43.fejezet

Segítség nélkül nem megy

Azután a rossz álom után cseppet sem aludtam, pedig tudtam hogy kéne, mert sok dolgom lesz ma, és még fogalmam sincs mennyi energiát vesznek el tőlem. Kétszer is átgondoltam mit veszek fel, mert ha sokáig eltart az egész, elég hűvös lesz. Bár szerintem ez fog a legkevésbé érdekelni. Egy egyszerű pólót, egy agyonkopott kockás inget, és dzsekit vettem fel. Anyu a konyhában olvasgatott egy újságot. Amikor meglátott könnyek szöktek a szemébe. Nem értettem miért. Aztán kis gondolkozás után rájöttem. Szerelmesnek látja a fiát. Olyannak, aki feltétel nélkül bármit megtenne valakiért. Büszke volt rám.

-Biztos elmész?

-Igen. Jól fog esni egy kicsit a kikapcsolás.

-És ha Tamara haza jön?

-Csak egy napra megyek el. Max kettő. De nem hinném hogy.. mindegy.- veszek a hátamra a hátizsákom.

-Nem eszel?- áll fel.

-Nem. Majd Willel elugrunk valahova.

-Rendben. De vigyázz magadra, rendben?- ölel meg.- Tudom hogy készülsz valamire.

-Csak körbe nézünk a környéken, hátha megtaláljuk. De nem lesz semmi gond.

-Hozd haza, rendben? Szörnyű téged ilyennek látni..

-Haza hozom.- ígérem meg, és a homlokára puszilva én is átölelem.

 Dudálást hallottunk, ami Spencer érkezését jelezte. Elengedtem a szülőmet, és hátráltam.

-Szia anya!

-Szia kincsem.- fut át az arcán egy halvány mosoly és letörli a könnyeit.

Kirohantam az utcára, és megláttam a Jeepet. A tulajdonosa vigyorogva intett. Vettem egy mély levegőt, és beültem az anyósülésre.

-Na érzékeny búcsút vettél?- fog velem kezet.

-Mondhatni. Megvannak a töltények?

-Persze hogy meg. Ott van minden hátul a dobozban.- tapos a gázra és elindulunk.- Mi az első hely?

-Ööö..- szedem elő a táskámból a gondosan megtervezett és összefirkált térképem.- A déli part szélén, a régi disco mellett.

Bólintva memorizálta, majd a rádióhoz nyúlt. Megnyomott egy gombot, mire egy CD jött ki belőle.

-Nézd meg.- kéri.

Elveszem onnét, és meglátom az írást. Nevermind. Még az egyetemi korszakunkból van. Teli van Nirvanával, Pink Floyddal, Rolling Stonesszal és KISS-szel.

-Ezer éve hallgattam őket. Azt se tudtam hogy ez még meg van.

-Azóta ott van a lejátszóban. Vajon tudjuk még a szövegeket?- vigyorog.

-Biztosan.- nevetek, és bekapcsolom.

„I’m so happy, ’cuz today I found my friend.. They are in my hand.. I’m so ugly, but that’s okay..”

Lithium. Mindegyik közül a legnagyobb kedvencem. Kicsit újra annak a balhés fiatal fiúnak éreztem magam, aki akkor voltam. Igaz, azóta csak két és fél év telt el, de a kórház, a munka annyira megkomolyított, hogy semmi szabadidőm sincs felfedezni a mai bulikban uralkodó bandákat, kihúzni az éjjel közepén a kukákat az út közepére, és egy bokorból lesve mikor hajt beléjük egy autós, vagy mindegy este más lánynak csapni a szelet, piálni, olykor kicsit be is szívni. El kellett fogadnom: felnőttem. Elég csak magamra néznem. Elértem a 180cm-t, napi szinten kell borotválkoznom, komoly feladatok hárulnak rám, magamnak keresem a pénzt, és olyan társat találtam magam mellé, aki a közeljövőben még a menyasszonyom is lehet. Már ha megtaláljuk. Márpedig megfogjuk.

Fél óra út után, Will leparkolt a gyár előtt pár méterre, és egymásra néztünk. Hátra nyúlt a dobozhoz, és kiszedte belőle a Berettát és a Coltot. Valamint két tőrt.

