15.fejezet

Hello kedves olvasó társaság!

Sajnálom, mostanában nem voltak részek, mert táborban voltam, és az unalmas részeknek is annyi, ígérem, mert a következő rész, ami péntek, szombat felé várható, felkavarja az álló vizet. Elég rendesen. Remélem azért tetszettek az eddigi részek, kössétek fel a gatyátok, nem sokára beindul a buli.

Egy pillanat alatt elveszíthetlek

Fél kettő felé sétáltunk a főút környékén, amikor ott haladtunk el, ahol a piercinget csináltattam. Drága jó barátom a „műhelye” előtt bagózott, és már messziről kiszúrt.

-Hello kiscsajszi!- vigyorog, majd elpöcköli a cigijét.

-Dan, szia!- ölelem meg.

Nem szólt semmit, csak miután elengedtem, akkor mérte végig a fiút akivel jöttem.

-Csak nem a legszerencsésebb férfi a világon?- néz rám.

-Nem, nem a barátom. Vagyis de igen, csak nem úgy. Dan, ő itt Thomas.- mutatom be őket egymásnak.- Thomas, ő itt Dan, egy nagyon régi barátom.

Kezet fogtak.

-És mikor jössz tetkót csináltatni?

-Nem tudom. Ahova akartam is, annak a helynek vége.- sóhajtok.

-Te jó ég, mit csináltál?- nézi meg a hegem, de szinte azonnal a hátam mögé is dugom.

-Semmit.

-Tamara! Ismerlek! Ugye nem bántod magad?

-Nem, dehogy.. Csak baleset volt.

-Nagyon ajánlom, különben kikapsz!

-Bocsi bátyus.- nyomok egy puszit az arcára.

Tom arca kifürkészhetetlen volt. De láttam rajta hogy nem tetszik neki a helyzet. Csöppnyi féltékenységet véltem a szemeiben, és bár nem direkt csináltam, mégis tetszett.

-És te Thomas? Tetoválás? PC?

-Nem, köszi.

-Csak nem félsz? Csak kicsit fáj!- csipkelődik a srác.

-Danny!- szólok rá.- Hagyd már.

-Elnézést kérek, hercegnő.- vigyorog rám.

Csak megforgattam a szemeim.

-Nekünk most mennünk kell. Örülök hogy láttalak.- ölelem meg még utoljára.

-Én is örültem. De ígérd meg hogy nem sokára eljössz!

-Kicsit összeszedem magam és eljövök csináltatni.- ígérem.- Szia!

-Csumi.- megy vissza a boltjába.

Némán lépkedtünk tovább. Dontson nem akart megszólalni. De még az érzelmeket is eltűntette az arcáról, teljesen fa pofával bámult előre és a zsebébe mélyesztette a kezeit. A vállammal kicsit meglöktem a karját, de még erre sem figyelt. Hát jó, nem erőltetem. Majd elmondja mi a baja..

Egy parkon haladtunk át, amikor már nem bírtam tovább. Ugyanis létezik olyanom hogy bűntudat..

-Tom, mi a baj?

-Semmi.

-Ne mondd már! 20 perce meg se szólaltál!

-Nincs mit mondanom.

Elkaptam a karját és megállítottam, úgy, hogy velem szembe álljon.

-Kérlek áruld el mi a baj!

-Igazán szeretnéd tudni?- vonja fel a szemöldökét.

Bólintottam.

-Az hogy ez a Dan bármelyik pillanatban elvehet tőlem!

Meglepődtem és csak nagyokat pislogtam.

-Ha ő azt kérné hogy költözz hozzá, te simán bele mennél, mert úgy tekintesz rá mint a bátyádra.

-Nem mondanék rá igent.

-Miért?

-Mert akkor eltűnnél az életemből. És azt sem tudnám hogy búcsúzzak el tőled.. Lehetetlen.

Elmosolyodott és magához ölelt.

-Azt akarom hogy te vigyázz rám.- suttogom.

Még jobban magához szorított, akárcsak én őt magamhoz. Az előbbieket komolyan mondtam. Elképzelésem sincs..

Otthon kicsit fáradtan rúgtam le magamról a cipőm, egész nap sétáltunk, fájnak a lábaim. Lerogytam a kanapéra és hátra döntöttem a fejem a támlájára úgy, hogy a plafont bámultam. Dontsont még ezek után se lehetett lelőni, már a konyhában volt és a vacsorán agyalt.

-Szerinted mit csináljunk?

-Süssünk pizzát. Van egy nagyon finom szósz receptem, még anyukám tanította.- szedem össze minden erőm, és én is a konyhába megyek.

Előszedtünk minden hozzávalót, minden tálat, és amíg ő a feltéten dolgozott, én megcsináltam a tésztát. Mivel elég meleg van, ezért hamar megkelt, és kiborítottam a deszkára. Leválasztott egy darabot belőle és forgatni meg dobálni kezdte.

-Biztos hogy jó ötlet ez?- kérdezem kételkedve.

-Így csinálják a profik is!- dobja fel a magasba.

-És te profi vagy?

-Csak figyeld.- vigyorog.

Tény és való hogy ügyesen dobálta, és hogy lássa az arcom amikor ezt beismerem rám nézett. Ez elég volt ahhoz hogy a tészta a padlón kössön.

-Ahha. Tényleg, egyszerűen mesteri!- dicsérem a szemem forgatva.

-Ez direkt volt.- bólint.

-Jobb lesz ha én csinálom.- állok oda a pulthoz és neki látok.

Rövidesen karjai a derekamra fonódtak, és szembe fordított magával.

-Majd én megcsinálom!- erősködik.

Nevetve túrtam bele a lisztes kezemmel a hajába és a szemeibe néztem:

-Nem. Te majd a feltéteket rakod rá.

Felvonta az egyik szemöldökét, mérlegelte hogy melyik a jobb. Végül bólintott. Gyorsan befejeztem a maradék tészta kinyújtását, és átadtam neki a helyet. Megmostam a kezeim és felültem mellé a pultra. Megkente őket szósszal, majd rám nézett.

-Miket rakjak rá?

-Rád bízom.

-Akkor meglepetés.- mosolyog.

Csak néztem ahogy elmerül eme „fárasztó” munkába, és döbbenten vettem észre hogy még e közben is úgy koncentrál, hogy össze ráncolja a homlokát. Ilyenkor pedig a szemüvege picit mindig lejjebb csúszik. Berakta a tepsiket a sütőbe, majd rám nézett. Megtapsoltam, mire meghajolt előttem.

-Dicséretes munka volt! Büszke vagyok rád.

-Majd amikor megkóstolod.. El is olvadsz, olyan finom lesz!- fényezi magát.

-Te csináltad, úgyhogy biztos fantasztikus lesz.- hagyom rá.

Felugrott mellém a konyhapultra, majd egyik ujjával bele nyúlt a lisztbe és az orromra kente.

-Nyaaa!- mosolygok.

-Úgy láttam lekopott a púdered.- vigyorog.

-Bekaphatod!- bokszolok a karjába.

-Na gyere..- nevet.

-Dilis!- nézek rá.

Ő is felém fordult és mélyen a szemembe nézett. A mosoly az arcára ragadt, de nem bántam, mert ilyenkor a legaranyosabb. Megigazítottam a szemüvegét, majd ahogy a keretet elengedtem, végig simítottam borostás arcát.

-Holnap mivel dolgozol.. Arra gondoltam hogy haza megyek egy kicsit.- dobom fel az ötletem, amit ő persze nem fogadott nagy lelkesedéssel.

-Minek?

-Nem tudom. Rég voltam már ott.

-Tudod mi a véleményem.

-Tudom.

-Mindig olyat akarsz tenni amiből csak bajod lehet.

-Mégis mi bajom lehet abból ha egy kicsit haza megyek?

-Akármi. Ott lesz Tyler. Vagy hagyott ott neked valami csapdát. Esetleg rád küldi az embereit ha egyedül vagy.

-Kicsit sok sci-fit nézel!- nevetek.

-Lehet.- von vállat mosolyogva.

-Rendben. De ha te ettől nyugodtabb vagy, akkor itthon maradok.

-Menj el nyugodtan.,

-Ígérem vigyázok magamra!- fordítom felém az arcát és mélyen a szemeibe nézek.

Nem szólt semmit csak magához ölelt és a hajamba puszilt.

14.fejezet

Hideg zuhany

Sétáltam egy órát, muszáj volt kiszellőztetni a fejem. Nagyon bántott hogy Thomas azt gondolta, ez vicces. Hát nem volt az. Rosszul esett.
Fél négyre értem vissza hozzá, és azonnal a vendég szobába mentem és pakolni kezdtem. Nem akartam megvárni vagy össze futni vele. És azt hittem sikerül is ezt megvalósítani, ám amikor becsuktam a vendégszoba ajtaját, kezembe a táskámmal, haza ért. A padlót bámulva jött be, aztán lassan emelte fel a fejét, végig nézve rajtam, majd mélyen a szemembe. A bűntudat minden létező formája megjelent rajta, majd a háta mögül elővett egy csokor virágot. Fehér rózsákkal volt teli. Aztán végig mért és meglátta a táskám.
-Kérlek ne haragudj..- motyogja.- Én igazán nem akartalak megbántani!
-Pedig sikerült.- felelem fél vállról.
-Ezt neked hoztam.– nyújtja felém a virágokat.
Hezitáltam, de végül elvettem tőle.
-Megértem hogy ha haragszol, csak kérlek ne menj el. Ha bajod esne, azt sosem bocsájtanám meg magamnak!
Nem szóltam semmit. Őszintén szólva féltem haza menni. De nem akarom hogy azt lássa rajtam hogy csak erre a felajánlásra vártam. Ledobtam a virágot az asztalra és hátat fordítva neki, bementem a szobába. Nem szólt semmit, csak sóhajtott.
A sarokba hajítottam a sporttáskám és az ágyra zuhantam. Eddig csak az fájt hogy viccelt velem. Most viszont azért vérzett a szívem, mert ilyen bunkón viselkedek vele. Ő most is mindent megtett. Holott nem is ő a hibás.. Megint én vagyok a probléma, a hülye, a hisztis, a hálátlan, az erkölcstelen. És ez sose lesz máshogy. Akármennyire is akarok megváltozni, én ilyen maradok. Talán nem Brandon tett ilyenné, talán ő tökéletes volt.. Csak én nem.
Ekkor jöttem rá hogy ennyi volt. Csak a baj van azzal hogy élek. Tönkre teszek mindent. Képtelen vagyok valamit is jól csinálni. Hiszem hogy néha mind követünk el hibákat, de én egyfolytában azt teszem. Én sosem leszek ünnepelt hős, én csak egy tömegsírba való vagyok. Egy névtelen személy, és maradványaim elnyeli majd a föld.
Bárcsak én is ébredhetnék egyszer amnéziával. Bárcsak újra kezdhetnék mindent. Semmi sem hiányozna ebből az életből. Itt minden.. Rossz. És fáj. Illetve… Van valaki akit nem tudnék olyan egyszerűen itt hagyni. Azt, aki a másik szobában van. Azt akit épp ellöktem magamtól. Hülye kis dolgok miatt.

