45.fejezet

Sosem fog véget érni

Amikor régi elmegyógyintézet előtt leparkoltunk, kirázott a hideg. Kiszálltunk, felnyitottuk a Jeep hátulját, és kiszedtük a zsákot. A vállamon átdobtam az élettelen, viszonylag könnyű testet, és elindultam be. Kissé rutinosabban szeltem a folyosókat, míg az épület hátuljába nem értem. Az ajtó előtt egy nagydarab fickó állt, de beengedett. Ugyanaz a látvány fogadott mint pár órával ezelőtt. Kártyáztak. Oda sétáltam, és az asztalra dobtam a hullát, szétszórva róla mindent. Többen is felháborodottan álltak fel, és a késüket lendítették felém. De álltam a gyilkos tekinteteket.

-Hé, hé, nyugi!- tol hátrébb William, és ismét átveszi a dolgokat.- Itt van amit kértetek.

Daddy széttépte a fekete zsákot, és az átlátszó nejlonon át láthatóvá vált a lánya. Megremegtek az ajkai, és láttam, ahogy elhomályosul a tekintete. Kezét a lövés helyére tette a gyerek mellkasán, és valamit morgott.

-Tristan, szólj Leonak, és Peternek. Ti Williammel mentek a kiscsajért. Az idősebbek pedig Zero embereire mennek majd. Zero pedig az enyém.- ismerteti a tervet borzasztóan erős utálattal és undorral.

-De főnök! Még alig gyógyultál meg!- próbálja leállítani Tris.

-Leszarom, ne pofázz bele! Bosszút állok az én angyalkámon! Szóljatok kérlek Amandának hogy itt van. Rakja jó helyre a temetésig.

A helység szinte minden tagja elindult kifelé. Mi is. A folyosókat erős, acélbetétes bakancsok trappolása töltötte be, mindenfelől ez hallatszott, fegyverek kattogása és megtöltésével együtt. Magamra kaptam a bőrdzsekim, megigazítottam a Berettám, és feszült állkapoccsal követtem a rosszabbnál rosszabb arckifejezésű maffiózókat. Iszonyat volt az az erő ami belőlük áradt. Eléggé be voltak kattanva, biztos voltam benne, hogy itt kő kövön nem marad, és mindenhonnan vér fog folyni. A haverom megbokszolta a vállam, és rám vigyorgott. Biccentettem. Biztonságban vagyunk. Ezek az emberek biztosítani fogják számunkra az utat, nekünk csak Tamaráért kell mennünk. Izgatott lettem. Miatta. És a gondolattól hogy nem sokára újra látom. Újra érinthetem. Újra csókolhatom..

Halkan érkeztünk a Jeeppel, és a két nagy fekete furgonnal az ismeretlen, nagy épület elé. A tervet már megbeszéltük. Egy pár fős csapat bevonul, ők biztosítják a helyet, aztán még pár emberrel bevonulunk mi is, majd a maradék Daddyvel. A pisztolyom markolatát fogtam, felkészülve a rendszeres használatra. Plusz töltények nehezítették a nadrágom zsebét, és barátkoztam a gondolattal, hogy jelenleg én sem vagyok másabb, mint Brandon. Egy hidegvérű gyilkos vagyok..

-Most, most, most!- suttog Peter, és elindulnak.

Észbe kaptam, és óvatosan közelíteni kezdtünk. Egy kitört ablakon át ugrottunk be, és egy sötét, üres szobába értünk. Leo kinyitotta résnyire az ajtót, és körülnézett kint. Majd visszafordult:

-Egy őr van kint, én azt leszerelem. Aztán jöhettek! Balra megyünk, ott majd az főbejárathoz érünk, ahol biztos sokan lesznek. A túlsó oldalról Alexék már várnak, két oldalról támadunk. És te..- fordult hozzám.- Ne pattogj, csak lőj! Amíg nem biztonságos, nem mehetsz sehova. Együtt keressük meg a csajod.

