13.fejezet

Félreértések napja

Alig aludtam éjjel, csak forgolódtam, és reggel már 5 órától a plafont bámultam és csak kattogott az agyam. Többek között a tegnap estén. Újra és újra lejátszódott a fejembe az ahogy magához ölel a parkolóban, ahogy hozzám simul miközben a kocsinak nyom, aztán itthon az ajkai a vállamon.. Baszki.

Kimásztam az ágyból és kicsoszogtam megmosni az arcom. Jól esett a hideg víz. A gondolataim azonban nem mosta ki. Átmentem Tomhoz és óvatosan benyitottam. Békésen szuszogott; megértem, hisz hajnali öt múlt. Halkan lépkedtem a franciaágya másik oldalára és magam sem tudom hogy mertem, de lassan oda feküdtem mellé. Most láttam csak hogy nincs rajta a szemüvege. Olyan furcsa így. Sosem képzeltem még el hogy aludhat. De ez a legaranyosabb amit valaha is láttam. Borostás arca alá gyűrt egy párnát és úgy szuszogott. kicsit közelebb bújtam hozzá, mire azonnal átölelt. Végig ébren volt? Felnéztem rá és láttam azt a hatalmas vigyort a fején.

-Nocsak ki van itt.- jegyzi meg pimaszul.- Nem tudtál aludni?

-Nem igazán.- motyogom.

-Már haza felé is rossz kedved volt. Nem érezted jól magad? Igazán megmondhatod.

-Ennél jobb estém még soha életemben nem volt. És ezt komolyan mondom.

Ujjaival végig simította a tenyerem, majd az ujjaim, és így játszott vele, követte a vonalakat. Felnéztem rá, de ő csak a kezünket nézte.

Szabad kezemmel eltűrtem a szemébe lógó haját és megsimogattam borostás arcát. Most nézett csak a szemembe. Olyan mélyen, hogy hosszú percekre eltűntem azokban a gesztenyebarna szemeiben.

-Kérdezhetek valamit?

-Persze.- suttogom.

-Mit érzel Brandon iránt?

Meglepett a kérdése, hisz pontosan tudhatná.

-Utálatot.

-És Tyler?

Erre már nem tudtam választ adni. Komolyan elgondolkoztam hogyan is fogalmazzam meg. A csendre viszont újabb kérdést épített:

-Mennyire fajultak el a dolgaitok? Mit éreztél?

-Tom, erről nem tudok beszélni..- motyogom.

-De miért?

-Mert.. Mert nem. Teljesen össze vagyok zavarodva. A múlt még mindig kísért, de közben belekóstoltam valami újba, egy sokkal jobb életbe, és a kettő jelenleg is párhuzamosan megy..

-Ha nem engeded el a múltad, megfojtod a jövődet.

-De nem olyan egyszerű!- ülök fel és felhúzva a lábaim rá könyökölök és beletúrok a hajamba.

Ő is felült, és magához ölelt.

-De én itt vagyok! És segítek. Tudod jól hogy bármiben számíthatsz rám.

-Thomas, kérlek ne.. Annyira rossz hogy te mindent megteszel értem, én meg még csak viszonozni sem tudom…

-De igen. Azzal hogy most is itt vagy. Mert a szeretet amit kapsz, egyenlő lesz azzal amit adsz.

Ismét a szemeibe néztem és egymásra mosolyogtunk. A  vállára hajtottam a fejem és csak bámultam előre. Nem tudom mihez kezdenék nélküle..

Ma csak délután dolgozott, ezért kettőtől egyedül voltam. Terveim közt szerepelt egy kis olvasás és egy gyors zuhany, azonban egy csengetés félbe szakított. Kirohantam a fürdőből és ajtót nyitottam.

-Oh.. Szia.- ér egy csalódott hang.

-Ööö… Szia.- felelem zavartan, ugyanis a nő alaposan végig mért.

-Thomas? Itthon van?

-Nincs. Épp most ment be dolgozni.

-Értem. Megtudhatnám te ki vagy?

