44.fejezet

Sziasztok:)

Ne haragudjatok a késésért, de most kicsit közbeszólt a karácsony, gondolom mindenki a családjával ünnepelt, akárcsak én, ezért jobbnak láttam ha akkor rakom ki az új részt, amikor nem épp az ünnepi vacsoránál ücsörögtök. Szóval jó olvasást, jövőhét kedden jön a következő rész, legyetek jók ha tudtok♥

 

Valamit valamiért

Egy nagy terembe értünk. Minden sarokban egy nagydarab fegyveres pasi állt, egy asztalnál pedig köteg pénzek, érmék és kártyák. Egy dagadt, néger fickó ült az asztalfőn, sűrű bajusza volt, bár haja már ritkult. Remek. Gettóban felnőtt gengszterek akarnak nekünk segíteni?

-William!- vigyorog rá, és 3 aranyfoga is előbukkant.

-Daddy.- fog vele kezet.

-Ő lenne a kis hercegnő barátja?- néz rám.

Megfeszült az állkapcsom, de felé nyújtottam a kezem.

-Thomas.- biccentek.

-Tiszta görcs vagy gyerek. Lazulj el, minden rendben lesz!

Már szóra nyitottam volna szám, hogy az idegességem okait soroljam, de Spencer visszafogott.

-Kicsit nehezen megy neki, nagyon aggódik.

-De nem kell miért. A szart is kiverjük abból a szarházi kis maffiavezérből.- pislog higgadtan, és rágyújt egy méretes cigire.

-Az addig oké, amíg Zerot kinyírjátok. De lehet mire odaérünk Tamara már kevésbé lesz menthető állapotban!

-Ne pattogj, semmi baja a kiscsajnak. Megfigyelés alatt tartjuk.- csettint, mire egy srác elém rak egy laptopot.

A képernyőn ott ült megkötve egy oszlophoz egy laboratóriumhoz hasonló teremben. Kezei hátul voltak megkötve, és közöttük volt az vasoszlop. Kényelmetlen pózban ült, lábai teljesen összetörve, koszosan, és sebesen hevertek a leglehetetlenebb helyzetben. Gyönyörű, ám könnyes szemeivel a helyet pásztázta, és egy pillanatra belenézett a kamerába, bár nem vette észre. Fájdalom nyilallt a mellkasomba attól a segélykérő pillantástól.

-Azonnal oda kell mennünk! Szenved! Nézz rá! Bármikor komoly baja eshet, és mi meg itt dumálgatunk full ismeretlenekkel! Menjünk már!- nyöszörgök, és a haveromra lesek, hogy segítsen.

Komor arccal rázta meg a fejét.

-Kérlek Tom, menj ki. Én ezt elintézem.

-NEM!- kiabálok.- Nézz már rá! Hogy bírsz ilyen nyugodt lenni?! Annyira..- kezdek bele, de elcsuklik a hangom, és a torkomba máris jelentkezik a gombóc.

-Thomas!- fogja le a vállaim.- Itt a kulcs, menj ki a kocsiba.

Elvettem tőle, és kivonultam a teremből. Megálltam pár másodpercre, aztán sprintelve futottam át jó néhány folyosót, míg hirtelen le nem fékeztem. Hátam a kopott vakolatnak döntöttem, akárcsak a fejem, és a plafonra néztem. A pislákoló lámpa fényében éreztem ahogy kicsordul a szememből egy könnycsepp, és végig folyik oldalt az arcomon. Lecsúsztam a padlóra, felhúztam a térdeim és a tenyerembe temettem az arcom. Láttam. El sem hiszem hogy láttam! És él! És láthatólag annyira nem sérült meg. Talán van még egy kis időnk.. Úristen.. Olyan erővel szakad fel belőlem egy sóhaj, hogy az egész folyosó visszhangozta. Mikor lesz már vége ennek a rémálomnak?