Azonnal felültem és átmentem hozzá. Thomas az ágyán hasalt és összekulcsolt karjain pihentette a fejét. Nem nézett rám. Zokogva rogytam oda az ágyára és felemelve a karjait oda bújtam hozzá.


Szorosan átöleltem a testét és valamennyire megnyugodtam ahogy ő is magához vont. Talán még nincs veszve semmi..
-Sajnálom..- szipogok.
Nem szólt semmit, csak szorított az ölelésén. Bele puszilt a hajamba, és maradt a csend, amely körénk ült. Minden lélegzetvételét éreztem a mellkasomon, szívdobbanásai akárcsak az óra másodperces mutatói, és minden kis életjelétől egyre azt éreztem, számomra csak Ő létezik.

*                     *                     *

Késként hasított végig a szívemen a tudat: együtt aludtunk. Igazán csak akkor fogtam fel amikor résnyire nyitott szemeken át megláttam, hogy Tom arca alig pár centire van az enyémtől. Még borostásabb volt mint tegnap, amitől én kis híján kiestem az ágyból. Aztán felmérve a helyzetünk rájöttem, hogy ez lehetetlen, mert hosszú karjaival magához láncolt. És így szabadulni se tudtam. Na nem mintha szívesen válnék el tőle, de azért kicsit felültem, az egyik karomra rátámaszkodva.
-Thomas..- simogatom meg az arcát, majd eltűröm a szemébe lógó haját.- El fogsz késni.
-Mmmm…- mormog magába álmosan.
Elmosolyodtam. Lejjebb hajoltam hozzá és a homlokára nyomtam egy puszit.
-10 perced van elkészülni.
-Szabadnapot vettem ki.- motyorog, amivel meglepett.- A tegnapi után a mai napot mindenképp veled akarom tölteni.
Ettől ismét könnyek szöktek a szemembe, de nem engedtem hogy lefolyjanak az arcomon.
-De mielőtt megint elkezdenénk a tegnapról beszélni, egyezünk meg abban hogy elfelejtjük.- ajánlja.- Nem akarok már azzal foglalkozni. Más terveim vannak.- vigyorog.
-Ez érdekesen hangzik. Esetleg kaphatnék egy kis előzetest?
-Arra gondoltam hogy elmehetnénk moziba, aztán sétálhatnánk, és együtt főznénk valami vacsorát.
-Hmm, megvalósítható tervek.- egyezek bele.
Tekintete végig haladt azon a karomon amin támaszkodok, és láttam ahogy a heget nézi. Tudtam hogy undorító, és idegesített hogy azt bámulja, ezért elhúztam a kezem úgy, hogy sehogy se lássa. Valahogy az nem az a testrészem amit szívesen mutogatok. Mondjuk ilyen nincs is.
-Már most sokkal szebb.- nyugtat.
-Sose lesz már olyan mint volt.
-Olyan nem lesz. De ennél még jobb lesz.
-Ennél minden jobb.
-Nyaaaa, legyél már egy kicsit pozitívabb!- húzkodja meg óvatosan a hajam.
Ránéztem, mire akaratlanul is mosoly húzódott a számra.
-Így mindjárt más.- nevet és egy puszit nyom a homlokomra, majd kimászik az ágyból.
A szekrényéhez ment, kinyitotta az ajtaját és bele túrt az egyik polcba. Naná hogy legalul volt az amit fel akart venni. Zavartalanul levette a pólóját előttem, majd széthajtogatta a tisztát és magára kapta. Ő talán nem, de én eléggé zavarba jöttem. Ezt csak onnét tudom hogy ilyenkor mindig összeharapom a szám és megigazítom a hajam. Mire kidugta a fejét a felső nyakán, én már az ajtó felé sétáltam.
-Öltözz át aztán elmegyünk reggelizni.
Nem válaszoltam, igyekeztem a szobámba hogy a falba verhessem a fejem. Nem is tudtam hogy ilyen izmokat rejteget a felsője alatt…


Egy kávézóban kezdtük a napot. Nem igazán voltunk éhesek, ezért hamar ott hagytuk a helyet, és igyekeztünk tovább. A mozi előtt aztán tanakodni kezdtünk.
-Én a Csajkeverőkre szavazok.- adja az ötletet.
A plakátra néztem. Főszerepben Zac Efron.
-Benne vagyok.- vágom rá.
Vettünk jegyet, és amíg volt pár perc, kólával ültünk be a nézőtér középső részébe. Mögénk tizenévesek vágódtak le, hátrébb nálunk idősebbek, elénk pedig pár velünk egykorú. Aztán a lámpák lekapcsolódtak, és a film elkezdődött.
Ööö… Nem tudom hogy jó választás volt e. Tudni kell, hogy az egész témája néha burkolt formában, de a legtöbbször nyitottan, a szex. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a mögöttünk ülő 16 éves fiúk és lányok jókat röhögtek meg visítoztak. Oké, voltak vicces részek, de ők ehhez még nem elég érettek. Így nem is nagyon érthetik. És azt is észre vettem hogy a filmben néhány témánál Thomas feszengeni kezdett. Mintha zavarban lenne. Vagy feszélyezné valami. Ezt meg én nem értettem.
Fél óra után a történet eljutott odáig, hogy eljöjjön az első OLYAN jelenet. Kukorica röpült az ölünkbe, végtelen vihogással társulva. Az idegeim kezdtek elpattogni, és nagyon-nagyon kicsin múlt hogy ne forduljak hátra. Aztán egy kéz fogta meg az enyéim, és ujjait az enyémre kulcsolta. Dontson nézett rám. A félhomályban láttam a tekintetét, és volt is benne valami furcsa, de nem tudtam mire vélni. Most a jelenet miatt…? Vagy azért hogy ne idegesítsem fel magam a tinik miatt? Vagy csak szimplán azért hogy a filmre figyeljek? Nem tudom.
Előre fordultam és lenyeltem a hangoskodók viselkedését, még ha néha meg is akadt a torkomon..

Majdnem két óra elteltével megszabadultunk a teremből. Viszont még a pláza folyosóján is mögöttünk haladt a fiatal társaság, megvitatva egyes jelenetek részleteit.
-Nem volt rossz film.- jegyzem meg, megpróbálva elterelni a figyelmem az idegesítő tényezőkről.
-Ja. Csak az a helyzet hogy ez az egész a valóságban nem létezhet.
-Biztos vannak emberek akik így élnek.
-Mind a ketten tudjuk hogy ez nem igaz. Te is sok mindent átéltél már. És én is..

 

-Nekünk talán nem jöttek össze a dolgok. De mások még élhetnek boldogan.
-Szerinted az akinek ilyen élete van.. Boldog?- néz rám.
Jogos a kérdése. És elgondolkodtató.
-Nem tudom. Talán..
-Láttad a szereplőket. Erkölcstelen volt amit csináltak, és megbántottak vele másokat. És ők se voltak boldogok.
-De a vége Happy End lett.
-Persze. Mert így kaszál vele a legtöbbet a filmgyártó. Senkinek sem tetszene ha öngyilkos lenne a főszereplő a sok szenvedéstől. Pedig ez lenne a legéletszerűbb.
-De az emberek azért szeretik a boldog végű filmeket, mert ők maguk nem boldogok.
Nem szólt semmit. Igazam volt. Ami elég szomorú.

13.fejezet

Félreértések napja

Alig aludtam éjjel, csak forgolódtam, és reggel már 5 órától a plafont bámultam és csak kattogott az agyam. Többek között a tegnap estén. Újra és újra lejátszódott a fejembe az ahogy magához ölel a parkolóban, ahogy hozzám simul miközben a kocsinak nyom, aztán itthon az ajkai a vállamon.. Baszki.

Kimásztam az ágyból és kicsoszogtam megmosni az arcom. Jól esett a hideg víz. A gondolataim azonban nem mosta ki. Átmentem Tomhoz és óvatosan benyitottam. Békésen szuszogott; megértem, hisz hajnali öt múlt. Halkan lépkedtem a franciaágya másik oldalára és magam sem tudom hogy mertem, de lassan oda feküdtem mellé. Most láttam csak hogy nincs rajta a szemüvege. Olyan furcsa így. Sosem képzeltem még el hogy aludhat. De ez a legaranyosabb amit valaha is láttam. Borostás arca alá gyűrt egy párnát és úgy szuszogott. kicsit közelebb bújtam hozzá, mire azonnal átölelt. Végig ébren volt? Felnéztem rá és láttam azt a hatalmas vigyort a fején.

-Nocsak ki van itt.- jegyzi meg pimaszul.- Nem tudtál aludni?

-Nem igazán.- motyogom.

-Már haza felé is rossz kedved volt. Nem érezted jól magad? Igazán megmondhatod.

-Ennél jobb estém még soha életemben nem volt. És ezt komolyan mondom.

Ujjaival végig simította a tenyerem, majd az ujjaim, és így játszott vele, követte a vonalakat. Felnéztem rá, de ő csak a kezünket nézte.

Szabad kezemmel eltűrtem a szemébe lógó haját és megsimogattam borostás arcát. Most nézett csak a szemembe. Olyan mélyen, hogy hosszú percekre eltűntem azokban a gesztenyebarna szemeiben.

-Kérdezhetek valamit?

-Persze.- suttogom.

-Mit érzel Brandon iránt?

Meglepett a kérdése, hisz pontosan tudhatná.

-Utálatot.

-És Tyler?

Erre már nem tudtam választ adni. Komolyan elgondolkoztam hogyan is fogalmazzam meg. A csendre viszont újabb kérdést épített:

-Mennyire fajultak el a dolgaitok? Mit éreztél?

-Tom, erről nem tudok beszélni..- motyogom.

-De miért?

-Mert.. Mert nem. Teljesen össze vagyok zavarodva. A múlt még mindig kísért, de közben belekóstoltam valami újba, egy sokkal jobb életbe, és a kettő jelenleg is párhuzamosan megy..

-Ha nem engeded el a múltad, megfojtod a jövődet.

