2015. december 29., kedd

45.fejezet



Sosem fog véget érni

Amikor régi elmegyógyintézet előtt leparkoltunk, kirázott a hideg. Kiszálltunk, felnyitottuk a Jeep hátulját, és kiszedtük a zsákot. A vállamon átdobtam az élettelen, viszonylag könnyű testet, és elindultam be. Kissé rutinosabban szeltem a folyosókat, míg az épület hátuljába nem értem. Az ajtó előtt egy nagydarab fickó állt, de beengedett. Ugyanaz a látvány fogadott mint pár órával ezelőtt. Kártyáztak. Oda sétáltam, és az asztalra dobtam a hullát, szétszórva róla mindent. Többen is felháborodottan álltak fel, és a késüket lendítették felém. De álltam a gyilkos tekinteteket.
-Hé, hé, nyugi!- tol hátrébb William, és ismét átveszi a dolgokat.- Itt van amit kértetek.
Daddy széttépte a fekete zsákot, és az átlátszó nejlonon át láthatóvá vált a lánya. Megremegtek az ajkai, és láttam, ahogy elhomályosul a tekintete. Kezét a lövés helyére tette a gyerek mellkasán, és valamit morgott.
-Tristan, szólj Leonak, és Peternek. Ti Williammel mentek a kiscsajért. Az idősebbek pedig Zero embereire mennek majd. Zero pedig az enyém.- ismerteti a tervet borzasztóan erős utálattal és undorral.
-De főnök! Még alig gyógyultál meg!- próbálja leállítani Tris.
-Leszarom, ne pofázz bele! Bosszút állok az én angyalkámon! Szóljatok kérlek Amandának hogy itt van. Rakja jó helyre a temetésig.
A helység szinte minden tagja elindult kifelé. Mi is. A folyosókat erős, acélbetétes bakancsok trappolása töltötte be, mindenfelől ez hallatszott, fegyverek kattogása és megtöltésével együtt. Magamra kaptam a bőrdzsekim, megigazítottam a Berettám, és feszült állkapoccsal követtem a rosszabbnál rosszabb arckifejezésű maffiózókat. Iszonyat volt az az erő ami belőlük áradt. Eléggé be voltak kattanva, biztos voltam benne, hogy itt kő kövön nem marad, és mindenhonnan vér fog folyni. A haverom megbokszolta a vállam, és rám vigyorgott. Biccentettem. Biztonságban vagyunk. Ezek az emberek biztosítani fogják számunkra az utat, nekünk csak Tamaráért kell mennünk. Izgatott lettem. Miatta. És a gondolattól hogy nem sokára újra látom. Újra érinthetem. Újra csókolhatom..

