönök.

-Szia- hallom a kevésbé vidám hangját.

-Figyelj, haza költözöm.. Thomas dolgozik, szóval eltudnál értem jönni?

-Persze.- rakja le azonnal.

Sóhajtva rogytam le a fotelba. Nem tudtam mit nézzek. Mindenről eszembe jut valami, ami ebben az esetben szívszaggató, és egyszerűen nem bírom sírás nélkül. Összeharaptam a szám, de nem szűnt. Sem a fájdalom, és a hirtelen támadt üresség. És a tudat, hogy ennyi volt.

Rájöttem, hogy minden, amitől fél az ember, bekövetkezik. De amivel megküzd, annak kisebb az esélye. Ha felvettem volna a harcot Brandonnal most nem lennének megszámolva a napjaim. És a legrosszabb hogy senki sem tud megvédeni. Ezért sem biztonságos Hensleynél. De ő ragaszkodik hozzá. És ígéretek fűznek egymáshoz szoros szálakat, amiket még akkor fogadtunk, amikor csak egymás karjaiban leltük a vigaszt. Most még abba az időbe is visszamennék. A könnyeim közt azért mosolyt is kerül az arcomra, visszagondolva a szöszi fiú csókjaira. Arra a mérhetetlen nagy gyengédségre. Arra mennyi összeilletünk. Egészen addig amíg meg nem ismertem az orvost. Számomra ő a tökéletes. Mert hibákkal is hibátlan..

-Tamara!- hallom meg a bejárattól, mire azonnal felállok.

Léptek zaja töri meg a szipogásom, és az előszoba ajtóban feltűnik a szőke haj, az zöld szemek, a tipikus csíkos pulóver, és az egész hirtelen annyira hiányzott.

-Tyler!- rohanok oda hozzá és a karjaiba vetem magam.

A lehető legszorosabban ölel, miközben én tovább bőgök, és meglepően hiányzott a jelenléte. Nem kevés időbe telt mire nagyjából megnyugodtam, és csak utána szólalt meg.

-Nem kérdezem meg hogy jól vagy e, mert látom hogy nem. De készen állsz rá hogy menjünk? Itt tudod hagyni.. ezt az egészet?

-Igen. Menjünk.- törlöm meg a kabátom ujjába az arcom, és felkaptam a táskám.

Átadtam neki a kulcsokat, és amíg beültem a kocsiba, ő bezárt. Ameddig csak tudtam, néztem az otthonomnak mondható épületet, de végül a többi házzal együtt, azt is magunk mögött hagytuk.

-Büszke vagyok rád!- fogja meg az egyik kezem a fiú, és az ajkaihoz emelve, egy puszit lehel rá.

Tekintetét egy percre se vette le az útról, de talán jobb is. Ha rám nézett volna újra sírni kezdtem volna. Túl sok nekem ez most hirtelen. Azért 24 évesen elég nehéz ezzel megküzdeni, lennének jobb dolgaim is. De hát ez van..

-Teljesen ki vagy merülve. Haza érünk, és lefekszel, rendben?

-Rendben.

-Ettél már ma?

-Még nem. De nem kell semmi. Csak az ágyam.

-Percek kérdése és ott vagyunk.

Igaza volt. Alig mentünk 4 utcát, már a régi, emlékekkel zsúfolt épület előtt álltunk. Kivette a táskám, kinyitotta előttem a kaput, és úgy vigyázott rám mint a legtörékenyebb dolgára. Mire én az előszobába értem, ő már a nappaliban pakolt le, és a konyhába ment, sejtésem szerint egy nyugtató teát készíteni nekem. Körbe pillantottam. Meglepő volt a rend és tisztaság.

-Tudtam hogy nem sokára haza jössz.

-Most már muszáj volt..- felelem, próbálva magamba emészteni a traumát.

-Örülök hogy itt vagy. De ugyanakkor rossz érzés is, mert szomorú vagy, és többé már sosem láthatlak olyan boldognak mint..- adja a kezembe a bögrét, de nem fejezi be.

-Mint amikor először.. feküdtünk le?- találgatom a mondatának hiányzó részeit.