-De nem olyan egyszerű!- ülök fel és felhúzva a lábaim rá könyökölök és beletúrok a hajamba.

Ő is felült, és magához ölelt.

-De én itt vagyok! És segítek. Tudod jól hogy bármiben számíthatsz rám.

-Thomas, kérlek ne.. Annyira rossz hogy te mindent megteszel értem, én meg még csak viszonozni sem tudom…

-De igen. Azzal hogy most is itt vagy. Mert a szeretet amit kapsz, egyenlő lesz azzal amit adsz.

Ismét a szemeibe néztem és egymásra mosolyogtunk. A  vállára hajtottam a fejem és csak bámultam előre. Nem tudom mihez kezdenék nélküle..

Ma csak délután dolgozott, ezért kettőtől egyedül voltam. Terveim közt szerepelt egy kis olvasás és egy gyors zuhany, azonban egy csengetés félbe szakított. Kirohantam a fürdőből és ajtót nyitottam.

-Oh.. Szia.- ér egy csalódott hang.

-Ööö… Szia.- felelem zavartan, ugyanis a nő alaposan végig mért.

-Thomas? Itthon van?

-Nincs. Épp most ment be dolgozni.

-Értem. Megtudhatnám te ki vagy?

-Én.. Én csak egy barátja.

-Meglepődtem volna ha a barátnője lennél.- nevet fel gúnyosan, inkább csak magának.

Most mértem végig igazán a velem szemben állót. Hosszú barna haj, alapozótól műanyaggá varázsolt fej, plasztikázott mellek a mély pólókivágásban és milliószor agyon gyantázott ropi lábak. Mindez egy szűk és rövid, undorító lila ruhában.

Hirtelen kinyílt a kapu és Dontson vágtatott be rajta. Eléggé meglepte a nő látványa:

-Helen?

-Sziaaa Thomas!- vigyorog rá nyávogva.

-Mit keresel itt?

-Unatkoztam és gondoltam meglátogatom a szomszédom. De EZ nyitott ajtót.- fintorog.

-Máskor ne nyisd ki az ajtót.- kacsint rám a fiú majd berohan a házba.

-Ezt nem hiszem el.- puffog az a ribanc.

-Hát úgy néz ki van még férfi aki nem akar tőled semmit.-vigyorgok.

-Mert talán tőled akarna valamit is?!

-Na, itt is vagyok. Csak itthon hagytam a pénztárcám.- jelen meg megint és teljes mértékben nekem szánja a szavakat.- Most rohanok, de sietek haza. Szia kicsi lány!- nyom egy puszit az arcomra és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is.

Helen teljesen lefagyott, nem gondolta volna hogy Tomnak tényleg nem jön be.

-Tudod.. Ő nem tartozik a mai férfiak többségébe. Őt nem a testeddel kell megfogni.

-Hát az látszik hogy te nem azzal fogtad meg.- röhög.

-Alázz és gúnyolj nyugodtan.- mosolygok higgadtan.- De én lakom nála.

Behátráltam a lakásba és az orra előtt csaptam be az ajtót. Felháborítóan pofátlan. Legszívesebben úgy pofán basztam volna hogy kitörik a 10 centis sarka. Önbizalom terén nem én vagyok a dobogós, de azt még én is beismerem hogy többet érek minden téren mint ő. Egyszerűen szánalmas ahogy ide jött. Azt remélte hogy itt talál szexpartnert. Hát tévedett a ribanc.

Visszamentem a fürdőbe és végre kiengedtem magamnak a vizet. Muszáj volt ez után lazítanom egy kicsit, teljesen felhúzott idegileg. Belemásztam a kádba és épphogy lehunytam a szemeim, a padlón a nadrágomba megrezzent a telefonom. SMS. Oda hajoltam érte és megnéztem. Ahogy sejtettem. Az orvos írt.

    Remélem úgy lepattintottad, hogy soha többé nem zaklat..

Elmosolyodtam és visszaírtam.

    Hát remélem sikerült. Bár majdnem ajánlottam neki hogy ma este elmegyek itthonról hogy kettesben lehess vele.

Azt hittem ennyi volt, de pár perc múlva ismét írt.

    Hahaha. Az hiányzott volna. Mi jót csinálsz?

Most hazudjak vagy őszinte legyek?

    Fürdök.

Na ez után már kíváncsi voltam mit válaszol.

    Hmmm. Elképzelem.

Felnevettem.

    Dilis! Megfürdök és bemegyek hozzád. Úgy 20 perc.

Nem kellett sokat várnom:

    Siess. Már most hiányzol.

Nem igazán tudtam erre mit válaszolni. De vigyorogva másztam ki a kádból. Nyilván ő nem úgy gondolta mint én, de nem baj.

Meglepően nagy volt a csend a kórházban. A folyosón alig mászkáltak, csak idősebbek csoszogtak fel-alá. A 27-es vizsgáló felé haladva megláttam hogy a 261-es kórteremben rendőrök álltak és az exemet faggatták. Gyorsítottam és mentem tovább. Benyitottam a keresett helyre, de Dr. Dontson nem volt ott. Visszacsuktam az ajtót és körbe néztem. A folyosó végén a nővérpultnál könyökölt és bosszúsan lapozgatott néhány papírt. Két nővér beszélgetett a pult túloldalán.

-Szia!- állok meg mellette, mire azonnal felnézett és félre lökte a papírokat.

-Tamara, végre!- húz a karjai közé és egy lágy puszit nyom az arcomra.

-Siettem?

-Nem eléggé.- nevet és még egy puszit kapok, most már a homlokomra.

A két lány elhallgatott erre és a szemem sarkából láttam ahogy ránk vigyorognak. Valahogy úgy érzem hogy ez nem túl megszokott. Főleg nem Thomasnál.

-Figyelj, beszélhetnénk?

A kérdés komolyabbra sikeredett mint azt szerettem volna, ezért máris aggódni kezdett.

-Persze. Gyere, lemegyünk a büfébe.

Amikor elértük a célunk, leültünk egy asztalhoz.

-Dr. Dontson! Kér valamit? Esetleg a hölgy?- kérdezi a pult mögött egy idős, kedves néni.

-Köszönjük Mrs. Lauren, most nem.- intézi oda, majd bizalmasan felém fordul.- Valami baj van?

-Nem tudom. Brandonnál rendőrök vannak..

-Tudom. Már két napja.

-És nem is szólsz?!- akadok ki.- Bajban vagyok ha engem is szóba hoz!

-Már miért lennél?

-Mert mégiscsak láttam minden drogos ügyét és vagy kihallgatnak, vagy engem is gyanúsítanak. Egyikhez sincs valami sok kedvem.

-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Nem emlékszik rád! Amnéziája van.

-De egyszer azt mondtad hogy néhány emléke vissza térhet.

-De nem tért vissza. Ha meg mégis, szerinted van olyan bolond hogy bevallja a tetteit és vállalja a következményeket, amely ez esetben több éves börtön?

-És ha rám keni az egészet?

-Mi oka lenne rá?

-Mondjuk az hogy utál.

-Tami, kérlek ne agyalj ilyeneken!- fogja meg az asztalon a kezeim.- Azt sem tudja hogy létezel..

Válaszra nyitottam a szám, de hirtelen feltűnt mellettünk a két rendőr. Egy pillanatra még a szívem is elfelejtett dobogni.

-Elnézést a zavarásért, de egy pillanatra beszélhetnénk Dr. Dontsonnal?- kérdezi az egyik.

-Persze.- áll fel és pár lépéssel arrébb vonulnak.

Idegesen vártam, főleg hogy hosszas beszélgetés után volt egy pillanat amikor mindegyik rám nézett. Akkor elfordultam, de egyébként volt időm felmérni a külsejüket. Az egyik volt vagy másfél fejjel magasabb Tomnál és kék szemű, szőke hajú. A másik viszont egy fejjel biztos hogy kisebb, barna hajú, bajszos, idősebb, és kövérebb is. Érdekes páros. Ahogy elnéztem, a kisebb jellemző tulajdonsága hogy beszéd közben nagy kézmozdulatok tesz. Ezen még mosolyogtam is volna, ha nem lennék ennyire ideges.

-Rendben. Köszönjük, viszlát!- távoznak sietősen, a fiú pedig vissza ül mellém.

-Na? Mit mondtak?

-Ahogy mondtam. Brandon nem emlékszik semmire.. Kivéve téged.- néz rám komolyan.

Úgy éreztem megfagy a vérem és hirtelen nehéznek éreztem a mellkasom. Mintha egy mázsás kőt dobtak volna rá. Ijedt arcomat látva felnevetett.

-Nehogy elhidd!- vigyorog.- Se Bran, se ők nem tudnak rólad.

-Akkor miért néztetek rám?

-Csak megjegyezték hogy milyen szerencsés vagyok.

-Ez rohadtul nem volt vicces!- eszmélek fel.

-Bocsi, de nem hagyhattam ki.

-Köszönöm Jól esett.- állok fel sértődötten és megcéloztam a kijáratot.

Ez volt az a pont ahol eldöntöttem: haza költözöm.

12.fejezet

Álomba csöppenve

5 óra felé értünk csak haza, mert még sétáltunk egy kicsit miután végzett. Amíg én leültem egy fotelba, addig ő a konyhába ment hogy elkészítse magának a kedvenc zöld teáját.

-Arra gondoltam..- kiabál ki nekem.- Hogy ma este elmehetnénk vacsorázni.

-Mármint...?

-Igen.- jelenik meg a látókörömben.- Mostanában annyi szörnyűség történt veled.. Legalább most érezd jól magad.

-De nem, én jól vagyok. Kérlek ne foglalkozz velem. Nem vagyok annyira fontos.

-Már miért ne lennél? Te mindig az leszel.

Nem tudtam  mit reagálni. Ez most kicsit szíven ütött..

-Szóval elmegyünk. Tiltakozást nem tűrök.- mosolyog.

7 körül kezdtem készülődni, megfürödtem, és a szobámba zárkózva próbáltam kezdeni magammal valamit. A hajammal már meg sem próbáltam mit kezdeni, vörös tincseimen párszor áthúztam a hajvasalót és simává varázsoltam őket. Aztán jött a következő probléma. Az arcom. Nem akartam lealapozni, annyi bőrhibám azért nincs, ráadásul fehér vagyok mint a fal, szóval eléggé elütne a barna alapozó. Kinyitottam a szekrényt melybe már a reggel folyamán nagyjából bepakoltam, és kiszedtem belőle a vállfán lógó bordó ruhámat amin fekete virágok vannak. Még ezt is a múltkor vettem. Nem is állt olyan szörnyűen, sőt. Igazán meg voltam elégedve magammal. Felvettem egy fekete magas sarkút (túlzás hogy magas, inkább csak emelt talpú, kb. 3 centis sarkú) és kilibbentem a szobából. Thomas a nappaliban várt elegánsan, ingben és nadrágban. Alaposan végig mért, kissé tátott szájjal, de hang nem jött a torkán. Ezt betudtam annak hogy lenyűgöztem.