Halkan érkeztünk a Jeeppel, és a két nagy fekete furgonnal az ismeretlen, nagy épület elé. A tervet már megbeszéltük. Egy pár fős csapat bevonul, ők biztosítják a helyet, aztán még pár emberrel bevonulunk mi is, majd a maradék Daddyvel. A pisztolyom markolatát fogtam, felkészülve a rendszeres használatra. Plusz töltények nehezítették a nadrágom zsebét, és barátkoztam a gondolattal, hogy jelenleg én sem vagyok másabb, mint Brandon. Egy hidegvérű gyilkos vagyok..
-Most, most, most!- suttog Peter, és elindulnak.
Észbe kaptam, és óvatosan közelíteni kezdtünk. Egy kitört ablakon át ugrottunk be, és egy sötét, üres szobába értünk. Leo kinyitotta résnyire az ajtót, és körülnézett kint. Majd visszafordult:
-Egy őr van kint, én azt leszerelem. Aztán jöhettek! Balra megyünk, ott majd az főbejárathoz érünk, ahol biztos sokan lesznek. A túlsó oldalról Alexék már várnak, két oldalról támadunk. És te..- fordult hozzám.- Ne pattogj, csak lőj! Amíg nem biztonságos, nem mehetsz sehova. Együtt keressük meg a csajod.
Nagyot nyelve bólintottam, aztán eltűnt az ajtó mögött. Feszülten vártunk, majd a lövés hallatán a többiek elkezdtek kivonulni. Mindenki felhúzta a fegyvert az arca magasságába, hogy ha szükséges, rögtön ki tudjuk nyújtani a kezünk és használjuk. Görnyedt háttal végeztünk sikerrel egy átjárón, és már láttuk a fényesebb részt, ami a régi recepciós pultként szolgált. Egy fegyveres ült a forgószékben, sejtésem szerint kamerákat kellett volna figyelnie, de aludt. Pete célba vette, és lőtt. Pontosan célzott, tökéletesen a szívébe talált a golyó. Elképedtem, de szótlanul követtem tovább őket. Oda értünk az aulához. Meghúzódtunk pár régi gépezet és oszlop mögött, és vártunk. Kísértetiesen egyezett minden az álmommal. Szemben megpillantottuk szintén az oszlopok mögött a néger maffiatagokat, és kissé megnyugodtam. Megszámoltam a lézengő, mit sem sejtő embereket. 13. Mi pedig vagyunk 20-an. Mindenki készenlétben volt, célba vették őket, és csak lestem. Kis híján a jel is meg lett volna, de hirtelen sikítást hallottunk. Tamara. Egy szobából ráncigálták ki. Szakadt ruhája lógott rajta, arcára vér száradt, és zokogott.
-Dögöljetek meg mind!- hörgött az undortól, és össze-vissza rugdalózott a nagydarab férfi kezei közt.
Igazán harcias volt, de sajnos nem sokra ment. A pasi óriási pofont adott neki, mire lenyugodott. Felnyögtem, de Will azonnal befogta a szám és magához szorított, mert tudta, hogy oda rohannék.
-Vigyétek vissza a ketrecbe. Zerot rendesen kielégítette, most nem lesz rá szüksége. Még ma végez veled, te büdös ribanc!- szánja a mondat utolsó részeit ismét a barátnőmnek. Ketten elvitték őt, ezért semmi se veszélyeztette az akciót.
-MOST!- üvölt Tristan, és több lövés következtében csak annyit láttam, hogy a sok férfi összerogy a kövön.
Vértócsák keletkeztek másodpercek alatt, van, aki több golyót is kapott. Minden mozgás megszűnt a helyen rajtunk kívül. Megremegtem az idegességtől. Kitéptem magam Spencer szorításából, és feltápászkodtam. A két csapat ellentétes irányba indult el a folyosókon, újabb részeket felderítve, és biztosítva. Középen haladtam, minden oldalról fedeztek, de ettől függetlenül eléggé féltem. Vettem egy mély levegőt, és amíg senki sem figyelt, leváltam egy másik átjárón. Látva hogy sehol nincs senki, a falnak dőltem pár percre, és pihegtem egy kicsit. Hányingerem volt, görcsölt a hasam, és remegtem. Elfelejtettem milyen is az a könyörtelenség. Évekkel ezelőtt voltam hasonló helyzetben, és úgy néz ki azóta még veszélyesebb lettek ezek a bandák közti összecsapások. Viszont már láttam Tamit. Szörnyen nézett ki, ki voltak sírva a szemei, és szenvedett. Nem hátrálhatok meg pont most. Meg kell mentenem!
Ellöktem magam a faltól, és próbáltam visszaemlékezni még a laptopon látott kamera felvételekre, hogy melyik függőfolyosó vezetett el ahhoz a helyhez, ahol ki volt kötözve. Volt az egyik ablak mellett egy virág. És az egyik ajtón.. Az egyik ajtón volt egy szám.. Azt hiszem 21. Igen. Valószínűleg a régi munkások megszálló helyei voltak. A 21-es szoba utáni kanyarban volt az a hely, ahova bezárták. Szorosabban megmarkoltam a fegyvert, és osonni kezdtem. Lassan, de azért elég jó tempóba. Ha új útra értem, azonnal forogtam egyet, lövésre készen, hátha valakivel szembe találom magam. De egyenlőre semmi. Pedig biztos vagyok benne hogy az ajtója előtt lesznek őrök.
Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy az az átjáró szinte teljesen sötétségbe lesz. Alig égett a lámpa, erőst pislákolt, és nem igazán láttam semmit. Rosszat sejtve lépkedtem, egyre lassabban.
-Nézzenek oda ki van itt!- hallom meg, és a sötétből elő lép egy nagyjából velem egyforma súlyú és korú férfi.- Csak nem a híres Dr. Dontson jött meglátogatni Miss Morgant?- gúnyolódik.
Azonnal felismertem. Ő.. Ő az egyik nővér férje volt, Derek. Azonnal belém nyilalt a tudat, hogy végig volt mellettünk egy besúgó a nő személyében, és mindent tudtak rólunk. Észre se vettem milyen komolyan kijátszottak minket.
-Hol van?- kérdezem, hátam mögött a pisztolyt szorongatva.
Közelebb jött hozzám, és körbe járt. Azonnal kiszútra mit rejtegetek, és kikapta a kezemből. Védtelen lettem. Most már bármelyik pillanatban ledurranthat.
-Nem fogsz vele többet találkozni. Nem értem miért nem fogod fel. Ő Brandon barátnője.
Muszáj volt felröhögnöm, de olyan őszintén, ahogy csak lehet.
-Brandon? Tényleg? Percek kérdése és a padlón fog feküdni, miközben szép lassan elvérzik a golyó által szerzett sebből.
Most ő nevetett.