-Én.. Én csak egy barátja.

-Meglepődtem volna ha a barátnője lennél.- nevet fel gúnyosan, inkább csak magának.

Most mértem végig igazán a velem szemben állót. Hosszú barna haj, alapozótól műanyaggá varázsolt fej, plasztikázott mellek a mély pólókivágásban és milliószor agyon gyantázott ropi lábak. Mindez egy szűk és rövid, undorító lila ruhában.

Hirtelen kinyílt a kapu és Dontson vágtatott be rajta. Eléggé meglepte a nő látványa:

-Helen?

-Sziaaa Thomas!- vigyorog rá nyávogva.

-Mit keresel itt?

-Unatkoztam és gondoltam meglátogatom a szomszédom. De EZ nyitott ajtót.- fintorog.

-Máskor ne nyisd ki az ajtót.- kacsint rám a fiú majd berohan a házba.

-Ezt nem hiszem el.- puffog az a ribanc.

-Hát úgy néz ki van még férfi aki nem akar tőled semmit.-vigyorgok.

-Mert talán tőled akarna valamit is?!

-Na, itt is vagyok. Csak itthon hagytam a pénztárcám.- jelen meg megint és teljes mértékben nekem szánja a szavakat.- Most rohanok, de sietek haza. Szia kicsi lány!- nyom egy puszit az arcomra és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is.

Helen teljesen lefagyott, nem gondolta volna hogy Tomnak tényleg nem jön be.

-Tudod.. Ő nem tartozik a mai férfiak többségébe. Őt nem a testeddel kell megfogni.

-Hát az látszik hogy te nem azzal fogtad meg.- röhög.

-Alázz és gúnyolj nyugodtan.- mosolygok higgadtan.- De én lakom nála.

Behátráltam a lakásba és az orra előtt csaptam be az ajtót. Felháborítóan pofátlan. Legszívesebben úgy pofán basztam volna hogy kitörik a 10 centis sarka. Önbizalom terén nem én vagyok a dobogós, de azt még én is beismerem hogy többet érek minden téren mint ő. Egyszerűen szánalmas ahogy ide jött. Azt remélte hogy itt talál szexpartnert. Hát tévedett a ribanc.

Visszamentem a fürdőbe és végre kiengedtem magamnak a vizet. Muszáj volt ez után lazítanom egy kicsit, teljesen felhúzott idegileg. Belemásztam a kádba és épphogy lehunytam a szemeim, a padlón a nadrágomba megrezzent a telefonom. SMS. Oda hajoltam érte és megnéztem. Ahogy sejtettem. Az orvos írt.

    Remélem úgy lepattintottad, hogy soha többé nem zaklat..

Elmosolyodtam és visszaírtam.

    Hát remélem sikerült. Bár majdnem ajánlottam neki hogy ma este elmegyek itthonról hogy kettesben lehess vele.

Azt hittem ennyi volt, de pár perc múlva ismét írt.

    Hahaha. Az hiányzott volna. Mi jót csinálsz?

Most hazudjak vagy őszinte legyek?

    Fürdök.

Na ez után már kíváncsi voltam mit válaszol.

    Hmmm. Elképzelem.

Felnevettem.

    Dilis! Megfürdök és bemegyek hozzád. Úgy 20 perc.

Nem kellett sokat várnom:

    Siess. Már most hiányzol.

Nem igazán tudtam erre mit válaszolni. De vigyorogva másztam ki a kádból. Nyilván ő nem úgy gondolta mint én, de nem baj.

Meglepően nagy volt a csend a kórházban. A folyosón alig mászkáltak, csak idősebbek csoszogtak fel-alá. A 27-es vizsgáló felé haladva megláttam hogy a 261-es kórteremben rendőrök álltak és az exemet faggatták. Gyorsítottam és mentem tovább. Benyitottam a keresett helyre, de Dr. Dontson nem volt ott. Visszacsuktam az ajtót és körbe néztem. A folyosó végén a nővérpultnál könyökölt és bosszúsan lapozgatott néhány papírt. Két nővér beszélgetett a pult túloldalán.