-Nahát!- nyög ki valamit végre.

-Ne merj megdicsérni!- kötöm a lelkére.

Félre nézett egy olyan „pontosan tudja magáról!” nézéssel.

 

 Majd megint rám, de már vigyorogva:

-Gyönyörű vagy!

Nem engedte hogy reagáljak rá, újra megszólalt:

-Mehetünk?

-Persze.- felelem, és rá hagyom a bókot.

Kimentünk az utcára, ahova kiállt már azzal a meseszép fekete Roverrel. Udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, én pedig bele süllyedtem a cappucino színű puha ülésbe. Megkerülte a kocsit, majd ő is beült mellém. Behelyezte a kulcsot, melyen egy kiscica csimpaszkodott és beindította a motort. Indulás előtt még egyszer rám nézett, mintha meg akarna bizonyosodni róla hogy tényleg elmegyek e vele és nem ugrok ki az autóból. Biztató mosolyt küldtem felé mire láthatóan megnyugodott. Ígéretes estének nézünk elébe.

Amikor bementünk az étterembe, leesett az állam. Gyönyörű volt a bel tér, a lila és a fehér árnyalatai úsztak mindenfelé, a levegőben levendula illat szállt és halk, lágy zene szólt. Leültünk egy asztalhoz, rendeltünk, majd evés közben bort kortyolgatva beszélgettünk. Egyszer csak felnevetett.

-Mi az?-érdeklődöm kíváncsian.

-Semmi. Csak eszembe jutott amikor először láttalak. Riadt voltál, sírtál, és véres volt a ruhád.

Félre húztam a szám.

-Nem volt kellemes éjszaka.

-Tudod… Kezdem nem érteni a világot.- motyogja.

-Miért, valaha is értetted?- kérdezem kicsit gúnyosra sikeredve.

-Azt hittem.- görnyed egy kicsit az asztalra és mélyen a szemembe néz.- De aztán jöttél te. Belibbentél a véres hálóingedben és minden nézetemet felfordítottad.

Reagálni se tudtam, nem hagyott időt gondolkozni, folytatta:

-Azt szokták mondani hogy minden okkal történik. De ezt már többször is sikerült megcáfolnom. Azt hittem. Aztán tovább gondolkodtam és rájöttem hogy a véletlen előzménye egy cselekedet volt, amit szintén valamilyen ok vezérelt. Tegnap éjjel gondolkoztam ezen, hogy vajon mi az az ok amivel te bekerültél az életembe.

-Ha ez a baj hogy itt vagyok..

-Az idő egyre csak halad, eddig csak lógtam a levegőben, minden nap egyforma volt és egybe olvadt, egészen addig amíg meg nem ismertelek. Úgy érzem, most élek csak igazán.

Bő fél percünk némaságba fulladt, nem igazán tudtam mit is mondhatnék.

-Nem igazán értem.- felelem zavartan.

-Én sem. De azt tudom hogy jobb veled mint nélküled.- fogja meg a kezeim az asztalon.

Most mertem csak felnézni azokba a gesztenyebarna szemekbe, melyek a szemüveg mögül firtatták az arcom. Elmosolyodtam, és az sincs kizárva hogy el is pirultam egy kicsit. Nagyon zavarba tud hozni..

Evés után fizettünk, és kimentünk a parkolóba. Az autók melletti vékony kőpadkán lépkedtem mint egy kötéltáncos, amikor elkapta a derekam és leemelt onnan.

-Nehogy nekem megint összetörd magad!- von a karjaiba.

-Nem tök mindegy? Csak még taszítóbb lennék, mint amilyen most vagyok.

-Nem vagy taszító.

-Nem? Akkor nézd meg!- mutatom felé a karom, ahol még mindig nem forrt össze teljesen a vágás.

-Gyönyörű vagy! Ezzel együtt is.- puszil a sebemre.

Elhúzódtam az öleléséből és ismét visszaálltam a padkára és kitárt karokkal egyensúlyozva lépkedtem tovább rajta. Ismét lekapott onnan és a kocsiig a karjaiban vitt.

-Ne mááár! Thomas!- nevetek.

Oda érve a Roverhez lerakott és neki döntött az oldalának.

-Ha bármi bajod lesz a közelemben.. Esküszöm, úgy elfenekellek!- fenyeget vigyorogva.

-Ajjajj!- pimaszkodok.

Megfogta az arcom és egy puszit lehelt a homlokomra.

-Mit csinálnak ott?- világít felénk egy zseblámpa és meghalljuk a mély férfi hangot.

Azonnal a fény forrásához néztünk.

-Meneküljünk!- ugrunk be a kocsiba és gyorsan beindítja a motort.

Amint sebességbe rakta a kocsit, elhajtottunk olyan gyorsan, ahogy csak bírtunk. Az egész járműt a nevetésünk töltötte be és a rádió amit max hangerőre feltekertünk.

Ahogy elnéztem, kicsit túllépte a sebességhatárt, ezért kikapcsoltam a zenét. Egy pillanatra nézett csak rám majd újra az útra koncentrált. Látta rajtam hogy aggódom, ezért lassított.

-Valami baj van?- kérdezi komolyan, és az előbbi jókedvünknek nyoma sem volt.

-Nincs.. Csak kérlek, most az egyszer ne velem foglalkozz hanem az úttal.

-Ne aggódj.- fogja meg a combomon fekvő kezem.- Nem lesz semmi gond.

Hogy ezt be is bizonyítsa, az ajkaihoz emelte a kezem és lehelt rá egy puszit. Miután elengedett az ablak felé fordultam és némán bámultam a csillagos eget. Nincs túl jó emlékem arról amikor a sebességmérő 180km/h fölé emelkedik.

Otthon kicsit fáradtan rúgtam le magamról a cipőm és ledobtam a táskám az egyik fotelba.

-Jól érezted azért magad?- kérdezi reménykedve.

-Persze, remek volt. Csak kicsit elfáradtam.

-Nagyon csinos vagy. Nem is tudtam hogy így is feltudsz öltözni.- húzkodja meg a szoknyám mosolyogva.

-Utálom a szoknyát. De néha kell egy kicsi változatosság. Meg aztán nem akartalak lejáratni. Te mindig olyan elegáns vagy.. Én meg…

-Te meg különleges vagy és nem olvadsz bele a tömegbe. És ezt imádom benned a legjobban. Ez a vörös haj..- lép közelebb és bele simít a tincseim közé.- Sokkal szexibb mint a barna volt.

-Szóval így is tudsz beszélni. Azt hittem te vagy anyuci jó kisfia. Milyen titokzatos..

-Gyere, betakarlak.- húz a szobámba.

-De várj. Át kell öltöznöm.

-Oh, oké. Szólj ha végeztél.- indul kifelé.

-Tom!- szólok utána.- Kérlek, a cipzár.- fordítom neki a hátam.

Kicsit habozott, majd éreztem ahogy lassan elkezdi lehúzni a cipzárt, mely egészen a csípőmig leért. Ujjait remegve vezette fel a bőrömön, ahogy óvatosan végig simította a hátam. A pánt lecsúszott az egyik vállamról, aztán ajkait is megéreztem forró leheletével együtt az anyag helyén, mire libabőrös lettem és felsóhajtottam. Ezzel talán kicsit kizökkentettem, mert elhátrált.

-Siess, mindjárt jövök.- megy ki és hallom ahogy mögöttem csukódik az ajtó.

Valami megfékezte. Nem akart jobban bele folyni a dolgokba. Annyit nem érek neki.

11.fejezet

Kellemes meglepetések

Még most másodszorra is meglepődtem az otthonán. Egyszerűen fantasztikus. Becipelte a vendégszobába a táskám.

-A fürdőben van egy tiszta törölköző a kád szélén. Menj, fürödj meg nyugodtan.

-Minden vágyam most. Mielőbb lemosni annak a baromnak a nyálát a nyakamról.

Közelebb lépet hozzám és szemügyre vette a nyakamon a szívás nyomot.

-Eléggé sebes. Ha végeztél beragasztjuk.- javasolja.

Arcán nem voltak érzelmek.

-Figyelj.. Most haragszol rám?- kérdezem a padlót bámulva.

-Miért haragudnék?

-Hát amiért hagytam.. ezt.

-Ez csak egy seb. Meg egy kis lila folt. Inkább nézegetem ezt rajtad minthogy azzal a tudattal éljek hogy megtette veled.. Azt nem bírtam volna ki, ugye tudod?

-El fogok költözni abból a házból.- határozom el.

-Épp javasolni akartam.- mosolyog.

Megfordultam, és bevonultam a fürdőbe. Magamra zártam az ajtót és a csap előtt állva két kezemmel neki támaszkodtam és úgy néztem magam a tükörbe. Hát igen, volt egy folt a nyakamon. A hajam tiszta kóc volt, az ajkaim duzzadtak. Teljesen kikészültem. Levettem a pólóm és végig simítottam az oldalam. Bele borzongtam, teljesen olyan érzés volt mint amikor Tyler tette. Legalábbis az jutott eszembe. Kibújtam a nadrágomból és lassan minden ruhadarabtól megváltam. Belemásztam a kádba és elkezdtem engedni a forró vizet. Először fájt, de lassan ellazította a testem. Hátra döntöttem a fejem a kád szélére és a plafont bámultam. A gőz egyre csak szállt felfelé, a tükör már tiszta pára volt, és az oxigén egyre csak fogyott, helyette ez a forró, tömény levegő szállt. Kitisztította az agyam, a reális gondolkozás hamar elfoglalta a helyét a fejembe. Kell keresnem egy albérletet. Vagy egy új házat. Gyorsan végig kentem a testem tusfürdővel, majd lemostam és felkapva a törölközőm, magamra csavartam. Úgy ahogy voltam, víztől csöpögve elfordítottam a zárat és kirohantam. Egy szál törölközőben kutattam elő a laptopom és gyorsan pötyögni kezdtem.

-Végeztél is?- jön be a vendég szobába Tom, de ahogy meglátja hogy nem vagyok felöltözve, eltakarja a szemét.- Bocs..