Vagy negyedórát ücsörögtem a kocsiban, amikor a félhomályban érzékeltem William alakját. Azonnal kiugrottam a járműből, és a motorháztetőnek támaszkodtam az alkarommal.

-Mire jutottál? Indulunk?

-Nem ilyen egyszerű..- válaszol kissé idegesen.

Ebből semmi jóra nem következtetek.

-A helyzet az, hogy.. Van egy kérésük. Ha azt megtesszük, azonnal indulunk Tamaráért.

-És mi az?

-Egy… hullát kéne elhoznunk a norwichi kórházból.

Döbbenten bámultam rá.

-TE MEGŐRÜLTÉL?!- kiabálok rá.

-Tudják hogy orvos vagy, bejárásod van oda, nem véletlenül kérték ezt.

-És mégis hogy hozzuk ki szerinted, hm? Egészben?!

-Tudod jól hogyan és hol lehet. Ne akadékoskodj. Tamara a tét!

-És honnan tudnánk hogy ki kell? Legalább valami nagydarab pasas?

-Daddy kislánya..

Minden szavam elakadt. Nem, ehhez még nekem sincs gyomrom.. Idegesen fújtattam egyet.

-Naaaa! Menjünk már! Ilyen még úgyse volt. Kell egy kis izgalom..

-Igen, de senki sem akart megölni minket 6 hónappal ezelőtt. És az valahogy jobban tetszett..- motyogom.

-Tudom. Nyugi, nem lesz semmi gáz. Nem egy halottat láttunk már!- ül be a kocsiba.

Én is hasonlóképp tettem, és vártam. Még szerencse hogy a Jeeppel jöttünk. A Roverbe biztos nem raktam volna be egy hullát. Még bele gondolni is rossz. De még mindig nem hiszem el hogy ide jutottunk. Orvos létemre egy halott kislányt lopok egy olyan kórházból, ahol még alig jártam. Jesszusom..

Folyamatosan kattogott az agyam. Úgy járnánk jobban ha megmondanám mi a munkám, vagy ha nem? Így is– úgyis bajba kerülünk, szóval oly mindegy.

-A hátsó parkolóba állj!- navigálom a fiút, aki készségesen követi az utasításaim.

Hatalmas mázlink volt, mert nyitva volt a mentőbejárat. Valahol biztos baleset volt, és ezért.

-Na ide figyelj! Most kussba leszel, és mögöttem jössz olyan halkan, ahogy csak tudsz!- oktatom a mellettem ülőt.- És igyekezz!

Bólintott. Kiugrottunk a kocsiból, és mivel már elég sötét volt, a kameráktól nem kellett tartanunk. Beléptünk, és azonnal fertőtlenítő, és mindenféle kenetek szaga csapta meg az orrunk. Főleg ilyen gyógynövény illat. Az egész három folyosóból állt, és utána már az aulába juthattunk. Az első végén, és a keresztező második közepén volt a.. Halottas terem. Lassan elindultunk, a falhoz lapulva, minden kis neszre oda figyelve. Meghallottam pár nővér beszélgetését, mire lefagytam. Esélyünk sem volt elbújni, ezért reménykedtem.

-Rose, mindjárt itt a mentő! Három súlyos sebesültet hoznak, azonnal szólj Dr. Bensonnak!- ment meg egy orvos kicsit messzebb, mire a hangok trappolás követésében elhaltak. Sóhaj hagyta el a szám, és két ajtó után beestünk abba a terembe, amit kerestünk. Azonnal az orrom elé kaptam a kezem.

-Úristen, de büdös van itt!- szörnyülködik Spencer.

-Mégis mit vártál? Ezek kis híján rohadnak!

-Undorító!- néz végig az átlátszó zsákokba bújtatott testeken.

Bőrük hófehér és lila színben úszott, merevek voltak mint egy viaszbábú, és roppant rossz érzést váltottak ki belőlem. Mászkáltam az asztalok között, és néztem őket. Idősek. Felnőttek. De gyerek alig van, hála istennek.