A plafonra emelte a tekintetét, majd ismét rám.

-Úgy emlékszem akkor boldog voltál. Bár azóta nyilván történtek veled jobb dolgok is..

-Miért van az, hogy mindig itt kötünk ki? Miért mindig a múltunkon rágódunk? Miért hozzuk fel azokat a pillanatokat megint? Miért nem tudjuk elengedni? Miért olyan fontos és miét csak erről szól minden mondatunk?- akadok ki, szerintem teljesen jogosan.

-TALÁN MERT TÖBBÉ SOSEM LESZEK JÓ NEKED!- kiabál zaklatottan, és könnyek folynak le az arcán.

 Elnémultam. Hirtelen szégyen érzet tört rám. Én elvesztettem valakit, és fáj. Rettentően fáj. De Ő? Ő már hetek óta, hónapok óta elvesztett engem, ami valószínűleg ugyanakkora fájdalom neki, mint nekem Dontson. És én ezt eddig nem vettem észre. Önző módon csak a saját érzéseimmel foglalkozom, meg sem próbálva végig gondolni az életem, csak hisztizek. Ő viszont erős volt.. Eddig. Amíg belé nem rúgtam.. Megint.

36.fejezet

Amit nem lehet többé elfojtani

Az autó kevesebb mint fél méterre fékezett le tőlem hirtelen, és nyílt a sofőr felőli ajtó. Felmerült bennem a kérdés, hogy mi van ha erősítés annak az alaknak? Hátra néztem. Ott állt. Ott állt a kanyarban, és bámult.

-TAMARA!- ordít rám Dontson, mire oda kaptam a fejem és hozzá rohantam hogy átöleljem.

Olyan félelem uralkodott felette, hogy még én is meglepődtem.

 - Jézusom, mi a franc történt?! Majdnem elütöttelek! Jól vagy?

Némaságba zárkóztam, ezért a vállaimra rakta a kezét és megrázott.

-Mi van veled?! Tami!

Csak néztem ahogy riadtan szólongat, de nem bírtam válaszolni. Hirtelen döntöttem, és magamhoz rántva fájó csókot adtam neki. Nem volt több kérdése, csak viszonozva válaszolt. Megkönnyebbülés árasztotta el a testem, és biztonságos karjai között kezdtek ellazulni az izmaim. Nem bírtam magammal. Itt volt bennem az az érzés hogy nem sokára vége lesz ennek. És kiakarom élvezni a jelenlétét amíg megtehetem.

-Tom..- sóhajtok.

-Haza megyünk!- kap a karjaiba és berak a hátsó ülésekre, majd ő is beül, és elhagyjuk a helyszínt.

Az alak ott volt, még mindig. Végig nézte ahogy elhajtunk mellette, és ez még jobban erősítette bennem a vég érzését.

Otthon a lakásban aztán kikérdezett:

-Mi történt? Hol voltál? Mitől ijedtél meg? Kergetett valaki? Az az alak követett? Az istenért, majdnem elütöttelek!- kiabál, és inkább magának szánja ezt a hangnemet.

Látta hogy nem válaszolok, ezért idegesebb lett.

-Bántottak? Miért nem szólsz egy szót se? Minek mentél ilyenkor a parkba?

Őrültnek éreztem magam, amiért ilyen komoly helyzetben is csak azon járt az eszem, hogy milyen szexi. Hogy milyen jól néz ki, és hogy mennyire dögös ilyen agresszívan.

-Tamara!- lágyul el, látva hogy a száját bámulom miközben beszél.

Egyetlen ok miatt. Mert meg akartam csókolni. Oda léptem hozzá, és mondhatni letámadtam. Talán ugyanolyan csók volt mint eddig bármelyik. De más célokkal. Ugyanaz járt a fejünkbe, ezért nem is volt kérdés az egész, főleg hogy így tudnánk a legjobban levezetni a stresszt.

Elhátráltunk a falig, ahova aztán neki döntött, és a térdhajlatomhoz nyúlva felemelt magára. Összefontam a lábaim a derekán, és bevitt a szobába. Hanyatt döntött az ágyon és ahogy lehuppantam, rögtön tépni kezdtem a pólóját.