-Nagyon éles. Vigyázz. A fegyver pedig töltve van.

-Rendben. Menjünk.- nyitom ki az ajtót, és kiugrom.

Egyszerre indultunk el a főbejárat felé. Vegyszergyár. Már amikor beléptünk, megcsapta az orrom a kén, és a különböző egyvelegek szaga. Borzalmas volt.

-Itt biztos nincsenek.- motyogom, miközben ingem ujjával eltakarom az orrom.

-Nem baj. Azért nézzünk körbe.

Nem volt emelete, csupán négy ajtó volt található az épületben. Sorra rúgtuk be őket, de mindegyik mögött elhagyatott szoba volt. Kivéve az egyikben. Látszott rajta, hogy fiatalok szokták használni, a falakon graffitik díszelegtek, és itt még a levegő is normális összetételből állt. Visszacsuktam a vasajtót, és a nagy aulába értem vissza.

-Will!- kiáltom el magam, de nem jön válasz.

Semmi jel nincs rá hogy még itt tartózkodik, ezért visszamegyek a kocsihoz. Ott állt nem messze tőle, és telefonált. Sejtésem szerint Elena zaklatta, hogy hol van, vagy hogy mit csinál. Kicsit rosszul éreztem magam, mert bármi megtörténhet ma, és nem szeretném hogy esetleg megsérüljön.

-Tudom édesem, de ha valami nem jön közbe, akkor csak holnap reggel megyek haza. Ne aggódj már, minden rendben van. De most.. Thomas mellett kell lennem. Köszönöm, hogy megérted. Jó legyél, szia. Puszi.- rakja, le majd rám néz.- Bocs, csak..

-Nincs itt semmi. Mehetünk tovább.- ülök be a járműbe, meg sem hallgatva a magyarázkodását.

Felesleges. Tudom milyen nehéz távol lenni egy olyantól, aki iránt ennyi minden érzünk.

A második gyárban sem volt semmi, amitől ideges is, és nyugodt is voltam. Bevallom őszintén, félek. Én tipikusan az az ember vagyok, aki szeret élni. Nem mindig, de alapjába véve igen. Az oldalamon lógó fegyver sok mindent megélt már velem. Ültem már az ágyamon, fogva a markolatát, nézegettem, és a fejemhez emeltem. De nem mertem megtenni. Félek meghalni. Ráadásul mivel tanultam pszichológiát az egyetemen, és idióta depressziósnak diagnosztizáltam magam, azonnal tovább akartam élni, megmutatva legalább saját magamnak hogy erősebb vagyok mint hogy sajnáltatásból öngyilkos legyek. Már nem is emlékszem miért jutottam arra a pontra.. Ja, de. Lapátra tett második évben egy  csaj. Így utólag visszagondolva… Engem csak lapátra tettek. Bár akkoriban én sem akartam tőlük egy éjszakánál többet. Aztán jött Eva..

Istenem, hányszor hozom még szóba magamnak?! Ő már nincs többé, el kéne végképp felejtenem. De annyira nehéz.. Bevallom, volt már hogy úgy ébredtem, Eva lesz mellettem. De nem. Helyette Tami arca köszönt rám. Akkor legszívesebben pofon basztam volna magam. Hisz ott feküdt életem szerelme, és az exemre gondoltam. Egyébként.. Nem hiányzik. Ő maga nem. Csak valahogy mindig felemelgetem, mert a tudat itt él bennem, mennyire tragikus volt ahogy elvesztettem..

-Eva-n gondolkozol?- szólal meg mellettem Spencer.

-Mi? Nem.- felelem zavartan, és pislogok  párat a kiszáradt, elbambult szemeimmel.

-Ugyan már! Amikor rá gondolsz, akkor szoktad ráncolni a homlokod.

Hitetlenül néztem rá. De meglepően igaza volt.

-Csak átfutott az agyamon pár dolog..

-Ne félj, nem fog még egyszer ugyanaz megtörténni. Időben megtaláljuk.

-Tudom. Én csak attól félek, hogy kihozni nem tudjuk. Elvégre tuti vagy 30 fegyveres lesz ellenünk. Konkrétan 1 a millióhoz az esélye.

