Sosem fog véget érni
Amikor régi
elmegyógyintézet előtt leparkoltunk, kirázott a hideg. Kiszálltunk,
felnyitottuk a Jeep hátulját, és kiszedtük a zsákot. A vállamon átdobtam az
élettelen, viszonylag könnyű testet, és elindultam be. Kissé rutinosabban
szeltem a folyosókat, míg az épület hátuljába nem értem. Az ajtó előtt egy
nagydarab fickó állt, de beengedett. Ugyanaz a látvány fogadott mint pár órával
ezelőtt. Kártyáztak. Oda sétáltam, és az asztalra dobtam a hullát, szétszórva
róla mindent. Többen is felháborodottan álltak fel, és a késüket lendítették
felém. De álltam a gyilkos tekinteteket.
-Hé, hé, nyugi!-
tol hátrébb William, és ismét átveszi a dolgokat.- Itt van amit kértetek.
Daddy széttépte a
fekete zsákot, és az átlátszó nejlonon át láthatóvá vált a lánya. Megremegtek
az ajkai, és láttam, ahogy elhomályosul a tekintete. Kezét a lövés helyére
tette a gyerek mellkasán, és valamit morgott.
-Tristan, szólj
Leonak, és Peternek. Ti Williammel mentek a kiscsajért. Az idősebbek pedig Zero
embereire mennek majd. Zero pedig az enyém.- ismerteti a tervet borzasztóan
erős utálattal és undorral.
-De főnök! Még
alig gyógyultál meg!- próbálja leállítani Tris.
-Leszarom, ne
pofázz bele! Bosszút állok az én angyalkámon! Szóljatok kérlek Amandának hogy
itt van. Rakja jó helyre a temetésig.
A helység szinte minden
tagja elindult kifelé. Mi is. A folyosókat erős, acélbetétes bakancsok
trappolása töltötte be, mindenfelől ez hallatszott, fegyverek kattogása és
megtöltésével együtt. Magamra kaptam a bőrdzsekim, megigazítottam a Berettám,
és feszült állkapoccsal követtem a rosszabbnál rosszabb arckifejezésű
maffiózókat. Iszonyat volt az az erő ami belőlük áradt. Eléggé be voltak
kattanva, biztos voltam benne, hogy itt kő kövön nem marad, és mindenhonnan vér
fog folyni. A haverom megbokszolta a vállam, és rám vigyorgott. Biccentettem.
Biztonságban vagyunk. Ezek az emberek biztosítani fogják számunkra az utat,
nekünk csak Tamaráért kell mennünk. Izgatott lettem. Miatta. És a gondolattól
hogy nem sokára újra látom. Újra érinthetem. Újra csókolhatom..
Halkan érkeztünk a
Jeeppel, és a két nagy fekete furgonnal az ismeretlen, nagy épület elé. A
tervet már megbeszéltük. Egy pár fős csapat bevonul, ők biztosítják a helyet,
aztán még pár emberrel bevonulunk mi is, majd a maradék Daddyvel. A pisztolyom
markolatát fogtam, felkészülve a rendszeres használatra. Plusz töltények
nehezítették a nadrágom zsebét, és barátkoztam a gondolattal, hogy jelenleg én
sem vagyok másabb, mint Brandon. Egy hidegvérű gyilkos vagyok..
-Most, most,
most!- suttog Peter, és elindulnak.
Észbe kaptam, és
óvatosan közelíteni kezdtünk. Egy kitört ablakon át ugrottunk be, és egy sötét,
üres szobába értünk. Leo kinyitotta résnyire az ajtót, és körülnézett kint.
Majd visszafordult:
-Egy őr van kint,
én azt leszerelem. Aztán jöhettek! Balra megyünk, ott majd az főbejárathoz
érünk, ahol biztos sokan lesznek. A túlsó oldalról Alexék már várnak, két
oldalról támadunk. És te..- fordult hozzám.- Ne pattogj, csak lőj! Amíg nem
biztonságos, nem mehetsz sehova. Együtt keressük meg a csajod.
Nagyot nyelve
bólintottam, aztán eltűnt az ajtó mögött. Feszülten vártunk, majd a lövés
hallatán a többiek elkezdtek kivonulni. Mindenki felhúzta a fegyvert az arca
magasságába, hogy ha szükséges, rögtön ki tudjuk nyújtani a kezünk és
használjuk. Görnyedt háttal végeztünk sikerrel egy átjárón, és már láttuk a
fényesebb részt, ami a régi recepciós pultként szolgált. Egy fegyveres ült a
forgószékben, sejtésem szerint kamerákat kellett volna figyelnie, de aludt.
Pete célba vette, és lőtt. Pontosan célzott, tökéletesen a szívébe talált a
golyó. Elképedtem, de szótlanul követtem tovább őket. Oda értünk az aulához.