 A nyakam kezdte csókolgatni, és egy pillanatra minden úgy tűnt hogy rendben van, kezdtünk bele lendülni, de a pólója még mindig nem került le róla.

-Tami..- sóhajt bele két csók közti szünetbe.

-Thomas.. Kérlek! Szükségem van rád..

-Ne.. Várj…- gurul le rólam és felül törökülésbe.

Duzzadt ajkaiba harapott és a tenyerébe temette az arcát. Nem tudtam elképzelni mi lehet vele, de ha ő ezt nem akarja.. Nekem elég nagy szégyen lenne hogy így letámadtam.

-Mi a baj?- rakom az egyik kezem a térdére, a másikat pedig a vállára.

-Valamit el kell mondanom.

Milliónyi dolog jutott az eszembe, rosszabbnál rosszabbak. De nem mertem tovább gondolkozni, vártam hogy megszólaljon.

-.. Én.. Steril vagyok.- simogatja meg a térdén pihenő kezem.

-Mármint..?- sokkolódok le és hirtelen nem tudtam mit mondjak.

-Nem lehet gyerekem. Sajnálom..- kezdenek potyogni a könnyei.

Még mindig nem fogtam fel. Érhetett volna rosszabb hír is. Bár neki ez gondolom borzalmas.

-Thomas..

-Sajnálom! Muszáj volt elmondanom mielőtt..

-Shh! Édesem, ez nem akkora baj.

-De, eléggé az. Tudod milyen szörnyű ez nekem? Egy gyerek lehetne az életünk összekötő legerősebb szál, de én.. Én még ezt sem tudom megadni neked!- zokog.

Közelebb húztam magamhoz, és átöleltem. Olyan erővel tört fel belőle a sírás, hogy teljes teste, és talán még a lelke is beleremegett. Megpróbáltam átgondolni az egészet. Talán ezért nem közeledett eddig. Félt ezt elmondani. Amit megértek. De..

-Ettől függetlenül én még mindig nagyon nagyon szeretlek!- fogom a kezeim közé az arcát és mélyen a szemeibe nézek.- Életem szerelme vagy, ugye tudod? Soha, semmilyen ok miatt nem hagynálak el!

-Most még ezt mondod. De meg fogsz unni.

-Hogy mondhatsz ilyet?

-Eva is ezért hagyott el. Egyszer csak fogta magát, veszekedett velem és összepakolt.. Aztán kirohant az utcára, és pont jött egy autó. Elütötték. Én juttattam a halottak közé!

-Jesszusom, miről beszélsz?

-Arról ami történt. Nem akarlak téged is..

-Fogd már be!- rakom a kezem a szájára.- Össze-vissza beszélsz, felét még te sem érted. De erre most jól figyelj: hónapokig egy kurvának használtak. És sajnos úgy is érzetem magam. De neked így is kellettem. Nem lehet gyereked. Nem túl jó hír. De én ezt el tudom fogadni, és nem is igazán érdekel. Erre van egy csomó megoldás. Hisz orvos vagy. Tudod jól hogy mennek ezek. Mi mindig támogattuk és elfogadtuk egymást úgy ahogy vagyunk. Nem érted, hogy számomra ettől még nem vagy kevesebb?

-Annyira szeretlek..- sóhajt egyet és újra megcsókolva ismét hanyatt dönt.

Eljutottak hozzá a szavaim, és úgy tűnt nagyjából túltette magát ezen. Még nem fogtam fel a dolgot. De ha sikerül is majd, akkor sem fog problémát okozni. Feltétel nélkül szeretem. Az életem adnám érte. Amit valószínűleg meg is fogok tenni.

Minden érintése után libabőrös lettem, és bizsergően jó érzés fogott el. Csak így végig gondoltam magamba az elmúlt két hónapunk. Az első találkozás, a kis bókjai, az aggódásai, az első ebédünk, amikor még magáztuk egymást.. Aztán amikor megvédett Tylertől. Annyira bátor volt és hősies. Aztán ideköltöztetett és a dolgok alakultak magától. Szép lassan természetessé vált hogy együtt alszunk, az puszik, az ölelések, és teljesen megnyíltunk egymás felé. Igazából már elég régóta megvolt ez a vonzalom. Csak nem ismertük fel. Vagy nem akartuk elhinni. De minden egymáshoz intézett szónak súlya, és minden tettnek oka volt.