Nagyot nyelve bólintottam, aztán eltűnt az ajtó mögött. Feszülten vártunk, majd a lövés hallatán a többiek elkezdtek kivonulni. Mindenki felhúzta a fegyvert az arca magasságába, hogy ha szükséges, rögtön ki tudjuk nyújtani a kezünk és használjuk. Görnyedt háttal végeztünk sikerrel egy átjárón, és már láttuk a fényesebb részt, ami a régi recepciós pultként szolgált. Egy fegyveres ült a forgószékben, sejtésem szerint kamerákat kellett volna figyelnie, de aludt. Pete célba vette, és lőtt. Pontosan célzott, tökéletesen a szívébe talált a golyó. Elképedtem, de szótlanul követtem tovább őket. Oda értünk az aulához. Meghúzódtunk pár régi gépezet és oszlop mögött, és vártunk. Kísértetiesen egyezett minden az álmommal. Szemben megpillantottuk szintén az oszlopok mögött a néger maffiatagokat, és kissé megnyugodtam. Megszámoltam a lézengő, mit sem sejtő embereket. 13. Mi pedig vagyunk 20-an. Mindenki készenlétben volt, célba vették őket, és csak lestem. Kis híján a jel is meg lett volna, de hirtelen sikítást hallottunk. Tamara. Egy szobából ráncigálták ki. Szakadt ruhája lógott rajta, arcára vér száradt, és zokogott.

-Dögöljetek meg mind!- hörgött az undortól, és össze-vissza rugdalózott a nagydarab férfi kezei közt.

Igazán harcias volt, de sajnos nem sokra ment. A pasi óriási pofont adott neki, mire lenyugodott. Felnyögtem, de Will azonnal befogta a szám és magához szorított, mert tudta, hogy oda rohannék.

-Vigyétek vissza a ketrecbe. Zerot rendesen kielégítette, most nem lesz rá szüksége. Még ma végez veled, te büdös ribanc!- szánja a mondat utolsó részeit ismét a barátnőmnek. Ketten elvitték őt, ezért semmi se veszélyeztette az akciót.

-MOST!- üvölt Tristan, és több lövés következtében csak annyit láttam, hogy a sok férfi összerogy a kövön.

Vértócsák keletkeztek másodpercek alatt, van, aki több golyót is kapott. Minden mozgás megszűnt a helyen rajtunk kívül. Megremegtem az idegességtől. Kitéptem magam Spencer szorításából, és feltápászkodtam. A két csapat ellentétes irányba indult el a folyosókon, újabb részeket felderítve, és biztosítva. Középen haladtam, minden oldalról fedeztek, de ettől függetlenül eléggé féltem. Vettem egy mély levegőt, és amíg senki sem figyelt, leváltam egy másik átjárón. Látva hogy sehol nincs senki, a falnak dőltem pár percre, és pihegtem egy kicsit. Hányingerem volt, görcsölt a hasam, és remegtem. Elfelejtettem milyen is az a könyörtelenség. Évekkel ezelőtt voltam hasonló helyzetben, és úgy néz ki azóta még veszélyesebb lettek ezek a bandák közti összecsapások. Viszont már láttam Tamit. Szörnyen nézett ki, ki voltak sírva a szemei, és szenvedett. Nem hátrálhatok meg pont most. Meg kell mentenem!

Ellöktem magam a faltól, és próbáltam visszaemlékezni még a laptopon látott kamera felvételekre, hogy melyik függőfolyosó vezetett el ahhoz a helyhez, ahol ki volt kötözve. Volt az egyik ablak mellett egy virág. És az egyik ajtón.. Az egyik ajtón volt egy szám.. Azt hiszem 21. Igen. Valószínűleg a régi munkások megszálló helyei voltak. A 21-es szoba utáni kanyarban volt az a hely, ahova bezárták. Szorosabban megmarkoltam a fegyvert, és osonni kezdtem. Lassan, de azért elég jó tempóba. Ha új útra értem, azonnal forogtam egyet, lövésre készen, hátha valakivel szembe találom magam. De egyenlőre semmi. Pedig biztos vagyok benne hogy az ajtója előtt lesznek őrök.

Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy az az átjáró szinte teljesen sötétségbe lesz. Alig égett a lámpa, erőst pislákolt, és nem igazán láttam semmit. Rosszat sejtve lépkedtem, egyre lassabban.