-Komolyan azt hiszitek megtudjátok ölni? Annál keményebb fából faragtak minket. Éppen ezért nem is értem mit bájcsevegünk itt. Köszönj el szépen a földi világtól!- emeli pár centi távolságba a homlokomhoz a Magnum revolverét.
Megijedtem, mert tényleg nem viccelt, nálam pedig semmilyen ellenálló eszköz nincs. Számolni kezdtem, és behunytam a szemeim. Igyekeztem ellazulni az utolsó másodperceimben, és barátkoztam a gondolattal, hogy nem sokára meghalok. És erre a szóra már hallottam is a durranást, de nem éreztem semmit. Ilyen egyszerű? Fájdalom mentes a halál? Lábaim felmondták a szolgálatot, és összecsuklott a testem a padlón. Várjunk csak. Nem látom magam kívülről. Mozgatni tudom az ujjaim. Még.. élek!
-Thomas!- rázza a vállaim William.
Nagy nehezen felültem, és láttam hogy Derek van elhasalva mellettem, fején egy lyukkal. Az én drága barátom mentett meg a haláltól.
-Will!- ölelem meg köszönés képen.
-Mi az istent csinálsz?! El lett mondva hogy ne szakadj el tőlünk!
-Tudom, de..
-Legalább meg van Tamara?
-Ott van benn!- biccentek a 21-es ajtó felé.
Már válaszolt volna, de trappolást hallottunk meg, és dühös, trágár beszédet. Ellenség.
-Menj be hozzá! Én elterelem őket innen!- lök a srác be az ajtón, és elrohan.
Újra megmentette az életem. Elég szerencsétlenül estem be a cellaszerű helybe, ahol csupán a holdfény világított.
-MENJ INNÉT!- ordít valaki a sarokból.
Feltápászkodtam, és óriásit dobbant a szívem. Ezt nem hiszem el..
-Tamara, én vagyok az!- felelem boldogan.
-Thomas?- csuklik el a hangja, és közelebb mászva a holdfény megvilágította.
-Édes istenem..- rogyok oda mellé, és azonnal a karjaimba zárom.
Fájdalmas zokogásba tört ki, miközben megszabadítottam a kötéltől, ami a kezeit szorította.
-Tudtam. Tudtam hogy megkeresel..
Kissé mosolyogva simogattam meg az arcát.
-Igen. Ahogy megígértem. Sosem hagylak hátra!
A nyakamba borult és remegő ajkait az enyémre nyomta. Hosszú, és sokat mesélő csók volt ez, minden fájdalmát, szenvedését, és örömét beleadta. Én pedig csak hallgattam, és viszonoztam, azt üzenve, hogy most már itt vagyok. Amint elszakadtunk egymástól, könnyek szöktek ki az én szememből is.
-Azt hittem elveszítelek.. Azt hittem…
-Ssssh!- suttogja a számra, és megint megcsókolt.
Ez már nem tarthatott olyan sokáig, megszólalt bennem a vészkolomp.
-El kell tűnnünk!- állok fel, és felsegítem.- Tudsz jönni, meg sérültél?
-Tudok menni.- nyugtat, és lassan kinyitottuk az ajtót.
Derek még mindig ott feküdt. Felszedem a földről a Berettát, majd a Magnumot nyomtam a lány kezébe:
-Ne félj használni!
-Nekem is van.- szedi elő a csizmájából.
Meglepődtem.
-Tyler adta. De ez hosszú sztori.- indul el.- Ő nem jött?
-Nem. Hívtam, de..
-Tőle tudod hogy itt vagyok?
-Nem. Nem mondott el rólad semmit, pedig tudtam, hogy tudott mindent.
-Én kértem meg rá. Nem akartam, hogy utánam gyere, és bajod essen.
Elkaptam a karját és a falhoz nyomtam.
-Vártál rám. Azt akartad, hogy eljöjjek érted. De mégsem hagytál semmilyen nyomot.
-Tudom. De önző dolog volt várni rád. Hisz megígértem, hogy csak a te érdekeid nézem. És az az lett volna, hogy..
-Hogy nem hagysz szenvedni.- fejezem be helyette.
Mélyen a szemeimbe nézett, és próbált meggyőzni a tekintetével az igazáról, de nem igazán ment neki.
-Annyira hiányoztál! Sajnálom! Sajnálok mindent!- ölel meg olyan szorosan ahogy csak tud.
Így hogy álltunk, jobban magamhoz tudtam húzni, és a vörös hajába temettem az arcom. Remegni kezdett, és megint sírt. Óriási sokk ez neki, hisz még számomra is felfoghatatlan. De ki kell jutnunk. Előbb viszont meg kell keresni Spencert. Vagy a néger maffia csapatot.
Hirtelen lövések hallatszódtak a mellettünk lévő folyosón, mire összenéztünk.
-Futás!- fogom meg a kezeit, és rohanunk.
Oda értünk az előtérbe, ahol a 13 halott férfi feküdt. Még undorítóbb volt. Körbe néztem, merre menjünk.
-Gyorsan, fel az emeletre!- pillantom meg a lépcsőket.
Neki iramodtunk, és törtünk előre. Fenn aztán egy őrt pillantottunk meg. Ő is észrevett minket, és nyúlt a fegyveréért, ám mire lereagáltam volna, Tami mellkason lőtte kétszer is. Mint a villám, olyan gyors volt.
-Ügyes.- biccentek, és sietünk tovább.
Pár átjáró után megláttunk egy nyitott ajtót. Beszélgetés hallatszott ki. Közelebb osontunk. Azonnal felismertem Daddy hangját:
-Vége a játéknak!- közli gúnyosan.
-Nem volt elég hogy a holtak sorába került a lányod? Te is utána akarsz menni?- vág vissza csípősen Brandon.
Megborzongtam a hangjára, és minden róla tudott embertelen dolog eszembe jutott. Hányingerem lett.
-Alicet még megbosszulom. De csak a testeden. Amint meghaltál, itt ez a kés, és millió cafatra szedlek szét.
-Annyira nem szeretek mások lelkébe belegázolni, de egyetlen aki itt golyót kap, az te leszel!
-Majd meglátjuk.
Durr. Egy test a földre zuhant, én pedig megkönnyebbültem. Biztosra vettem hogy Zero vált hullává, ezért felegyenesedtem és beléptem a terembe. Nem. Nem halt meg, hanem rám vigyorgott.
-Nocsak, Dr. Dontson!- röhög.
Hátrálni kezdtem a barátnőmért, de ekkor meghallottam a sikítását. Egy pasi elkapta és erősen szorította. Én is egy fegyveresnek ütköztem, aki egyből lefogott.
-Engedjétek el!- kiabálok.
-Nyugi már dokikám!- jön közelebb a vezér, és óvatosan végig simítja a torkom egy tőr hegyével.- Naiv vagy, nem gondolod? Innét nem lehet elmenekülni. És már megmentőtök sincs.- pillant Daddyre és a folyamatosan áramló vérére a padlón.
Igaza volt, be kellett látnom. Már csak azt reméltem, hogy maradt még pár néger tag, aki meg tud menteni minket. Nagyon reméltem..