Időm sem volt vele foglalkozni, azonnal felmentem a bank oldalára. Gyorsan bejelentkeztem a fiókomba, és megnéztem a számlám. Én sosem használtam, ez Brandoné, és azt sem tudta hogy tudom a jelszavát. Ez az a számla ahova minden idétlen nyeresége ment, és a két év során jó kis összeget összeszedett ahogy elnéztem.

-Ó te jó ég! 8 millió dollár?!- hüledezik a fiú.- Ezt mégis hogyan.. ?

-Bran egy csomó maffia dologban benne volt. Gondolom nyerte. Vagy ez volt a fizetése. De most már nincs szüksége rá.

-Tamara… Ugye tudod hogy ez rengeteg pénz?

-Tudom. Vehetek belőle új házat, plusz ha még eladom a mostanit..

-Figyelj, szerintem ezt egyelőre hagyd még. Nem kell elsietni a dolgokat. Kitudja hogy Tyler békén hagy e.

-Igen, de…

Nem folytattam. Pontosan tudom hogy neki van igaza, és nem kockáztatok megint. Ma is épp hogy megúsztam. Felálltam és a táskámhoz mentem pizsamát kutatni.

-Várj. Hozok neked valamit.- ment ki a szobából.

Amíg kint volt, gyorsan vettem fel fehérneműt, és visszacsavartam magam a törölközőbe. Egy fekete pólóval jött vissza, és felém fordította. Az Avenged Sevenfoldos pólója, melyen a logó díszelgett.

-Használd ezt pizsamának. Elég nagy, szóval eltakar..

-Köszi.- veszem át tőle.

Kiment és becsukta az ajtót. Felvettem magamra és kiterítettem a törölközőm a terasz korlátjára. Igaza volt, tényleg elég hosszú nekem a póló, tehát nem állt szándékomban nadrágot is felvenni, főleg hogy így nyár felé elég meleg van. Kimentem én is, és a konyhában találtam ahogy teát készít. Megálltam mögötte és nem is tudtam mit csináljak. A vállára tettem a kezem mire felém fordult. Nem túl feltűnően, de azért észre vehetően végig mért és elmosolyodott.

-Jobban áll mint nekem.

-Ezt most bóknak vegyem?- nevetek.

-Hát.. Nekem eléggé jól állt még az egyetemen, úgyhogy..

-Holnap mikor mész be dolgozni?

-Reggel. És csak négy felé érek haza.

-Értem.- felelem kicsit talán csalódottan.

-Elvileg holnap nem ügyelek, csak rendelek, úgyhogy ha van kedved bejöhetsz velem.

-Nem, igazán nem akarok zavarni.

-Ha zavarnál akkor nem ajánlottam volna fel.

-Majd meglátom. Lehet délután bemegyek. De nem akarok korán kelni..

-Addig alszol ameddig csak akarsz! Az egyetlen amit megtiltok hogy az utcán mászkálj! Enni tudsz, van itthon kaja, a kocsid elhozom, és azzal gyere be délután. Mert én gyalog megyek. Érthető?

Elmosolyodtam azon hogy mennyire apáskodik felettem. Nem tudok eléggé hálás lenni, amiért ennyire aggódik.

-Értettem.- intek a homlokomtól mint a katonák és biccentek.

Elnevette magát.

-Pihenj le. Biztos kikészültél ma.

-Eléggé.

-Akkor menj nyugodtan aludni.

-Betakarsz?- kérlelem.

-Be én!- vigyorog.

Bementünk a vendégszobába és befeküdtem az ágyba. Megfogta a takarót és rám terítette, majd fölém hajolt.

-Aludj jól kicsi lány!- suttog kedvesen és lágy puszit lehel a homlokomra.

  Épp fel akart egyenesedni, amikor elkaptam a pólóját és visszahúztam magam fölé.

-Szép álmokat, hősöm.- suttogok én is és az arcára nyomok egy puszit.

Felkuncogott majd lekapcsolta villanyt, és kiment, becsukva maga után az ajtót. Sosem felejtem el a mai napot..

*                     *                     *

Reggel az ágyról félig lelógva ébredtem. Álmosan ültem fel és körbe néztem. A megszokott virágos takaróm helyett hófehérbe feküdtem, és finomabb illata volt mint az enyémnek. A szoba kicsit sem hasonlított ahhoz ahol eddig töltöttem az éjjeleim, tehát rá kellett jönnöm hogy nem otthon vagyok. Kimásztam az ágyból és kinyitva az ajtót, a nappaliba értem. A dohányzóasztalon egy levél feküdt. Oda sétáltam és a kezeimbe véve széthajtogattam.

„Jó reggelt kicsi lány!

Mire ezt olvasod, én már elmentem, de gondolom erre rájöttél. Mindegy. Remélem jól aludtál. Reggel voltam bent nálad elköszönni, de épp az egyik párnát ölelve szuszogtál, és nem akartalak felébreszteni. Voltam bevásárolni, hoztam neked egy-két dolgot reggelihez, remélem megtalálod őket. Mint tegnap is mondtam, ha van kedved gyere be hozzám.

Thomas xx”

Elmosolyodtam. Ez tök cuki tőle. Átmentem a konyhába és felmértem a felszereltségét. Találtam müzlit, kenyeret, a hűtőben is volt minden, eszközökből sem volt hiány. Nem is tudom mikor ettem utoljára.. Farkaséhes vagyok. Úgy érzem most jól bereggelizek, aztán estig nem is fogok enni.

Evés után leültem a kanapéra és a kezembe vettem azt a könyvet amit tegnap nekem ígért. Fellapoztam megint. Érdekes témát firtatott:

„Minden csók más:

-van amire vágyunk, de sosem kapjuk meg.

-van amit megkapunk, de utólag feltesszük a kérdést hogy miért nincs folytatás.

-van ami búcsúcsók és talán még csak nem is sejtjük.

-van amit megkapunk és büszkék is vagyunk rá.

-van ami elront egy barátságot.

-és van ami a barátságot szerelemmé alakít.

-van ami nem sokat jelent.

-és van ami mindent visz.”

Elmosolyodtam. Furcsa dolog ez a pszichológia. Barátság.. Nevezhető ez annak?

*

2 óra lehetett amikor bementem a korházba. Már felérve a másodikra elszörnyedtem, mert valami nagy baleset lehetett, ugyanis a folyosók teli voltak sérültekkel. Valakinek a karja, valakinek a feje vagy a lába vérzett. Elszörnyedve haladtam el köztük és benyitottam két kopogás után a 27-es vizsgálóba. Egy kislány ült a vizsgálóágyon és Dr. Dontson a karját kötözte.

-Meg fogsz gyógyulni, ne aggódj!- nyugtatja és megsimogatja könnyes arcát.

Összeharaptam az ajkaim. Ez annyira aranyos! Majdnem könnyek szöktek a szemembe, annyira elérzékenyültem ettől a jelenettől.

-Sziasztok!- köszönök.

-Szia!- fordul felém a fiú.- Egy percet kérek még.

Újra a lány felé fordult és bizalmasan beszélt hozzá:

-Úgy hallottam anyukád nagyon szomorú. Üzenem neki hogy nem sokára haza vihet és teljesen megfogsz gyógyulni. A tumor eltűnt. Rendben?  Úgyhogy te se keseregj.- veszi fel a karjaiba és az ajtó felé viszi.

-Köszönöm. Maga a legjobb orvos a világon!- karolja át a nyakát az alig 7 éves lány.

-Azért ne túlozzunk.- nevet, majd kinyitva az ajtót kiszól egy nővérnek.- Amy kérlek vidd vissza a kórterembe. 193, balszárny. Hozzád pedig holnap reggel benézek!- búcsúzik.- Ajánlom hogy megedd a vacsorát!

-Nem.- tiltakozik.

-Meg ne halljam!- csukja be az ajtót.

Ketten maradtunk. Egyszerűen nem jutottam szavakhoz ezután a jelenet után. Ahogy a gyerekekkel bánik.. Fantasztikus.

-Történt valami? Szótlan vagy.- mér végig és megfogja az egyik kezem.

-Jól vagyok.- mosolyodok el.

-Megtaláltad reggel a levelet?

-Meg bizony.

-Örülök hogy bejöttél. Már nem bírom a mai napot. Az egyik autópályán valami nagy baleset volt és a mindennapi betegek mellett még őket is el kell látnunk.

-Ez a kislány is ott sérült meg?

-Maggie? Nem. Ő már két éve itt lábadozik, szinte nincs is otthon 5 éves kora óta. Rákos.

-Úristen..- súlyt le a hír.- Ez szörnyű.

-De ne aggódj, már jól van. Az áttétek eltűntek, és a tumor is minimálisra csökkent. Rendbe jön.

-Ennek örülök. Láttam nagyon közel áll hozzád.

-Imádom. Olyan életvidám. Pedig a két év alatt végig néztem milyen szenvedésen ment keresztül.

Lenézett a földre és a padlót bámulta. Talán kicsit elérzékenyült. Szemüvege lejjebb csúszott az orrán, ezért megsimogattam arcát, majd megigazítottam.

-Ahj te!- mosolygok és oda húzva magamhoz átöleltem a testét.

A nyakamhoz fúrta a fejét és éreztem ajkait a bőrömön. Összeszorítottam a szemeim, a mellkasának döntöttem a fejem.

-Oh, elnézést.- nyit be az a szőke nővér aki a múltkor is.- Dr. Dontson az intenzíven..

A fiú felsóhajtott és kicsit elhúzódott tőlem.

-Mrs. Mitchell?

-Igen.

-Nem tudja hozzá küldeni Swautert? Vagy valaki mást?

-Mindenki a baleseteseket vizsgálja.

-Rendben. Mindjárt megyek.

Kelly eltűnt, Tom pedig elvált a karjaimból és a nyakába tette a sztetoszkópot.

-Két perc és itt vagyok.- rohan ki.

Leültem egy székre és vártam.

10.fejezet

Segítség épp időben

Annyira nem lepődtem meg amikor felállt a kocsifelhajtóra. Tudtam hogy magához visz. Az viszont már meglepetésként ért hogy milyen házban él. Kicsi volt, de annál szebb. Gyönyörű volt a kert, rózsák, szép sövény, hinta hátul és egy kis dísz tó. Bent a lakásban leesett az állam. Egyszerű nappali, teljesen felszerelt konyha, egy vendégszoba, egy fürdő és gondolom az ő szobája. Az egésznek volt valami kisugárzása és nagyon tetszett. Elegáns és stílusos az egész. Olyan.. Orvoshoz illő.

-Ülj csak le.- biccent a kanapé felé és bement a szobájába.