Meghúzódtunk pár régi gépezet és oszlop mögött, és vártunk. Kísértetiesen
egyezett minden az álmommal. Szemben megpillantottuk szintén az oszlopok mögött
a néger maffiatagokat, és kissé megnyugodtam. Megszámoltam a lézengő, mit sem
sejtő embereket. 13. Mi pedig vagyunk 20-an. Mindenki készenlétben volt, célba
vették őket, és csak lestem. Kis híján a jel is meg lett volna, de hirtelen
sikítást hallottunk. Tamara. Egy szobából ráncigálták ki. Szakadt ruhája lógott
rajta, arcára vér száradt, és zokogott.
-Dögöljetek meg
mind!- hörgött az undortól, és össze-vissza rugdalózott a nagydarab férfi kezei
közt.
Igazán harcias
volt, de sajnos nem sokra ment. A pasi óriási pofont adott neki, mire
lenyugodott. Felnyögtem, de Will azonnal befogta a szám és magához szorított,
mert tudta, hogy oda rohannék.
-Vigyétek vissza a
ketrecbe. Zerot rendesen kielégítette, most nem lesz rá szüksége. Még ma végez
veled, te büdös ribanc!- szánja a mondat utolsó részeit ismét a barátnőmnek.
Ketten elvitték őt, ezért semmi se veszélyeztette az akciót.
-MOST!- üvölt
Tristan, és több lövés következtében csak annyit láttam, hogy a sok férfi
összerogy a kövön.
Vértócsák
keletkeztek másodpercek alatt, van, aki több golyót is kapott. Minden mozgás
megszűnt a helyen rajtunk kívül. Megremegtem az idegességtől. Kitéptem magam
Spencer szorításából, és feltápászkodtam. A két csapat ellentétes irányba
indult el a folyosókon, újabb részeket felderítve, és biztosítva. Középen haladtam,
minden oldalról fedeztek, de ettől függetlenül eléggé féltem. Vettem egy mély
levegőt, és amíg senki sem figyelt, leváltam egy másik átjárón. Látva hogy
sehol nincs senki, a falnak dőltem pár percre, és pihegtem egy kicsit.
Hányingerem volt, görcsölt a hasam, és remegtem. Elfelejtettem milyen is az a
könyörtelenség. Évekkel ezelőtt voltam hasonló helyzetben, és úgy néz ki azóta
még veszélyesebb lettek ezek a bandák közti összecsapások. Viszont már láttam
Tamit. Szörnyen nézett ki, ki voltak sírva a szemei, és szenvedett. Nem
hátrálhatok meg pont most. Meg kell mentenem!
Ellöktem magam a
faltól, és próbáltam visszaemlékezni még a laptopon látott kamera felvételekre,
hogy melyik függőfolyosó vezetett el ahhoz a helyhez, ahol ki volt kötözve.
Volt az egyik ablak mellett egy virág. És az egyik ajtón.. Az egyik ajtón volt
egy szám.. Azt hiszem 21. Igen. Valószínűleg a régi munkások megszálló helyei
voltak. A 21-es szoba utáni kanyarban volt az a hely, ahova bezárták.
Szorosabban megmarkoltam a fegyvert, és osonni kezdtem. Lassan, de azért elég
jó tempóba. Ha új útra értem, azonnal forogtam egyet, lövésre készen, hátha
valakivel szembe találom magam. De egyenlőre semmi. Pedig biztos vagyok benne
hogy az ajtója előtt lesznek őrök.
Mindenre
számítottam, csak arra nem, hogy az az átjáró szinte teljesen sötétségbe lesz.
Alig égett a lámpa, erőst pislákolt, és nem igazán láttam semmit. Rosszat
sejtve lépkedtem, egyre lassabban.
-Nézzenek oda ki
van itt!- hallom meg, és a sötétből elő lép egy nagyjából velem egyforma súlyú
és korú férfi.- Csak nem a híres Dr. Dontson jött meglátogatni Miss Morgant?-
gúnyolódik.
Azonnal
felismertem. Ő.. Ő az egyik nővér férje volt, Derek. Azonnal belém nyilalt a
tudat, hogy végig volt mellettünk egy besúgó a nő személyében, és mindent
tudtak rólunk. Észre se vettem milyen komolyan kijátszottak minket.
-Hol van?-
kérdezem, hátam mögött a pisztolyt szorongatva.
Közelebb jött
hozzám, és körbe járt. Azonnal kiszútra mit rejtegetek, és kikapta a kezemből.
Védtelen lettem. Most már bármelyik pillanatban ledurranthat.
-Nem fogsz vele
többet találkozni. Nem értem miért nem fogod fel. Ő Brandon barátnője.
Muszáj volt
felröhögnöm, de olyan őszintén, ahogy csak lehet.
-Brandon? Tényleg?