2015. december 25., péntek

44.fejezet



Sziasztok:)
Ne haragudjatok a késésért, de most kicsit közbeszólt a karácsony, gondolom mindenki a családjával ünnepelt, akárcsak én, ezért jobbnak láttam ha akkor rakom ki az új részt, amikor nem épp az ünnepi vacsoránál ücsörögtök. Szóval jó olvasást, jövőhét kedden jön a következő rész, legyetek jók ha tudtok♥
 
Valamit valamiért

Egy nagy terembe értünk. Minden sarokban egy nagydarab fegyveres pasi állt, egy asztalnál pedig köteg pénzek, érmék és kártyák. Egy dagadt, néger fickó ült az asztalfőn, sűrű bajusza volt, bár haja már ritkult. Remek. Gettóban felnőtt gengszterek akarnak nekünk segíteni?
-William!- vigyorog rá, és 3 aranyfoga is előbukkant.
-Daddy.- fog vele kezet.
-Ő lenne a kis hercegnő barátja?- néz rám.
Megfeszült az állkapcsom, de felé nyújtottam a kezem.
-Thomas.- biccentek.
-Tiszta görcs vagy gyerek. Lazulj el, minden rendben lesz!
Már szóra nyitottam volna szám, hogy az idegességem okait soroljam, de Spencer visszafogott.
-Kicsit nehezen megy neki, nagyon aggódik.
-De nem kell miért. A szart is kiverjük abból a szarházi kis maffiavezérből.- pislog higgadtan, és rágyújt egy méretes cigire.
-Az addig oké, amíg Zerot kinyírjátok. De lehet mire odaérünk Tamara már kevésbé lesz menthető állapotban!
-Ne pattogj, semmi baja a kiscsajnak. Megfigyelés alatt tartjuk.- csettint, mire egy srác elém rak egy laptopot.
A képernyőn ott ült megkötve egy oszlophoz egy laboratóriumhoz hasonló teremben. Kezei hátul voltak megkötve, és közöttük volt az vasoszlop. Kényelmetlen pózban ült, lábai teljesen összetörve, koszosan, és sebesen hevertek a leglehetetlenebb helyzetben. Gyönyörű, ám könnyes szemeivel a helyet pásztázta, és egy pillanatra belenézett a kamerába, bár nem vette észre. Fájdalom nyilallt a mellkasomba attól a segélykérő pillantástól.
-Azonnal oda kell mennünk! Szenved! Nézz rá! Bármikor komoly baja eshet, és mi meg itt dumálgatunk full ismeretlenekkel! Menjünk már!- nyöszörgök, és a haveromra lesek, hogy segítsen.
Komor arccal rázta meg a fejét.
-Kérlek Tom, menj ki. Én ezt elintézem.
-NEM!- kiabálok.- Nézz már rá! Hogy bírsz ilyen nyugodt lenni?! Annyira..- kezdek bele, de elcsuklik a hangom, és a torkomba máris jelentkezik a gombóc.
-Thomas!- fogja le a vállaim.- Itt a kulcs, menj ki a kocsiba.
Elvettem tőle, és kivonultam a teremből. Megálltam pár másodpercre, aztán sprintelve futottam át jó néhány folyosót, míg hirtelen le nem fékeztem. Hátam a kopott vakolatnak döntöttem, akárcsak a fejem, és a plafonra néztem. A pislákoló lámpa fényében éreztem ahogy kicsordul a szememből egy könnycsepp, és végig folyik oldalt az arcomon. Lecsúsztam a padlóra, felhúztam a térdeim és a tenyerembe temettem az arcom. Láttam. El sem hiszem hogy láttam! És él! És láthatólag annyira nem sérült meg. Talán van még egy kis időnk.. Úristen.. Olyan erővel szakad fel belőlem egy sóhaj, hogy az egész folyosó visszhangozta. Mikor lesz már vége ennek a rémálomnak?