-Nézzenek oda ki van itt!- hallom meg, és a sötétből elő lép egy nagyjából velem egyforma súlyú és korú férfi.- Csak nem a híres Dr. Dontson jött meglátogatni Miss Morgant?- gúnyolódik.

Azonnal felismertem. Ő.. Ő az egyik nővér férje volt, Derek. Azonnal belém nyilalt a tudat, hogy végig volt mellettünk egy besúgó a nő személyében, és mindent tudtak rólunk. Észre se vettem milyen komolyan kijátszottak minket.

-Hol van?- kérdezem, hátam mögött a pisztolyt szorongatva.

Közelebb jött hozzám, és körbe járt. Azonnal kiszútra mit rejtegetek, és kikapta a kezemből. Védtelen lettem. Most már bármelyik pillanatban ledurranthat.

-Nem fogsz vele többet találkozni. Nem értem miért nem fogod fel. Ő Brandon barátnője.

Muszáj volt felröhögnöm, de olyan őszintén, ahogy csak lehet.

-Brandon? Tényleg? Percek kérdése és a padlón fog feküdni, miközben szép lassan elvérzik a golyó által szerzett sebből.

Most ő nevetett.

-Komolyan azt hiszitek megtudjátok ölni? Annál keményebb fából faragtak minket. Éppen ezért nem is értem mit bájcsevegünk itt. Köszönj el szépen a földi világtól!- emeli pár centi távolságba a homlokomhoz a Magnum revolverét.

Megijedtem, mert tényleg nem viccelt, nálam pedig semmilyen ellenálló eszköz nincs. Számolni kezdtem, és behunytam a szemeim. Igyekeztem ellazulni az utolsó másodperceimben, és barátkoztam a gondolattal, hogy nem sokára meghalok. És erre a szóra már hallottam is a durranást, de nem éreztem semmit. Ilyen egyszerű? Fájdalom mentes a halál? Lábaim felmondták a szolgálatot, és összecsuklott a testem a padlón. Várjunk csak. Nem látom magam kívülről. Mozgatni tudom az ujjaim. Még.. élek!

-Thomas!- rázza a vállaim William.

Nagy nehezen felültem, és láttam hogy Derek van elhasalva mellettem, fején egy lyukkal. Az én drága barátom mentett meg a haláltól.

-Will!- ölelem meg köszönés képen.

-Mi az istent csinálsz?! El lett mondva hogy ne szakadj el tőlünk!

-Tudom, de..

-Legalább meg van Tamara?

-Ott van benn!- biccentek a 21-es ajtó felé.

Már válaszolt volna, de trappolást hallottunk meg, és dühös, trágár beszédet. Ellenség.

-Menj be hozzá! Én elterelem őket innen!- lök a srác be az ajtón, és elrohan.

Újra megmentette az életem. Elég szerencsétlenül estem be a cellaszerű helybe, ahol csupán a holdfény világított.

-MENJ INNÉT!- ordít valaki a sarokból.

Feltápászkodtam, és óriásit dobbant a szívem. Ezt nem hiszem el..

-Tamara, én vagyok az!- felelem boldogan.

-Thomas?- csuklik el a hangja, és közelebb mászva a holdfény megvilágította.

-Édes istenem..- rogyok oda mellé, és azonnal a karjaimba zárom.

Fájdalmas zokogásba tört ki, miközben megszabadítottam a kötéltől, ami a kezeit szorította.

-Tudtam. Tudtam hogy megkeresel..

Kissé mosolyogva simogattam meg az arcát.

-Igen. Ahogy megígértem. Sosem hagylak hátra!

A nyakamba borult és remegő ajkait az enyémre nyomta. Hosszú, és sokat mesélő csók volt ez, minden fájdalmát, szenvedését, és örömét beleadta. Én pedig csak hallgattam, és viszonoztam, azt üzenve, hogy most már itt vagyok. Amint elszakadtunk egymástól, könnyek szöktek ki az én szememből is.

-Azt hittem elveszítelek.. Azt hittem…

-Ssssh!- suttogja a számra, és megint megcsókolt.

Ez már nem tarthatott olyan sokáig, megszólalt bennem a vészkolomp.

-El kell tűnnünk!- állok fel, és felsegítem.- Tudsz jönni, meg sérültél?