-Szia!- állok meg mellette, mire azonnal felnézett és félre lökte a papírokat.

-Tamara, végre!- húz a karjai közé és egy lágy puszit nyom az arcomra.

-Siettem?

-Nem eléggé.- nevet és még egy puszit kapok, most már a homlokomra.

A két lány elhallgatott erre és a szemem sarkából láttam ahogy ránk vigyorognak. Valahogy úgy érzem hogy ez nem túl megszokott. Főleg nem Thomasnál.

-Figyelj, beszélhetnénk?

A kérdés komolyabbra sikeredett mint azt szerettem volna, ezért máris aggódni kezdett.

-Persze. Gyere, lemegyünk a büfébe.

Amikor elértük a célunk, leültünk egy asztalhoz.

-Dr. Dontson! Kér valamit? Esetleg a hölgy?- kérdezi a pult mögött egy idős, kedves néni.

-Köszönjük Mrs. Lauren, most nem.- intézi oda, majd bizalmasan felém fordul.- Valami baj van?

-Nem tudom. Brandonnál rendőrök vannak..

-Tudom. Már két napja.

-És nem is szólsz?!- akadok ki.- Bajban vagyok ha engem is szóba hoz!

-Már miért lennél?

-Mert mégiscsak láttam minden drogos ügyét és vagy kihallgatnak, vagy engem is gyanúsítanak. Egyikhez sincs valami sok kedvem.

-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Nem emlékszik rád! Amnéziája van.

-De egyszer azt mondtad hogy néhány emléke vissza térhet.

-De nem tért vissza. Ha meg mégis, szerinted van olyan bolond hogy bevallja a tetteit és vállalja a következményeket, amely ez esetben több éves börtön?

-És ha rám keni az egészet?

-Mi oka lenne rá?

-Mondjuk az hogy utál.

-Tami, kérlek ne agyalj ilyeneken!- fogja meg az asztalon a kezeim.- Azt sem tudja hogy létezel..

Válaszra nyitottam a szám, de hirtelen feltűnt mellettünk a két rendőr. Egy pillanatra még a szívem is elfelejtett dobogni.

-Elnézést a zavarásért, de egy pillanatra beszélhetnénk Dr. Dontsonnal?- kérdezi az egyik.

-Persze.- áll fel és pár lépéssel arrébb vonulnak.

Idegesen vártam, főleg hogy hosszas beszélgetés után volt egy pillanat amikor mindegyik rám nézett. Akkor elfordultam, de egyébként volt időm felmérni a külsejüket. Az egyik volt vagy másfél fejjel magasabb Tomnál és kék szemű, szőke hajú. A másik viszont egy fejjel biztos hogy kisebb, barna hajú, bajszos, idősebb, és kövérebb is. Érdekes páros. Ahogy elnéztem, a kisebb jellemző tulajdonsága hogy beszéd közben nagy kézmozdulatok tesz. Ezen még mosolyogtam is volna, ha nem lennék ennyire ideges.

-Rendben. Köszönjük, viszlát!- távoznak sietősen, a fiú pedig vissza ül mellém.

-Na? Mit mondtak?

-Ahogy mondtam. Brandon nem emlékszik semmire.. Kivéve téged.- néz rám komolyan.

Úgy éreztem megfagy a vérem és hirtelen nehéznek éreztem a mellkasom. Mintha egy mázsás kőt dobtak volna rá. Ijedt arcomat látva felnevetett.

-Nehogy elhidd!- vigyorog.- Se Bran, se ők nem tudnak rólad.

-Akkor miért néztetek rám?

-Csak megjegyezték hogy milyen szerencsés vagyok.

-Ez rohadtul nem volt vicces!- eszmélek fel.

-Bocsi, de nem hagyhattam ki.

-Köszönöm Jól esett.- állok fel sértődötten és megcéloztam a kijáratot.

Ez volt az a pont ahol eldöntöttem: haza költözöm.