Vagy negyedórát ücsörögtem a kocsiban, amikor a félhomályban érzékeltem William alakját. Azonnal kiugrottam a járműből, és a motorháztetőnek támaszkodtam az alkarommal.
-Mire jutottál? Indulunk?
-Nem ilyen egyszerű..- válaszol kissé idegesen.
Ebből semmi jóra nem következtetek.
-A helyzet az, hogy.. Van egy kérésük. Ha azt megtesszük, azonnal indulunk Tamaráért.
-És mi az?
-Egy… hullát kéne elhoznunk a norwichi kórházból.
Döbbenten bámultam rá.
-TE MEGŐRÜLTÉL?!- kiabálok rá.
-Tudják hogy orvos vagy, bejárásod van oda, nem véletlenül kérték ezt.
-És mégis hogy hozzuk ki szerinted, hm? Egészben?!
-Tudod jól hogyan és hol lehet. Ne akadékoskodj. Tamara a tét!
-És honnan tudnánk hogy ki kell? Legalább valami nagydarab pasas?
-Daddy kislánya..
Minden szavam elakadt. Nem, ehhez még nekem sincs gyomrom.. Idegesen fújtattam egyet.
-Naaaa! Menjünk már! Ilyen még úgyse volt. Kell egy kis izgalom..
-Igen, de senki sem akart megölni minket 6 hónappal ezelőtt. És az valahogy jobban tetszett..- motyogom.
-Tudom. Nyugi, nem lesz semmi gáz. Nem egy halottat láttunk már!- ül be a kocsiba.
Én is hasonlóképp tettem, és vártam. Még szerencse hogy a Jeeppel jöttünk. A Roverbe biztos nem raktam volna be egy hullát. Még bele gondolni is rossz. De még mindig nem hiszem el hogy ide jutottunk. Orvos létemre egy halott kislányt lopok egy olyan kórházból, ahol még alig jártam. Jesszusom..

Folyamatosan kattogott az agyam. Úgy járnánk jobban ha megmondanám mi a munkám, vagy ha nem? Így is– úgyis bajba kerülünk, szóval oly mindegy.
-A hátsó parkolóba állj!- navigálom a fiút, aki készségesen követi az utasításaim.
Hatalmas mázlink volt, mert nyitva volt a mentőbejárat. Valahol biztos baleset volt, és ezért.
-Na ide figyelj! Most kussba leszel, és mögöttem jössz olyan halkan, ahogy csak tudsz!- oktatom a mellettem ülőt.- És igyekezz!
Bólintott. Kiugrottunk a kocsiból, és mivel már elég sötét volt, a kameráktól nem kellett tartanunk. Beléptünk, és azonnal fertőtlenítő, és mindenféle kenetek szaga csapta meg az orrunk. Főleg ilyen gyógynövény illat. Az egész három folyosóból állt, és utána már az aulába juthattunk. Az első végén, és a keresztező második közepén volt a.. Halottas terem. Lassan elindultunk, a falhoz lapulva, minden kis neszre oda figyelve. Meghallottam pár nővér beszélgetését, mire lefagytam. Esélyünk sem volt elbújni, ezért reménykedtem.
-Rose, mindjárt itt a mentő! Három súlyos sebesültet hoznak, azonnal szólj Dr. Bensonnak!- ment meg egy orvos kicsit messzebb, mire a hangok trappolás követésében elhaltak. Sóhaj hagyta el a szám, és két ajtó után beestünk abba a terembe, amit kerestünk. Azonnal az orrom elé kaptam a kezem.
-Úristen, de büdös van itt!- szörnyülködik Spencer.
-Mégis mit vártál? Ezek kis híján rohadnak!
-Undorító!- néz végig az átlátszó zsákokba bújtatott testeken.
Bőrük hófehér és lila színben úszott, merevek voltak mint egy viaszbábú, és roppant rossz érzést váltottak ki belőlem. Mászkáltam az asztalok között, és néztem őket. Idősek. Felnőttek. De gyerek alig van, hála istennek.
-Szerintem ő az!- szólal meg a barátom a túlsó oldalról.
Oda sétáltam. Kakaó barna bőrű kislány, 12 éves körül lehetett, és ahogy olvastam a zsákon, mellkason lőtték. Tegnapelőtt. Néztem egy darabig, aztán ráeszméltem, hogy el kéne vinnünk. Kiabálást hallottam. Megjött a mentő a sérültekkel. Mindenki rohant a műtőkbe, és a várókba.
-Itt az idő. Vigyük!- vettem a kezembe egy fekete zsákot, hogy még jobban eltakarjuk, és ne az élettelen testét kelljen bámulnom cipelés közben.
Óvatosan belefektettük az átlátszó „zacskóval” együtt, és elindultunk. Körbe néztem még a folyosón.
-Innentől kezdve sprint a kijáratig!- adom az utasítást.
A bólintó megerősítés után neki iramodtunk. Kicsit nehéz volt így futni, de ahogy a sötétbe kiértünk, lelassítottunk. Szememmel a körülöttünk levő helyet pásztáztam, remélve nem jár erre senki, mert a parkoló lámpái pont fényt vetettek ránk. Hirtelen koppant valami, és nehezebb lett az én felemen a zsák. Will elejtette, de azonnal kapott utána.
-Will, bazd meg!- rivallok rá mérgesen.- Vigyázz már!
-Jó, bocsi, véletlen volt!- mormogja, és felnyitja a Jeep csomagtartóját.
Belefektetjük a kis testet, és bepattanva elindultunk.
Remegő kezekkel csatoltam be a biztonsági övem. Ez hihetetlenül óriási hiba volt! De rohadtul leszartam. Itt már rég nincsenek erkölcsök.. Most már kezd dolgozni bennem a düh, az adrenalin, és a rengetek koffein is, amit a napokban megittam. A mellettem ülő idegesen dobolt ujjaival a kormányon, a lehalkított zene ütemére. Bon Jovi. We weren’t born to follow. Másik kedvenc számom. Azonnal feltekertem szinte maxra a hangerőt, és lehúztam az ablakot. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Hányingerem lett attól amit tettem. Én orvos vagyok! Egy becsületes orvos. Erre ellopok egy idegen beteget a hullák közül..
William üvölteni kezdte a refrént.
-„We weren’t born to follow, come on and get up off your knees when life is a bitter pill to swallow, you gotta hold ont o what you belive…”
Ránéztem. Homlokán izzadság cseppek látszódtak, ideges volt és félt is. Túltengett benne az adrenalin. Látva hogy így megkönnyebbül, csatlakoztam:
-…. Belive the sun will shine tomorrow, and your saints and sinners bleed, we weren’t born to follow, you gotta stand up for what you belive, let me hear you say YEAH, YEAH, YEAH, OOOH, YEAH!
Az ülés támlájának döntöttem a fejem és mély levegőt vettem a gitárszóló alatt. Az élet sosem igazságos, igazán megtanulhattam volna. Minden állandóan változik, nekünk pedig alkalmazkodni kell. Itt már minden a túlélésért megy. Ezért dolgozunk, és ezért is tettük ezt ma este. Az sem kizárt, hogy ma éjjel gyilkolni fogok. Megint.
Kirázott a hideg, ahogy emlékek törtek rám. Egyszer öltem embert. De borzasztó volt, és az sem kifejezetten direkt volt. Csak önvédelem. De senki sem tudja, csak Spencer. Vele éltem át a legdurvább dolgokat, amiket csak lehetett. De ezért mondhatom magam tapasztalnak. És talpra esettnek. De ugyanakkor ezekkel a hátterekkel egy szörnyű ember is vagyok egyben. Vér tapadt a kezeimhez. És nem csak a műtőasztal mögött..