Mivel egyedül maradtam és nem akartam leülni, ezért körbe sétáltam a nappalit úgy, hogy felmértem a polcok tartalmát. Kevés fotó a családjával, egy pár dísz tárgy ami inkább szuvenírként szolgált és jó sok könyv. Leemeltem egyet, melyre nagy betűkkel rá volt írva hogy pszichológia. Fellapoztam találomra és a sorok közé mélyedtem.

-Megkapod ha szeretnéd.- hallom magam mögött.

Annyira olvastam hogy a hangtól ijedtemben összecsaptam a könyvet.

-Nem.. Nem kell…

-Ugyan.. Azt mondtad érdekel.

-Igen, de..

-Vidd csak el.- zárja le a témát.

Magamba tudtam hogy nem fogom elvinni, de nem ellenkeztem. Kiment a konyhába, én pedig a könyvvel együtt leültem a kanapéra.

-Kérsz valamit?- kiabál ki.

-Nem köszi.- felelem és tovább olvasom azt a bekezdést amely a lélek tanulmányozását feszegeti.

Amikor kijött egy bögrével ült le egy fotelba, és éreztem magamon a tekintetét. De nem reagáltam rá, túlságosan is érdekelt a gépelt írás azon az oldalon.

          „Mindenkire rátörhet az életében a kétségbeesés vagy a kilátástalanság, mely bénító hatást gyakorol rá, megfosztja álmaitól. Az esetenkénti lelki mélypont még hasznos is lehet, mert képessé teszi az illetőt arra hogy a későbbi problémáit könnyebben leküzdhesse. Viszont amikor ez a depresszió huzamosabb ideig tart, vagy különösebb ok nélkül lép fel, gyötrelem lesz az érintet számára. A levertség jöhet akár a múltban történt dolgok miatt is, nem ad semmi előjelet, hirtelen tör rá az emberre, szinte cselekvés képtelenné teszi az áldozatait, akik így kedvetlenséget és ürességet éreznek majd magukban. Vannak akik rövid idő alatt már a végüket járják, szó szerint. Vannak olyan emberek akik nem tudnak szabadulni a sötét múlttól, és a szűk világlátásuktól, és öngyilkosságra vetemednek. Míg a nők hajlamosabbak a depresszióra mint a férfiak, az utóbbiak nagyobb hajlamot mutatnak a halállal végződő öngyilkossági kísérletekre, mivel a férfiak természetüktől függve általában sokkal elszántabbak.”

Csak úgy daráltam a betűket, hátha találok valami megoldást a problémámra, mert nem akarom az előbb olvasott módon végezni. Aztán rájöttem hogy nem ebben fogom megtalálni a megoldást, hanem saját magamban. Felpillantottam és megláttam ahogy a fiú engem néz és mosolyog.

-Téged tényleg érdekel ez az egész.- eszmél fel.

Csak becsuktam a könyvet és ráraktam a dohányzóasztalra.

-Nem maradhatok itt.- kezdek egy teljesen más témát.

-Miért?

-Mert nem várhatok el tőled még több dolgot. Már így is túl sokat tettél értem.

-Ez nem arról szól hogy az adósom leszel e vagy sem. A lényeg az hogy biztonságban legyél. Nem kockáztatom meg hogy Tyler akár egy ujjal is hozzád nyúljon.

-Thomas..

-Ne próbálj lebeszélni róla. Nem engedlek haza.

-És mégis meddig? Egyszer csak haza kell mennem. És 100% hogy Tyler ma már nem látogat el hozzám. Szóval ma otthon aludhatnék. És ha valami mégis történik, azonnal felhívnálak.

Mérlegelte a dolgokat, végül bólintott.

-Rendben. De csak azért engedem, mert ma itthon leszek egész éjjel. De ha be kell mennem a korházba, elmegyek érted és elhozlak ide.

-Oké.

-Akkor most haza viszlek.- áll fel és lerakja a bögréjét.

-Ne, igazán nem kell. Megoldom.

-Nem hagyhatom hogy haza felé sétálva valaki belökjön egy kocsiba.- veszi a kezeibe a kulcsokat és kikísér.

Némán ültem mellette az alig 5 perces út alatt, igyekezetem nem mindent gyanúsnak feltüntetni a külvilágból. Felállt a kocsi beállómra és kiszálltunk. A kapuban álltunk meg, egymással szembe.

-Ha valami történik, azonnal hívj!- mondja komolyan.

-Igen, tudom.

Megfogja a karom és közelebb húz magához:

-Nem teheted meg vele.. Remélem ezt te is tudod.

Bólintottam, mire folytatta:

-Te annál többet érsz minthogy így megkapjon egy csettintésre.

Nem válaszoltam, ezért elengedett és visszaült a kocsijába. A motor újra beindult, és elhajtott. Megfordultam és bementem a lakásba. Tudtam hogy Tyler itt járt, de azt nem gondoltam volna hogy ilyen felfordulást csinált. Szétszórta a párnákat és kiszórta a szekrényekből a ruháim. Sóhajtva kezdtem felszedni az anyagokat a földről, amikor lépteket hallottam. Már annyira kész vagyok idegileg, hogy próbáltam nem foglalkozni vele, úgy gondoltam hogy csak képzelem a dolgokat.

-Na végre hogy haza értél édes!

A hangra azonnal felegyenesedtem és megláttam a fiút. Szöszi haja tiszta kóc volt, gondolom egész nap itt lebzselt azt várva hogy ide érjek. Hátrálni kezdtem a fal felé, ő pedig közeledett hozzám. Próbáltam észrevétlenül a farzsebem felé nyúlni hogy előszedjem a telefont és értesítsem Dr. Dontsont, de elkapta a kezem és a falhoz préselt miközben hozzám simult.

-Tyler, kérlek ne..- motyogom, amikor elkezdi csókolni a nyakam.

-Tartozol ezzel.- suttogja a bőrömre mire kirázott a hideg.

Szabad kezemmel a hátam mögött kutattam, és sikerült kiszednem a telefonom. Muszáj volt bele mennem a dologba, csak így volt esélyem segítséget kérni. A másik kezemmel megsimogattam Hensley arcát és a szemeibe néztem pár másodpercre, mire elmosolyodott. Elrejtettem az érzelmeim és boldognak tűnő fejjel csókoltam meg, majd bele túrtam a hajába. Éreztem kidolgozott felső testét a mellkasomon, annyira összesimultunk, ezért két kézzel öleltem át, és amíg csókolóztunk, pötyögtem a tudta nélkül egy SmS-t Tomnak. Miután végeztem félre dobtam a készüléket, ugyanis a srác nem elégedett meg a csókkal, felemelt magára és muszáj volt összefonnom a lábaim a derekán. Elhátrált a kanapémig majd rádöntött és fölém mászott.

-Nem nagyon ellenkezel. Megleptél.- vigyorog.

-Csak eszembe jutott hogy milyen jó is vagy te az ágyban..- kuncogok.

-Hiányoztál!- nyom egy újabb csókot a számra és elkezdi lehúzni rólam a pólóm.

Kezdtem aggódni hogy a segítség nem ér időben ide.

-Ácsi! Hadd lássam előbb a kockáid!- próbálok kifogást keresni és időt nyerve lassan húzom le a pólóját.

Elégedettséget ültettem az arcomra, és úgy néz ki sikerült is, bár nem volt nehéz, hisz tényleg jó teste van. Megint az ajkaimra tapadt. Harapta és szívta őket, mire azt hittem megpusztulok, mert már teljesen elzsibbasztotta őket. Aztán áttért a nyakamra és megtalálva a legvékonyabb bőr részt nem kímélve szívni kezdte. Muszáj volt felnyögnöm, valamilyen szinten fájt is, de eltekintve attól hogy ő csinálja, piszkosul jól esett, mert mégis volt benne valami gyengédség. A nyögésem hallatán még jobban bele lendült és kezei becsúsztak a pólóm alá. Túl sokszor voltunk már ilyen helyzetben, pontosan tudja mi az amivel ki tud készíteni. De most nem fajulhatnak el a dolgok, le kell fékeznem.

-Tyler!- tolom el egy kicsit magamtól.- Tyler kérlek hagyjuk abba!

-Most már nem lehet cica. Túl messzire mentünk..- gombolja ki a nadrágom.

-Te fogsz mindjárt jó messzire elmenni két percen belül!- hallom meg végre a megmentőm.

Azonnal oda jött hozzánk és elrántotta fölülem a fiút, majd felsegített.

-Te meg mi a szart keresel itt?! És egyáltalán ki a faszom vagy?

-Nem értem miért akarsz olyanokat megtudni, amik nem tartoznak rád.

Hozzá vágtam Hensleyhez a pólóját:

-Azt hitted tényleg bele megyek a játékba? Undorító!- törlöm meg fintorral a szám és visszagombolom a nadrágom.

-Az egész a te hibád! Jobb lesz ha leszállsz Tamaráról! Világos voltam?!- förmed rá az orvosra és meglendíti a kezét.

A hősöm szerencsére időben elkapta a karját és behúzott egyet ököllel az arcába, majd térddel a gyomrába rúgott, így az összegörnyedve rogyott a földre.

Orrából vér kezdett el folyni, mire Dontson oda hajolt a füléhez:

-Tűnj el innét amíg szépen mondom! Vagy hívhatom a rendőrséget is. De még kaphatsz is ha kérsz. Akadj le Tamaráról. Ő az enyém!

Ismét felegyenesedik, és felrángatja a földről, majd az ajtó felé kezdi lökdösni. Én már nem láttam végül őket, kint voltak a ház előtt, de még hallottam ahogy Tyler felnyög. Gondolom kapott még a pofájába. Kirohantam és láttam ahogy Thomas a lépcső előtt áll, és az erőszaktevő már nincs itt. Rám nézett. Eltört a mécses és zokogva rohantam oda hozzá és megöleltem. Karjait szorosan fonta át a derekamon és magához húzott amennyire csak tudott.

-Ugye jól vagy? Bántott? Történt valami?

-Nem, semmi.. De annyira féltem hogy nem érsz ide…

-Siettem ahogy tudtam. Ne haragudj!

-Az én hibám. Ott kellett volna maradnom nálad!

-Nem! Nekem nem szabadott volna hagynom hogy haza gyere. Tudhattam volna.. Annyira féltettelek!- temeti el a hajamba az arcát.

Mellette lassan kezdtem megnyugodni, és kicsit hátráltam, hogy a szemébe tudjak nézni. Arca meggyötört volt, fáradt. Megigazítottam a szemüvegét és visszatoltam az orrán. Halvány mosoly futott át rajta és a homlokomra nyomott egy puszit.

-Remélem most már belátod hogy nem maradhatsz egyedül itt.