-Tudok menni.- nyugtat, és lassan kinyitottuk az ajtót.

Derek még mindig ott feküdt. Felszedem a földről a Berettát, majd a Magnumot nyomtam a lány kezébe:

-Ne félj használni!

-Nekem is van.- szedi elő a csizmájából.

Meglepődtem.

-Tyler adta. De ez hosszú sztori.- indul el.- Ő nem jött?

-Nem. Hívtam, de..

-Tőle tudod hogy itt vagyok?

-Nem. Nem mondott el rólad semmit, pedig tudtam, hogy tudott mindent.

-Én kértem meg rá. Nem akartam, hogy utánam gyere, és bajod essen.

Elkaptam a karját és a falhoz nyomtam.

-Vártál rám. Azt akartad, hogy eljöjjek érted. De mégsem hagytál semmilyen nyomot.

-Tudom. De önző dolog volt várni rád. Hisz megígértem, hogy csak a te érdekeid nézem. És az az lett volna, hogy..

-Hogy nem hagysz szenvedni.- fejezem be helyette.

Mélyen a szemeimbe nézett, és próbált meggyőzni a tekintetével az igazáról, de nem igazán ment neki.

-Annyira hiányoztál! Sajnálom! Sajnálok mindent!- ölel meg olyan szorosan ahogy csak tud.

Így hogy álltunk, jobban magamhoz tudtam húzni, és a vörös hajába temettem az arcom. Remegni kezdett, és megint sírt. Óriási sokk ez neki, hisz még számomra is felfoghatatlan. De ki kell jutnunk. Előbb viszont meg kell keresni Spencert. Vagy a néger maffia csapatot.

Hirtelen lövések hallatszódtak a mellettünk lévő folyosón, mire összenéztünk.

-Futás!- fogom meg a kezeit, és rohanunk.

Oda értünk az előtérbe, ahol a 13 halott férfi feküdt. Még undorítóbb volt. Körbe néztem, merre menjünk.

-Gyorsan, fel az emeletre!- pillantom meg a lépcsőket.

Neki iramodtunk, és törtünk előre. Fenn aztán egy őrt pillantottunk meg. Ő is észrevett minket, és nyúlt a fegyveréért, ám mire lereagáltam volna, Tami mellkason lőtte kétszer is. Mint a villám, olyan gyors volt.

-Ügyes.- biccentek, és sietünk tovább.

Pár átjáró után megláttunk egy nyitott ajtót. Beszélgetés hallatszott ki. Közelebb osontunk. Azonnal felismertem Daddy hangját:

-Vége a játéknak!- közli gúnyosan.

-Nem volt elég hogy a holtak sorába került a lányod? Te is utána akarsz menni?- vág vissza csípősen Brandon.

Megborzongtam a hangjára, és minden róla tudott embertelen dolog eszembe jutott. Hányingerem lett.

-Alicet még megbosszulom. De csak a testeden. Amint meghaltál, itt ez a kés, és millió cafatra szedlek szét.

-Annyira nem szeretek mások lelkébe belegázolni, de egyetlen aki itt golyót kap, az te leszel!

-Majd meglátjuk.

Durr. Egy test a földre zuhant, én pedig megkönnyebbültem. Biztosra vettem hogy Zero vált hullává, ezért felegyenesedtem és beléptem a terembe. Nem. Nem halt meg, hanem rám vigyorgott.

-Nocsak, Dr. Dontson!- röhög.

Hátrálni kezdtem a barátnőmért, de ekkor meghallottam a sikítását. Egy pasi elkapta és erősen szorította. Én is egy fegyveresnek ütköztem, aki egyből lefogott.

-Engedjétek el!- kiabálok.

-Nyugi már dokikám!- jön közelebb a vezér, és óvatosan végig simítja a torkom egy tőr hegyével.- Naiv vagy, nem gondolod? Innét nem lehet elmenekülni. És már megmentőtök sincs.- pillant Daddyre és a folyamatosan áramló vérére a padlón.

Igaza volt, be kellett látnom. Már csak azt reméltem, hogy maradt még pár néger tag, aki meg tud menteni minket. Nagyon reméltem..