2015. december 20., vasárnap

43.fejezet



Segítség nélkül nem megy

Azután a rossz álom után cseppet sem aludtam, pedig tudtam hogy kéne, mert sok dolgom lesz ma, és még fogalmam sincs mennyi energiát vesznek el tőlem. Kétszer is átgondoltam mit veszek fel, mert ha sokáig eltart az egész, elég hűvös lesz. Bár szerintem ez fog a legkevésbé érdekelni. Egy egyszerű pólót, egy agyonkopott kockás inget, és dzsekit vettem fel. Anyu a konyhában olvasgatott egy újságot. Amikor meglátott könnyek szöktek a szemébe. Nem értettem miért. Aztán kis gondolkozás után rájöttem. Szerelmesnek látja a fiát. Olyannak, aki feltétel nélkül bármit megtenne valakiért. Büszke volt rám.
-Biztos elmész?
-Igen. Jól fog esni egy kicsit a kikapcsolás.
-És ha Tamara haza jön?
-Csak egy napra megyek el. Max kettő. De nem hinném hogy.. mindegy.- veszek a hátamra a hátizsákom.
-Nem eszel?- áll fel.
-Nem. Majd Willel elugrunk valahova.
-Rendben. De vigyázz magadra, rendben?- ölel meg.- Tudom hogy készülsz valamire.
-Csak körbe nézünk a környéken, hátha megtaláljuk. De nem lesz semmi gond.
-Hozd haza, rendben? Szörnyű téged ilyennek látni..
-Haza hozom.- ígérem meg, és a homlokára puszilva én is átölelem.
 Dudálást hallottunk, ami Spencer érkezését jelezte. Elengedtem a szülőmet, és hátráltam.
-Szia anya!
-Szia kincsem.- fut át az arcán egy halvány mosoly és letörli a könnyeit.
Kirohantam az utcára, és megláttam a Jeepet. A tulajdonosa vigyorogva intett. Vettem egy mély levegőt, és beültem az anyósülésre.
-Na érzékeny búcsút vettél?- fog velem kezet.
-Mondhatni. Megvannak a töltények?
-Persze hogy meg. Ott van minden hátul a dobozban.- tapos a gázra és elindulunk.- Mi az első hely?
-Ööö..- szedem elő a táskámból a gondosan megtervezett és összefirkált térképem.- A déli part szélén, a régi disco mellett.
Bólintva memorizálta, majd a rádióhoz nyúlt. Megnyomott egy gombot, mire egy CD jött ki belőle.
-Nézd meg.- kéri.
Elveszem onnét, és meglátom az írást. Nevermind. Még az egyetemi korszakunkból van. Teli van Nirvanával, Pink Floyddal, Rolling Stonesszal és KISS-szel.
-Ezer éve hallgattam őket. Azt se tudtam hogy ez még meg van.
-Azóta ott van a lejátszóban. Vajon tudjuk még a szövegeket?- vigyorog.
-Biztosan.- nevetek, és bekapcsolom.
„I’m so happy, ’cuz today I found my friend.. They are in my hand.. I’m so ugly, but that’s okay..”
Lithium. Mindegyik közül a legnagyobb kedvencem. Kicsit újra annak a balhés fiatal fiúnak éreztem magam, aki akkor voltam. Igaz, azóta csak két és fél év telt el, de a kórház, a munka annyira megkomolyított, hogy semmi szabadidőm sincs felfedezni a mai bulikban uralkodó bandákat, kihúzni az éjjel közepén a kukákat az út közepére, és egy bokorból lesve mikor hajt beléjük egy autós, vagy mindegy este más lánynak csapni a szelet, piálni, olykor kicsit be is szívni. El kellett fogadnom: felnőttem. Elég csak magamra néznem. Elértem a 180cm-t, napi szinten kell borotválkoznom, komoly feladatok hárulnak rám, magamnak keresem a pénzt, és olyan társat találtam magam mellé, aki a közeljövőben még a menyasszonyom is lehet. Már ha megtaláljuk. Márpedig megfogjuk.