-Tom…- nyögtem fel, és ívbe feszült a hátam.

Újra végig csókolta a nyakam, végül az ajkaimhoz ért. Voltak már elképzeléseim erről a pillanatról, de sokkal fantasztikusabb volt mint ahogy valaha is gondoltam. Gyengéd volt, lassú, és igazán romantikus. Nem siettük el a dolgokat eddig se, hát ezen az éjjelen sem tettük. Egyszerűen csak ez illik rá: a tökéletes első alkalom.

*                                *                                *

Reggel. Életem legeslegszebb reggele. Dontson még szuszogott mellettem, de a mocorgásomra elmosolyodott. Felé fordultam és apró puszikkal halmoztam el az arcát, amin felnevetett, és hirtelen fordult hasra, így alá kerültem. A fejem mellett támaszkodott meg az alkarjain, és óvatosan rám feküdt.

-Jó reggelt, szépségem!

-Jó reggelt.- vigyorgok és beletúrok kócos hajába.

Annyira elképesztően nézett ma ki. Máskor is, na de ma.. Szó szerint gyönyörködtem benne. Tegnap a sok harapdálástól felduzzadtak az ajkai, tiszta kóc volt, és az a kis lila folt a nyakán.. Az egész olyan összképet hozott össze, hogy azt hittem elájulok. Viszont ő is méregetett, sejtésem szerint rajtam is vannak változások. Nagyjából ugyanazok. Azt viszont érzem, hogy az én nyakam jobban elkészült..

-Ma itthon leszek egész nap.- vigyorog.- És azt csinálunk amit csak akarunk.

-Ne menjünk sehova. Csak legyünk kettesben.. Szükségem van minden percre veled!

-Hisz előttünk az élet!- nyugtat.

-Ja. Igen..- felelem cseppet sem nyugodtan.

Visszatért a rideg igazság: holnap dolgozik, én pedig elmegyek. Istenem, annyira nem akarom. Főleg most. Még a végén azt hinné azért tűntem el, amit az éjjel mondott. De azt sem közölhetem vele hogy hova és miért megyek. Valahogy meg kell oldanom..

-Gyere, csinálok valami reggelit.- gurul le rólam, és felvéve egy alsógatyát, otthagy a szobában.

Felültem, és körbe néztem. A hely úgy nézett ki mint egy csatatér. De konkrétan. A felsőm az ágy előtt, a nadrágja a túlsó sarokban.. Felkaptam a pólóját, felvettem egy bugyi kíséretében, és utána indultam. A ragyogó nap elárasztotta a nappalit fénnyel, akárcsak a konyhát. És ebben a csodás aranyszínű fényben ott pompázott az én drága szerelmem, akivel ez az utolsó 24 órám. Gombóc nőtt a torkomba a szívszaggató fájdalomtól.

-Minden rendben?- mér végig.

-Persze.- mosolyodok el, és oda lépve mellé egy puszit nyomok az arcára.

Ennek a napnak tökéletesnek kell lennie. Csak Ő és én.

35.fejezet

Fogy az idő

Napközben ellézengtünk a városban, kisebb, kevésbé mozgalmas helyeken húzódtunk meg, és a meleg napsugarak mellett, egymás társaságát élveztük a legjobban. Annyira a rózsaszín ködben él, hogy szerencsére nem veszi észre milyen komoly is a baj. De jó is ez így. Kész vagyok feláldozni magam érte.

5 körül értünk haza. Rendeltünk pizzát, és a nappaliban ültünk. Olvasni támadt kedve, ezért a kedvenc foteljába ült, egy krimi regénnyel. Most nyugodt. Itt a megfelelő pillanat.

-Tom figyelj, én elmegyek sétálni egy kicsit.

-Mi? Minek? Most jöttünk haza.