Bólintottam, mire bementünk a lakásba. Elengedett és felszedett néhány ruhát a földről.

-Keress egy táskát és pakolj össze. Jössz hozzám.

-Még mindig van kifogásom azzal szembe hogy hozzád menjek. Nem költözhetek oda..

-Nem érdekel.- vigyorog.- Most már az van amit én mondok.

-Pff!- nevetek.

-Ide a fülembe puffogj ha kérhetem!- pimaszkodik.

Sértődöttet játszva kezdtem össze szedni a kedvenc ruháim. Mellettem állva nézte miket pakolok. Felemelte a Black Veil Brides-os pólómat és végig mérte a festett arcú bandát.

-Neked aztán sok együtteses pólód van.

-Ők az életeim.

-Ismered az Avenged Sevenfold-ot?

-Persze.

-Akkor lesz egy meglepetésem.- kacsint.

9. fejezet

Kísértő múlt

A délelőttöm azzal ment el hogy FriendZone epizódokat daráltam. Ami lényegében arról szól hogy a legjobb barátok közül az egyik többet érez és ezt be akarja vallani a másiknak. Több kevesebb sikerrel. A tegnapi után nem annyira akartam Tommal szembe találni magam. Meg aztán kiszedi a varratot. Félek. De nagyon.

Szendvicset csináltam magamnak ebédre amikor megszólalt a telefonom. Kíváncsian léptem oda az asztalhoz és a készülék fölé hajoltam.

„Brandon”

A név láttán a kés kiesett a kezemből, szerencsére az asztalra. Remegve vettem fel a kezembe és azon agyaltam hogy most elfogadjam e.. Végül megnyomtam a zöld ikont.

-Hallo?

-Tamara?- hallom, de nem azt a hangot amire számítottam.

-Igen.

-Hol van Brandon?!

-Ki beszél?

-A törzsvendéged. Már meg sem ismersz?- kérdezi és érzem a hangján hogy vigyorog.

-Tyler?- eszmélek fel.

Ő az exem „legjobb” haverja. Jobban mondva a drogos társa. Neki adott ki a legtöbbször, tehát eléggé ismerem, bár a testét jobban megjegyeztem mint az arcát. Azt többször láttam már magam fölött az ágyban.

-Talált baba. Mi van azzal a hülye gyerekkel?

-Korházba van.

-Szétverték mi?

-Nem tudom mi történt vele. És ő se. Amnéziás.

Felnevetett.

-Nagyon vicces vagy édes.

-Komolyan mondom. Semmire se emlékszik. Rám se. Új barátnője van. És már nem drogozik.- hangsúlyozom az utolsó mondatot.

-Értem. De te azért emlékszel rám ugye?

-Sajnos.- mormogom.

-Nem mehetnék át hozzád kicsit játszani? Olyan rég láttalak már.

-Tyler, ne merj átjönni!- figyelmeztetem.

-Na miért? Talán új pasid van?

-Nem.. Nincs.

-Szóval egyedül vagy. Akkor megyek.

-TYLER NEM!- kiabálok de egy pittyenés jelezte hogy a beszélgetésnek vége szakadt.

Azonnal a nappaliba rohantam, felkaptam a pulcsim, a kulcsom és a pénztárcám, majd cipőt húzva kirohantam a lakásból. A fiú nem lakik messze, hamar ide ér. Már a kapun léptem ki amikor az utca végén bekanyarodott a BMW-jével. Nem volt időm kocsiba ülni, rohantam. A legelső sikátorba futottam be és bele telt egy kis időbe mire rájöttem hogy hol is vagyok. Sietősen folytattam az utam a korházba. Nem sokára forgalmas útszakaszhoz értem, elvesztem az ember tömegben. Ettől függetlenül rohantam tovább. Tylernek megvannak az emberei, csak egy hívás megtudja hol vagyok. Még átfutottam három utcát és végre oda értem keresett helyre. Berontottam a főbejáraton és a liftbe rohantam. Időm se volt most azzal foglalkoznom hogy kortermekbe lessek be, azonnal a 27-es vizsgálóba nyitottam. Peckemre pont voltak Dr. Dontsonnál. A nő is és Ő is értetlenül nézett rám.

-Elnézést..- hebegem.

-Egy percet kérek.- intézi a betegének és a sarokba vonul velem.- Mi történt? Miért lihegsz? Futottál?

-Nincs semmi. Csak siettem fel.- túrok idegesen a hajamba.

-Nem hiszem el. Mindjárt végzek, és akkor megbeszéljük.

Visszament az vizsgáló ágyhoz és valamit még beszélt a páciensével.

-Holnap reggel Dr. Swauter bemegy magához és átadja a zárójelentést. Haza mehet. De amint valami fájdalmat érez, rögtön jöjjön vissza. Hívja a mentőket.

-Rendben. Köszönöm szépen!- tápászkodik fel a 35 körüli nő és az ajtó felé tipeg.

Perceken belül kettesben maradtunk. Oda mentem az ágyhoz és felugrottam rá.

-Szóval mi történt?- néz rám és oda húz elém egy széket, hogy leszedje a gézt a kezemről.

-Semmi.- motyogom.

Abba hagyta amit csinált és a szemembe nézett.

 

-Komolyan azt várod hogy higgyek neked?

Nem válaszoltam. Túl jól megismert ebben a másfél hétben.

-Rendben. Nem akarsz róla beszélni. Most adok érzéstelenítőt, kiszedem a varratot és végeztünk.- ismerteti a „tervet”.

Fújt valami hideg sprayt a sebre, és ollót meg csipeszt vett elő. Nem néztem oda amikor belekezdett. Már kívülről tudom a falakon lévő 5 plakát tartalmát, hogy milyen színű az íróasztalán az a sok szövegkiemelő és hogy milyen könyveket tart az egyik polcán, ezért olyat kerestem, amit még nem ismerek eléggé. Őt. Rajta állapodott meg a szemem és figyeltem az arckifejezését. Homlokán apró ráncok jelentek meg, mint mindig amikor koncentrál, de most nem voltak lágy vonásai. Állkapcsa megfeszült, összeszorította a fogait. Szerettem volna azt hinni hogy ez is csak a koncentrálástól van, de pontosan tudtam hogy aggódik és ideges hogy valami történt velem. De nem mondhatom el neki.

Felszisszentem. Kicsit fájt, de őt ez nem érdekelte. Nem szólt. Végül a „cérna” távozott a bőrömből és még egyszer lefertőtlenítette. Most néztem csak rá a kezemre. Bizony ott maradt a heg és eléggé taszító látványt nyújtott. Elkeseredtem. Undorító volt.

-Még fog javulni. Nem lesz ilyen..

-Ilyen taszító?!- nézek a szemébe és kicsordulnak a könnyeim.

-Nem taszító.. Csak egy seb.

-Örökre ilyen undorít maradok..- harapom össze az ajkaim.

-Hogy mondhatsz ilyet?!- áll fel elém és miközben megsimogatja az arcom, letörli a könnyeim.- Inkább a kezeden legyen heg, mintsem a szíveden..

Egyik kezem az ingére teszem, oda ahol a szíve van. Most értettem meg hogy.. Neki is van maradandó sérülése. Csak neki nem látszik. És én ezt idáig észre se vettem.. Mert elvoltam foglalva a saját gondjaimmal. Bezzeg ő mindig az én érdekeim nézte. Úristen hogy miért vagyok ennyire… ennyire..

A kezeimre tette a kezét és elhúzta a mellkasáról.

-Elmondod mi történt?

Mégis kiben bízzak ha nem benne?!

-Brandon egyik drogos haverja felhívott ma. Nem engem keresett, de tájékoztattam a srác állapotáról. Aztán rájött hogy most egyedül vagyok otthon. És többek közt neki adott át Bran egy-egy kalandra.. Szóval érted…

-Értem.- kímélt meg attól hogy kiejtsem azt a szót.

-És el akart jönni hozzám. De megtiltottam neki. Erre persze nem is figyelt. És tudva hogy mit tud velem tenni.. Kirohantam a házból, de annyi időm már nem volt hogy kocsiba üljek. Ezért rohantam ide. Megvannak az emberei és percek alatt kideríti hol vagyok. Úgyis figyeltetni fogja mostantól Brant.

Nem láttam rajta érzelmeket. Mindent leplezett és egy szót se szólt. Levette az köpenyét, felakasztotta a sarokba levő fogasra, a zsebébe mélyesztette a telefonját és megfogta a kezem. Elkezdett húzni maga után.

-Bízz bennem.- próbálja enyhíteni az értetlenségem.

Sietős léptekkel hagytuk el a vizsgálót, a folyosót, majd az egész korházat. Az épület mögé siettünk, és kinyitott egy fekete Rovert. Beültetett előre, majd ő is beült és behelyezte a kulcsot.

-Most mire készülsz?- nézek rá.

-Nem tudom. De haza nem mehetsz.

-Pedig muszáj lesz!

-NEM!- kiabált és a kormányra feküdt.

Hogy is mondjam.. Eléggé meglepett. Ideges volt és szinte hallottam ahogy gondolkozik. Csak azt nem értem miért foglalkozik az én dolgaimmal.

-Figyelj, ezek az én problémáim, nekem kell őket megoldanom. Így is sok helyzetben mentettél már meg, többet nem várhatok el tőled.

Némán felnézett és úgy bámult rám mintha szellem lennék. Nem értettem miért, de hamar leesett hogy nem is engem néz, hanem mögöttem az ablakot. Én is oda fordultam és megláttam.. Azt akit a legkevésbé akartam most.

-Tyler..- suttogom.

Lehúzom az ablakom és várom hogy mondjon valamit.

-Nem voltál otthon. Nem szép dolog megszökni..- jegyzi meg, és ismerem már annyira hogy tudjam: ez a tekintet valami szörnyű és kegyetlen büntetési módot rejteget.

-Megmondtam hogy nem érdekelsz. Brandon már nincs, és eddig se volt közünk egymáshoz.

Erre csak fintorgott, majd felmérte a helyzetem. Ekkor vette észre Thomast.

-Te meg ki vagy?- vonja kérdőre.

-Azt hiszem nincs jogod tudni a választ.

-Csak egy barát. Nem kell rászállnod.- jegyzem meg rosszat sejtve.

-Nem ígérek semmit. De ha sokat pattog, tudod mi lesz a vége.- vigyorog és ujjait a fejéhez rakja mint egy pisztolyt.

- Na most léptem. De benézek majd hozzád valamikor. Szeretnék üzletelni veled. Tudod…

Csak felhúztam az ablakot és már el is tűnt. Nem bírtam megszólalni. El tudtam volna süllyedni szégyenemben.