Fél óra út után, Will leparkolt a gyár előtt pár méterre, és egymásra néztünk. Hátra nyúlt a dobozhoz, és kiszedte belőle a Berettát és a Coltot. Valamint két tőrt.
-Nagyon éles. Vigyázz. A fegyver pedig töltve van.
-Rendben. Menjünk.- nyitom ki az ajtót, és kiugrom.
Egyszerre indultunk el a főbejárat felé. Vegyszergyár. Már amikor beléptünk, megcsapta az orrom a kén, és a különböző egyvelegek szaga. Borzalmas volt.
-Itt biztos nincsenek.- motyogom, miközben ingem ujjával eltakarom az orrom.
-Nem baj. Azért nézzünk körbe.
Nem volt emelete, csupán négy ajtó volt található az épületben. Sorra rúgtuk be őket, de mindegyik mögött elhagyatott szoba volt. Kivéve az egyikben. Látszott rajta, hogy fiatalok szokták használni, a falakon graffitik díszelegtek, és itt még a levegő is normális összetételből állt. Visszacsuktam a vasajtót, és a nagy aulába értem vissza.
-Will!- kiáltom el magam, de nem jön válasz.
Semmi jel nincs rá hogy még itt tartózkodik, ezért visszamegyek a kocsihoz. Ott állt nem messze tőle, és telefonált. Sejtésem szerint Elena zaklatta, hogy hol van, vagy hogy mit csinál. Kicsit rosszul éreztem magam, mert bármi megtörténhet ma, és nem szeretném hogy esetleg megsérüljön.
-Tudom édesem, de ha valami nem jön közbe, akkor csak holnap reggel megyek haza. Ne aggódj már, minden rendben van. De most.. Thomas mellett kell lennem. Köszönöm, hogy megérted. Jó legyél, szia. Puszi.- rakja, le majd rám néz.- Bocs, csak..
-Nincs itt semmi. Mehetünk tovább.- ülök be a járműbe, meg sem hallgatva a magyarázkodását.
Felesleges. Tudom milyen nehéz távol lenni egy olyantól, aki iránt ennyi minden érzünk.