-Igen tudom. De kicsit a gondolataimmal is szeretnék lenni..

-Annyira rossz érzés tudni hogy nem vagy jól.. De nem mondod el.

-Nincs semmi komoly. Csak kicsit rendezni szeretném magamba a dolgokat. Elég sok minden történt mostanában velem.. Velünk…

-Rendben. De vigyázz magadra.

-Nem megyek messzire.- puszilok a hajába, és az előszobába megyek.

Felvettem a kabátom az egyre hidegülő esték miatt, és útra keltem. Hogy ne tűnjön hosszúnak a távollétem, ezért leintettem egy taxit. Beültem, lediktáltam a címet, és menet közben az elsuhanó házakat néztem. Nem sokan jártak az utcán, legalábbis idősek és családok. Inkább velem egyidősek, hol egyedül, hol párokban vagy csoportokban. Péntek. Bulizni mennek. Én meg épp az életemért küzdök ennyi idősen. Valahogy nem fair ez az egész. Kemény két hónap alatt egyszer voltam bulizni, még a „nyaralásunkon” az orvossal. Alig emlékszem valamire is. Csak azt tudom hogy elengedtük magunk és csak egymással foglalkoztunk. De abban biztos vagyok hogy nem történt semmi köztünk akkor. Az egymás iránt érzett tisztelet még részegen is bennünk van.

-Megjöttünk!- szól hátra a sofőr.

Pislogtam párat, mert elbambultam, aztán kikászálódtam. Lehúzta az ablakát, ezért tudtam neki fizetni, majd miután elgurult, a ház felé fordultam. Égett az emeleten a villany, és árnyakat láttam. Átfutott rajtam a riadtság, de beléptem a kapun. A biztonság kedvéért azért a hátsó bejártnál közelítettem meg az épületet. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és besurrantam. A földszinten semmi mozgás vagy fény nem volt, ezért kicsit bátrabban mentem fel a lépcsőn. A szobámba résnyire volt nyitva az ajtó, és ha jól hallottam ment a tévé. Megkönnyebbültem. Oda léptem és meglöktem az ajtót.

-Tamara?- lepődik meg a fiú, és lehúzza az inge ujjait.

-Szia!- rohanok oda hozzá miközben feláll, és megölelem.- Jól vagy?

-Persze..- motyogja.- És te? Történt valami.. új?

Bólintottam. Olyan sok minden rossz dolgon mentünk már ketten keresztül. És ezek mindig eszembe jutnak a karjai közt. És szívszorító érzés hogy megint, mindig ugyanott kötünk ki. Csak szenvedünk.

-Ezek szerint igen.- törli le a kósza könnycseppem.

-Félek..

-Ez természetes.- ölel magához.- De kitalálunk valamit.

 -Ma elakartak ütni. Folyamatosan kapom a fenyegető üzeneteket. Kikérdezték Mr. Shermant, és majdnem megölték a feleségét. Besúgok vesznek körül.. Szorul a hurok. El fognak kapni.- ülök le az ágyra.

-Ideje lenne haza jönnöd.

-Lehet. De képtelen vagyok elhagyni Thomast. Annyira boldog!

-Elhiszem..- bámulja a padlót.- De innentől kezdve csak még nagyobb bajba sodorhatod. Gondolom kezd rájönni pár dologra.

-Biztosan. Okos fiú.

-Akkor tudni fogja kinél keressen ha eltűnsz. Fel fogja kutatni Brandont. Vagy hívja a rendőrséget, amit Bran nem fog hagyni.

-Tyler, figyelj..- fogom meg a kezeit és oda ültetem az ágyra.- Ha eltűnök.. Ne keressetek. Mondj el neki mindent. És ne engedd hogy hülyeséget csináljon.

-De nem fognak elrabolni. És nem ígérek semmit. Emlékezz, minden rendben lesz! Megígértem! Szeretlek!- suttogja könnyektől ázott arccal.

 -Ty..- borulok a nyakába.

-Gyere haza..- suttog.- Biztonságban szeretnélek tudni.

-Majd meglátjuk. Ma még haza kell mennem.