-Hát ez…- mormogja.- Undorító.

-Az én hibám.

-Dehogy a te hibád! Itt minden csakis Brandon hibája. Ő tette ezt veled, és neki megadta az ég hogy mindent elfelejtsen és újra tudja kezdeni, de téged itt hagyott a saját mocskában.

-Egy megoldás maradt..- gondolkozok.

-Eszedbe se jusson!- vágja rá, tudva mire gondolok.

-De igen. Meg kell egyeznem Tylerrel hogy ez lesz az utolsó hogy mi találkoztunk és cserébe…

-Nem! Nem engedem hogy hozzád nyúljon!

-Tom, te orvos vagy. Mi a legrosszabb? Megkésel. Bead valami gyógyszert. Kárt okoz bennem.

-És ezekben is benne van az a veszély hogy nem éled túl! Ha tudnád hány olyannal találkoztam már aki belehalt abba hogy gyógyszereket evett, vagy épp megkéselték. Az egészséged pedig nem játék.

-Akkor sincs mit tenni. Egy csettintés neki és kinyírat minket. Ez lenne az utolsó. Csak megegyeznék vele..

-Nem!- indítja be a motort.

Nem szóltam semmit. Úgyse hagy hülyeséget csinálni. Pedig ez az egyetlen lehetőség. Neki is be kéne látnia.

8. fejezet

Indokolatlan ebéd

Tegnap este Teen Wolf maratont tartottam, így elég későn aludtam el, kettő körül. Ez természetesen annyit jelentett hogy későn keltem. Olyan későn hogy délután egykor. Kómásan öltöztem fel és gondolkodás nélkül indultam a korházba. Csak a parkolóban sikerült felfognom hogy még egy csomó időm van négyig. Most már mindegy. Belenéztem a visszapillantó tükörbe és sajnálattal vettem tudomásul hogy nem vagyok egy kifutóra fésült modell. Próbáltam néhány tincset megigazítani, de menthetetlen volt. Sóhajtva szálltam ki, bezártam a kocsit és bementem az épületbe. Egyből szemet szúrt hogy a dolgozókon fehér ing helyett rózsaszín van. Mármint a nőkön. A férfiak fehér ingére pedig egy rózsaszín szivecske volt tűzve. Újabb felismerés: Valentin-nap. A legutálatosabb „ünnep” számomra. Természetesen az utam elvitt a 261-es korterem mellett, és akaratlanul is benéztem. Brandon ágyához egy lebegő szív alakú lufi volt kötve, a lány ott ült az ágyán és épp csókolóztak. Pont csak a szemem sarkából láttam, siettem tovább. Nem sokára az utamba került a 315-ös terem is. A bent levő fiú aludt. Nála már megálltam egy percre. Jó nézni milyen békés. Természetesen ott se időztem, mentem a 27-es vizsgálóba. Egy kopogás után benyitottam. Dr. Dontson a szíves kitűzőjével babrált és a sziszegése arra utalt hogy megszúrta magát. Aztán észre vett és félre dobta azt a vackot. Bájos mosolyt varázsolt magára.

-Segíthetek?- élvezem ki gúnyosan a helyzetet, hogy most ő bénázott.

A kezembe adja a kitűzőt és közelebb lépve hozzá átszúrom a tűt az ingén. Igyekeztem nem megszúrni, de felszisszent.

-Ne haragudjon..- nézek fel aggódva rá.

Csak vigyorgott.

-Nem szúrt meg.

Felnevettem:

-Akkor oldja meg egyedül!- játszom a megsértődöttet.

-Naaa!- kapja el a karom és visszahúz magához.

-Hagyjon. Cserélje ki a kötést és már itt sem vagyok.

-Nem fogom kicserélni a kötést. Felesleges.

-Akkor minek kellet ide jönnöm?- vonom fel a szemöldököm értetlenül.

-Mert el szeretném hívni ebédelni.

Kínosan felnevettem.

-Ez is egy poén?

-Nem. Szóval? Eljön velem?

Azt se tudtam hirtelen mi a nevem, nem hogy még válaszoljak is..

-E.. El.. Persze.

-Helyes.- vigyorog.

Kimentünk a folyosóra és beálltunk a liftbe. Egy idős pár volt mellettünk. Ők ünnepelték a Valentin-napot. Az ősz hajú néni a szemüveges bácsi karjába karolt és elképesztő volt az a szeret ami belőlük áradt. A lift ajtaja kinyílt, ők mentek ki előbb, majd mi is folytattuk az utunk. Az egyik közelebbi vendéglőbe mentünk be és leültünk a sarokba. Nyüzsgő emberekkel teli hely volt, öltönyös férfiak tárgyaltak valamit vitásan, nők beszélgettek valami sorozat nyálas részleteiről, a konyhából veszekedés zaja szűrődött ki, és két család is volt nem messze tőlünk, hangos gyerekekkel. Én a többi vendéget vizslattam, amíg a fiú az étlapot. Aztán tekintetem inkább rajta állapodott meg. Hunyorítva leste az apró betűket, hibát keresve a szövegben. Maximum az árakkal nem lehet kibékülve. Én is átnéztem a menüt.

-Sziasztok, mit hozhatok?- ér mellénk egy fiatal pincér lány.

-Mit kér?- néz rám Thomas.

A csaj szeme elkerekedett a magázástól hisz még a vak is látja hogy két évvel vagyok csak fiatalabb.

-Cézársalátát.

-Én pedig egy szendvicset.- adja le a rendelést.

A pincér eltűnt, mi pedig egymásra mosolyogtunk.

-Valami.. Van valami amit szeretnék kérni.- köszörüli meg a torkát. –Nem lehetne hogy tegeződjünk?

Felsóhajtottam.

-Épp kérni akartam. Elég érdekesen nézett ránk a csaj..

Evés közbe persze beszélgettünk, hisz ez volt a célunk. Nem is az evés.

-És miért választotta az orvosi szakmát?

-Már nem is tudom. Van valami furcsaság az emberi testben.. Azt hiszem engem az egész tanulásom során a boncteremben tett látogatásom volt a legvonzóbb számomra. Imádtam.

-Szóval nem az a tipikus „csak segíteni akarok az embereken”?

-Nem.- nevet megint.- Érdekes de én örülök ha megsérülnek az emberek. Mindig új dolgokkal találkozom.

-És én új dolog voltam?- csúszik ki megint egy pimasz kérdés.

-Rendkívüli. Ilyennel még sosem találkoztam.

-Ezt hogy érti? Vagyis érted.- javítom ki magam, kicsit szokatlan most így hirtelen a tegeződés.

-Hogy akarod, hogyan értsem?

Elvigyorodtam én is. Már megint csapda.

-Szóval…- próbálok kitérni ez alól a kérdés alól.

-És te minek tanultál?

-Hát.. Papír szerint nyelv tanár vagyok. De még sosem dolgoztam iskolában.

-Milyen nyelveket tudsz?

-Angol, latin, francia, német és pici olasz.

-Hűha. És milyen szakterület érdekel még?

-A pszichológia.- vallom be.- Úgy volt hogy újra egyetemre megyek, de aztán jött.. Aztán jött Brandon.- sóhajtok.

Félre húzta a száját.

-Ha megkérdezhetem, milyen volt vele élni?

-Borzasztó. Már jó ideje csak vert és megerőszakolt.- motyogom.- Vagy épp kiadott a barátainak pénzért.. És ha tiltakoztam durva dolgokra is képes volt.

-Például?

-Vágta már le a hajam. Vagy kikötött az ágyhoz vagy a lépcső korlátjához. És magamra hagyott, vagy pont hogy durván foglalkozott velem. Altatót adott és onnantól kezdve csak egy rongy voltam számára.

-Ezért fel is jelenthetnéd.

-Tudom. De nem vagyok rá képes.

Felsohajtott.

-Mostantól akárhányszor ránézek undor fog lenni az arcomon. Hogy képes valaki ilyesmire?!

Meglepődtem. Két dolgon is. 1: Meglepően kiborult. 2: Meglepően könnyen beszéltem neki erről.

-De inkább hagyjuk ezt. Nem szívesen emlékezem vissza.

-Persze, megértem.- bólint.- De azért örülök hogy eljött velem.

-Ezért az a salátáért megérte.- felelem átlagosan.

Tekintetéből tudtam hogy rájött a cinizmusomra, és valami frappáns válaszon gondolkozik.

-Igen, más érdekes nincs is itt.- reagál végül.

-Hát akkor menjünk.- állok fel.

Kimentünk a vendéglőből, és mivel gyalog mentünk, ezért vissza sétáltunk a korházhoz. A parkoló bejáratánál megálltunk.

-Nekem.. Már nem kell vissza mennem.- bólintottam az épület felé.

-Majd holnap.

-Biztos?- mosolygok.

-Biztos. Kiszedem a varratott.

Arcomra ráült a bizonytalanság és a riadtság.

-És az.. Fájni fog?

-Nem. Ígérem.

-Szóval fájni fog.- állapítom meg.

-Naaa!- nevet.- Komolyan mondtam.

-Hát jó.

-Most mennem kell. Kezdődik a délutáni műszak.- pillant a karórájára, melyről így ránézésre is megállapítottam hogy nem valami olcsó ékszer.

-Rendben. Szia.- hátrálok még mindig őt nézve.

-Vigyázz!- kap hirtelen a karjaim után és visszaránt magához.

Majdnem neki sétáltam háttal egy épp kanyarodó autónak. Intett a sofőrnek, így kérve elnézést, és az tovább hajtott. Hirtelen azt sem tudtam hogy most mi történt. De a tekintete tudatosította bennem hogy eléggé nagy volt az esélye hogy elütnek.

-Jól vagy?- mér végig de nem enged.

-Aha.- motyogom.

-Úristen..- néz fel az égre és magához ölel.- A frászt hoztad rám!

Szorosan megöleltem, hisz kisebb sokkban voltam. Az egész csak másodperceken múlt..

-Biztos jól vagy? Kérsz esetleg nyugtatót? Megvizsgáljalak?- aggódik.

-Nem lett bajom, felesleges a vizsgálat. Csak megijedtem.

-Kérlek vigyázz magadra! Ha nem vagyok itt akkor…

-De itt voltál. És köszönöm.

Bólint. Kihátrálok a karjaiból és körülnézve átszaladtam az úton a parkolóba. Még megvárta amíg beülök a kocsiba, intett, aztán bement az épületbe. A kormányra hajtottam a fejem.

-Basszus..- suttogom.

Teljesen megbolondít. Egyszerűen képtelen vagyok a külvilágra figyelni a közelében.