A második gyárban sem volt semmi, amitől ideges is, és nyugodt is voltam. Bevallom őszintén, félek. Én tipikusan az az ember vagyok, aki szeret élni. Nem mindig, de alapjába véve igen. Az oldalamon lógó fegyver sok mindent megélt már velem. Ültem már az ágyamon, fogva a markolatát, nézegettem, és a fejemhez emeltem. De nem mertem megtenni. Félek meghalni. Ráadásul mivel tanultam pszichológiát az egyetemen, és idióta depressziósnak diagnosztizáltam magam, azonnal tovább akartam élni, megmutatva legalább saját magamnak hogy erősebb vagyok mint hogy sajnáltatásból öngyilkos legyek. Már nem is emlékszem miért jutottam arra a pontra.. Ja, de. Lapátra tett második évben egy  csaj. Így utólag visszagondolva… Engem csak lapátra tettek. Bár akkoriban én sem akartam tőlük egy éjszakánál többet. Aztán jött Eva..
Istenem, hányszor hozom még szóba magamnak?! Ő már nincs többé, el kéne végképp felejtenem. De annyira nehéz.. Bevallom, volt már hogy úgy ébredtem, Eva lesz mellettem. De nem. Helyette Tami arca köszönt rám. Akkor legszívesebben pofon basztam volna magam. Hisz ott feküdt életem szerelme, és az exemre gondoltam. Egyébként.. Nem hiányzik. Ő maga nem. Csak valahogy mindig felemelgetem, mert a tudat itt él bennem, mennyire tragikus volt ahogy elvesztettem..
-Eva-n gondolkozol?- szólal meg mellettem Spencer.
-Mi? Nem.- felelem zavartan, és pislogok  párat a kiszáradt, elbambult szemeimmel.
-Ugyan már! Amikor rá gondolsz, akkor szoktad ráncolni a homlokod.
Hitetlenül néztem rá. De meglepően igaza volt.
-Csak átfutott az agyamon pár dolog..
-Ne félj, nem fog még egyszer ugyanaz megtörténni. Időben megtaláljuk.
-Tudom. Én csak attól félek, hogy kihozni nem tudjuk. Elvégre tuti vagy 30 fegyveres lesz ellenünk. Konkrétan 1 a millióhoz az esélye.
-Ne legyél kishitű.- vigyorog.- Tudom hol van.
-Mégis honnan?
-Amíg te agyaltál.. hívott az egyik pókeres fazon. Ő is veszített Brandon ellen, ráadásul a két banda között elég nagy a feszültség. Segítenének nekünk.
Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni.
-Tessék?
-Jól hallottad. Úgyhogy most megyünk egy régi, elhagyatott elmegyógyintézetbe. Ott van a törzshelyük. És mindent átfogunk beszélni.
-Nem hinném hogy túl jó ötlet.. Inkább meghalok, minthogy esetleg szövetkezzek olyannal, akiket nem ismerek.
-Én viszont ismerem Daddy-t, és bízhatunk benne.
Rá kaptam a tekintetem a név hallatán. Felröhögtem.
-Ez most komoly? Ez a neve? Daddy?
-Fogalmad sincs miért. Szinte a legjóindulatúbb a fegyveres bandája az országban.
-Képzelem..
-Hidd el, ő irányít itt mindent. Még a kormányban is vannak emberei.
-Lenyűgöző..- ismerem el „elámulva”.
-Ha nem tetszik maradj csendbe. Nem sokára oda érünk, és én lebeszélek velük mindent. Ott pedig ne kezdj el pattogni kérlek. Ha arról van szó, azért simán lelövet.
Nem tudtam hirtelen hogy hálás legyek e az én drága barátomnak, vagy küldjem el a picsába?
Túl sok kockázat áll fenn. Biztos vagyok benne hogy lesz valamilyen ára ennek, és sejtésem szerint elég nagy. Nem szeretek ilyenekkel üzletelni. Bár a túlélésre tényleg csak ennyi esélyünk van..

Amikor oda értünk öt óra felé az elhagyatott intézethez, ideges lettem. William leállította a motort, kivette a kulcsot, és rám nézett.
-Próbálj meg kevésbé betoji arcot vágni.- röhög ki.
-Nem kéne itt lennünk.. Csak fogy az időnk…
-De a lehetőségünk nő. Figyelj, ez csak egy ajánlat. Ha nem tetszik, megyünk ketten. Bár azt ígértem Elenának hogy még haza megyek..- utal arra, hogy nem épp a fogára való lenne ha meghalna.
-Jó, rendben. Menjünk.- szállok ki a járműből idegesen.
Végig mögötte maradtam, tényleg nem akarok ebbe a részébe belefolyni. Átmásztunk a nagy, borostyánnal benőtt téglakerítésen, és oda értük a főbejárathoz. Összenéztünk. Megrántottam a vállam, jelezve hogy már nincs visszaút. Benyitottunk.
A lámpák hunyorogtak a poros padlós folyosón, a vakolat több helyen le volt esve a falról, és látszott hogy nem sűrűn használják. De érzékelhető volt hogy valakinek a tulajdonában  van. Átfutott rajtam a hideg és az idegesség gyomorforgató egyvelege, és a biztonságérzetem érdekében megtapogattam a nadrágomba akasztott fegyverem. Lassan lépkedtünk, nem tudhattuk biztosan mikor találjuk magunkat szembe gépfegyveres őrökkel.
-Tudják hogy jövünk?- kérdezem suttogva.
-Elvileg..- néz körbe egy másik folyosóra vezető úton.- A leghátsó részt kell megtalálnunk, ott várnak.
-Elvigyelek titeket?- halljuk meg magunk mögött a mély hangot, mire azonnal megugrottunk, és úgy fordultunk oda.
Egy izmos, rövid fekete hajú pasi tartott a fejemhez egy pisztolyt. Meglepetésemre azt se tudtam mihez kezdjek, fel sem fogtam abban a pillanatban.
-Jesszus Tristan de megijesztettél!- sóhajt fel a barátom, mire a férfi csak röhögött.
-Gyertek.- indul el, mi pedig készségesen követtük.
Nagyjából csillapítottam a hirtelen rám törő ijedtséget, és olyannal próbálom elterelni a gondolataim, mint például.. mint például egy macska.
Várjunk, mi van? Most miért képzeltem el egy macskát? Úristen, kezdek nagyon fáradt lenni, és még semmi sem történt..