-Kevés van hátra hogy rád találjanak. És ha meg is teszik, legalább melletted legyek.

-Még nem tudom otthagyni Tomot. Meg kell értened hogy sok minden van még amit megszeretnék vele élni.

-Rendben. De ne feledd hogy fogy az idő.

-Szerinted nem érzem? Folyamatosan szorul a torkomon a kötél.

-Ne mondj ilyet! Inkább menj, és élj meg minden pillanatot azzal akit szeretsz. Nem akarlak elvenni tőle..- áll fel és kiindul a szobából.

Követtem, le a nappaliba, majd az előszobába. Konkrétan kinyitotta nekem az ajtót hogy menjek már.

-Szia Tyler!- ölelem meg amilyen szorosan csak tudom.

Lassan elengedett majd miután kiléptem a kapun, intett egyet és becsukta az ajtót utánam. Gondolkoztam hogy intsek e egy taxit, de úgy döntöttem hogy jót tesz most a friss, csípős levegő. Kicsit sem sietős léptekkel indultam meg az utcán, és valami szörnyű érzés kerített a hatalmába. Az egyre súlyosbodó paranoiámon kívül már csak a bűntudat volt erősebb. Sokkal egyszerűbb lett volna ha most itt tudtam volna hagyni ezt a helyet. Elrepülni valahova, ahol béke van, elfelejteni azt ami a múltamban volt, és elfelejteni azt is hogy ki vagyok. De ennél már talán csak a halál ötlete volt vonzóbb. Aztán elvetettem ezt az ötletet is, mert ha Zero elkap, nekem végem van. Már egy ideje gyűlhet benne pár dolog, és ha azt egyszerre vágja hozzám.. Nekem végem lesz.

Ideje lenne elbúcsúznom Thomastól. Holnap elmegyek tőle. Nem kockáztathatok tovább. Félek hogy már így is nagy a baj. De addig még van pár dolog amit muszáj elintéznem. Vannak kérdések amikre választ szeretnék kapni. És van még egy dolog, amit neki szeretnék adni.

Köhintettek. Hátra pillantottam, és megláttam egy sötét alakot. Kapucni volt rajta, zsebre tett kézzel követett, de még a lámpák fényei se tudták megvilágosítani az arcát. Azonnal előre fordultam, és sietősebb léptekkel igyekeztem. Izzadni kezdett a tenyerem, és próbáltam legyőzni a fejembe kialakuló rosszabbnál rosszabb rémképeket. Egy utcán már túl vagyok, maradt 4. Vajon haza érek? Vagy hagyjam magam elkapatni? Nem. Még van mit elintéznem! Addig nem halok meg, amíg el nem intéztem amit akartam!

A kabátzsebembe csúsztattam a kezem, és előszedtem a telefonom. Igyekeztem úgy tárcsázni, hogy ne látszódjon a fénye, és a támadóm ne kezdjen gyorsítani a tempóján.

-Igen?- veszi fel.

-Tommy.- könnyebbülök meg egy csöppet a hangjától.

-Mi történt?

-Gyere el értem! Valaki követ! A parkból jövök, és Fliston street-en gyere végig. Kérlek siess!

-Mi van?

-Siess!- szólok rá kétségbeesetten.

-Rohanok!- nyomja ki.

Újra hátra lestem. Az alak közelebb volt mint az előbb. Tudva hogy úton a segítség, még gyorsítottam a lépteimen. Sajnos mögöttem is kétszereződött az iram. Futásnak eredtem, és máris túljutottam a második utcán. A harmadik utca felénél kezdtem kifulladni, mert sprintelve már kicsit sem volt kellemes. Látva a kanyart pár házra, ráhúztam. Rohantam ahogy csak bírtam, aztán amikor a kanyarba értem, az út közepén folytattam a sebes utam a főúton. Csak arra nem számítottam hogy rögtön a fordulás után két reflektorfény villan fel, és óriási fékcsikorgás süketít meg. Mondhatni lepergett előttem az életem, és azon kívül hogy a jelenlegi helyzetet sem sikerült felfognom, azt se tudtam mi lesz a következő pillanatban. Most élek.. vagy meghaltam?