-Szerintem ő az!- szólal meg a barátom a túlsó oldalról.

Oda sétáltam. Kakaó barna bőrű kislány, 12 éves körül lehetett, és ahogy olvastam a zsákon, mellkason lőtték. Tegnapelőtt. Néztem egy darabig, aztán ráeszméltem, hogy el kéne vinnünk. Kiabálást hallottam. Megjött a mentő a sérültekkel. Mindenki rohant a műtőkbe, és a várókba.

-Itt az idő. Vigyük!- vettem a kezembe egy fekete zsákot, hogy még jobban eltakarjuk, és ne az élettelen testét kelljen bámulnom cipelés közben.

Óvatosan belefektettük az átlátszó „zacskóval” együtt, és elindultunk. Körbe néztem még a folyosón.

-Innentől kezdve sprint a kijáratig!- adom az utasítást.

A bólintó megerősítés után neki iramodtunk. Kicsit nehéz volt így futni, de ahogy a sötétbe kiértünk, lelassítottunk. Szememmel a körülöttünk levő helyet pásztáztam, remélve nem jár erre senki, mert a parkoló lámpái pont fényt vetettek ránk. Hirtelen koppant valami, és nehezebb lett az én felemen a zsák. Will elejtette, de azonnal kapott utána.

-Will, bazd meg!- rivallok rá mérgesen.- Vigyázz már!

-Jó, bocsi, véletlen volt!- mormogja, és felnyitja a Jeep csomagtartóját.

Belefektetjük a kis testet, és bepattanva elindultunk.

Remegő kezekkel csatoltam be a biztonsági övem. Ez hihetetlenül óriási hiba volt! De rohadtul leszartam. Itt már rég nincsenek erkölcsök.. Most már kezd dolgozni bennem a düh, az adrenalin, és a rengetek koffein is, amit a napokban megittam. A mellettem ülő idegesen dobolt ujjaival a kormányon, a lehalkított zene ütemére. Bon Jovi. We weren’t born to follow. Másik kedvenc számom. Azonnal feltekertem szinte maxra a hangerőt, és lehúztam az ablakot. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Hányingerem lett attól amit tettem. Én orvos vagyok! Egy becsületes orvos. Erre ellopok egy idegen beteget a hullák közül..

William üvölteni kezdte a refrént.

-„We weren’t born to follow, come on and get up off your knees when life is a bitter pill to swallow, you gotta hold ont o what you belive…”

Ránéztem. Homlokán izzadság cseppek látszódtak, ideges volt és félt is. Túltengett benne az adrenalin. Látva hogy így megkönnyebbül, csatlakoztam:

-…. Belive the sun will shine tomorrow, and your saints and sinners bleed, we weren’t born to follow, you gotta stand up for what you belive, let me hear you say YEAH, YEAH, YEAH, OOOH, YEAH!

Az ülés támlájának döntöttem a fejem és mély levegőt vettem a gitárszóló alatt. Az élet sosem igazságos, igazán megtanulhattam volna. Minden állandóan változik, nekünk pedig alkalmazkodni kell. Itt már minden a túlélésért megy. Ezért dolgozunk, és ezért is tettük ezt ma este. Az sem kizárt, hogy ma éjjel gyilkolni fogok. Megint.

Kirázott a hideg, ahogy emlékek törtek rám. Egyszer öltem embert. De borzasztó volt, és az sem kifejezetten direkt volt. Csak önvédelem. De senki sem tudja, csak Spencer. Vele éltem át a legdurvább dolgokat, amiket csak lehetett. De ezért mondhatom magam tapasztalnak. És talpra esettnek. De ugyanakkor ezekkel a hátterekkel egy szörnyű ember is vagyok egyben. Vér tapadt a kezeimhez. És nem csak a műtőasztal mögött..