-Ne legyél kishitű.- vigyorog.- Tudom hol van.

-Mégis honnan?

-Amíg te agyaltál.. hívott az egyik pókeres fazon. Ő is veszített Brandon ellen, ráadásul a két banda között elég nagy a feszültség. Segítenének nekünk.

Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni.

-Tessék?

-Jól hallottad. Úgyhogy most megyünk egy régi, elhagyatott elmegyógyintézetbe. Ott van a törzshelyük. És mindent átfogunk beszélni.

-Nem hinném hogy túl jó ötlet.. Inkább meghalok, minthogy esetleg szövetkezzek olyannal, akiket nem ismerek.

-Én viszont ismerem Daddy-t, és bízhatunk benne.

Rá kaptam a tekintetem a név hallatán. Felröhögtem.

-Ez most komoly? Ez a neve? Daddy?

-Fogalmad sincs miért. Szinte a legjóindulatúbb a fegyveres bandája az országban.

-Képzelem..

-Hidd el, ő irányít itt mindent. Még a kormányban is vannak emberei.

-Lenyűgöző..- ismerem el „elámulva”.

-Ha nem tetszik maradj csendbe. Nem sokára oda érünk, és én lebeszélek velük mindent. Ott pedig ne kezdj el pattogni kérlek. Ha arról van szó, azért simán lelövet.

Nem tudtam hirtelen hogy hálás legyek e az én drága barátomnak, vagy küldjem el a picsába?

Túl sok kockázat áll fenn. Biztos vagyok benne hogy lesz valamilyen ára ennek, és sejtésem szerint elég nagy. Nem szeretek ilyenekkel üzletelni. Bár a túlélésre tényleg csak ennyi esélyünk van..

Amikor oda értünk öt óra felé az elhagyatott intézethez, ideges lettem. William leállította a motort, kivette a kulcsot, és rám nézett.

-Próbálj meg kevésbé betoji arcot vágni.- röhög ki.

-Nem kéne itt lennünk.. Csak fogy az időnk…

-De a lehetőségünk nő. Figyelj, ez csak egy ajánlat. Ha nem tetszik, megyünk ketten. Bár azt ígértem Elenának hogy még haza megyek..- utal arra, hogy nem épp a fogára való lenne ha meghalna.

-Jó, rendben. Menjünk.- szállok ki a járműből idegesen.

Végig mögötte maradtam, tényleg nem akarok ebbe a részébe belefolyni. Átmásztunk a nagy, borostyánnal benőtt téglakerítésen, és oda értük a főbejárathoz. Összenéztünk. Megrántottam a vállam, jelezve hogy már nincs visszaút. Benyitottunk.

A lámpák hunyorogtak a poros padlós folyosón, a vakolat több helyen le volt esve a falról, és látszott hogy nem sűrűn használják. De érzékelhető volt hogy valakinek a tulajdonában  van. Átfutott rajtam a hideg és az idegesség gyomorforgató egyvelege, és a biztonságérzetem érdekében megtapogattam a nadrágomba akasztott fegyverem. Lassan lépkedtünk, nem tudhattuk biztosan mikor találjuk magunkat szembe gépfegyveres őrökkel.

-Tudják hogy jövünk?- kérdezem suttogva.

-Elvileg..- néz körbe egy másik folyosóra vezető úton.- A leghátsó részt kell megtalálnunk, ott várnak.

-Elvigyelek titeket?- halljuk meg magunk mögött a mély hangot, mire azonnal megugrottunk, és úgy fordultunk oda.

Egy izmos, rövid fekete hajú pasi tartott a fejemhez egy pisztolyt. Meglepetésemre azt se tudtam mihez kezdjek, fel sem fogtam abban a pillanatban.

-Jesszus Tristan de megijesztettél!- sóhajt fel a barátom, mire a férfi csak röhögött.

-Gyertek.- indul el, mi pedig készségesen követtük.

Nagyjából csillapítottam a hirtelen rám törő ijedtséget, és olyannal próbálom elterelni a gondolataim, mint például.. mint például egy macska.

Várjunk, mi van? Most miért képzeltem el egy macskát? Úristen, kezdek nagyon fáradt lenni, és még semmi sem történt..