Percek kérdése és a padlón fog feküdni, miközben szép lassan elvérzik a golyó
által szerzett sebből.
Most ő nevetett.
-Komolyan azt
hiszitek megtudjátok ölni? Annál keményebb fából faragtak minket. Éppen ezért
nem is értem mit bájcsevegünk itt. Köszönj el szépen a földi világtól!- emeli
pár centi távolságba a homlokomhoz a Magnum revolverét.
Megijedtem, mert
tényleg nem viccelt, nálam pedig semmilyen ellenálló eszköz nincs. Számolni
kezdtem, és behunytam a szemeim. Igyekeztem ellazulni az utolsó
másodperceimben, és barátkoztam a gondolattal, hogy nem sokára meghalok. És
erre a szóra már hallottam is a durranást, de nem éreztem semmit. Ilyen
egyszerű? Fájdalom mentes a halál? Lábaim felmondták a szolgálatot, és
összecsuklott a testem a padlón. Várjunk csak. Nem látom magam kívülről.
Mozgatni tudom az ujjaim. Még.. élek!
-Thomas!- rázza a
vállaim William.
Nagy nehezen
felültem, és láttam hogy Derek van elhasalva mellettem, fején egy lyukkal. Az
én drága barátom mentett meg a haláltól.
-Will!- ölelem meg
köszönés képen.
-Mi az istent
csinálsz?! El lett mondva hogy ne szakadj el tőlünk!
-Tudom, de..
-Legalább meg van
Tamara?
-Ott van benn!-
biccentek a 21-es ajtó felé.
Már válaszolt
volna, de trappolást hallottunk meg, és dühös, trágár beszédet. Ellenség.
-Menj be hozzá! Én
elterelem őket innen!- lök a srác be az ajtón, és elrohan.
Újra megmentette
az életem. Elég szerencsétlenül estem be a cellaszerű helybe, ahol csupán a
holdfény világított.
-MENJ INNÉT!-
ordít valaki a sarokból.
Feltápászkodtam,
és óriásit dobbant a szívem. Ezt nem hiszem el..
-Tamara, én vagyok
az!- felelem boldogan.
-Thomas?- csuklik
el a hangja, és közelebb mászva a holdfény megvilágította.
-Édes istenem..-
rogyok oda mellé, és azonnal a karjaimba zárom.
Fájdalmas
zokogásba tört ki, miközben megszabadítottam a kötéltől, ami a kezeit
szorította.
-Tudtam. Tudtam
hogy megkeresel..
Kissé mosolyogva
simogattam meg az arcát.
-Igen. Ahogy
megígértem. Sosem hagylak hátra!
A nyakamba borult
és remegő ajkait az enyémre nyomta. Hosszú, és sokat mesélő csók volt ez,
minden fájdalmát, szenvedését, és örömét beleadta. Én pedig csak hallgattam, és
viszonoztam, azt üzenve, hogy most már itt vagyok. Amint elszakadtunk
egymástól, könnyek szöktek ki az én szememből is.
-Azt hittem
elveszítelek.. Azt hittem…
-Ssssh!- suttogja a
számra, és megint megcsókolt.
Ez már nem
tarthatott olyan sokáig, megszólalt bennem a vészkolomp.
-El kell tűnnünk!-
állok fel, és felsegítem.- Tudsz jönni, meg sérültél?
-Tudok menni.-
nyugtat, és lassan kinyitottuk az ajtót.
Derek még mindig
ott feküdt. Felszedem a földről a Berettát, majd a Magnumot nyomtam a lány
kezébe:
-Ne félj
használni!
-Nekem is van.-
szedi elő a csizmájából.
Meglepődtem.
-Tyler adta. De ez
hosszú sztori.- indul el.- Ő nem jött?
-Nem. Hívtam, de..
-Tőle tudod hogy
itt vagyok?
-Nem. Nem mondott
el rólad semmit, pedig tudtam, hogy tudott mindent.
-Én kértem meg rá.
Nem akartam, hogy utánam gyere, és bajod essen.
Elkaptam a karját
és a falhoz nyomtam.
-Vártál rám. Azt akartad,
hogy eljöjjek érted. De mégsem hagytál semmilyen nyomot.
-Tudom. De önző
dolog volt várni rád. Hisz megígértem, hogy csak a te érdekeid nézem. És az az
lett volna, hogy..
-Hogy nem hagysz
szenvedni.- fejezem be helyette.
Mélyen a szemeimbe
nézett, és próbált meggyőzni a tekintetével az igazáról, de nem igazán ment
neki.
-Annyira
hiányoztál! Sajnálom! Sajnálok mindent!- ölel meg olyan szorosan ahogy csak
tud.
Így hogy álltunk,
jobban magamhoz tudtam húzni, és a vörös hajába temettem az arcom. Remegni
kezdett, és megint sírt. Óriási sokk ez neki, hisz még számomra is
felfoghatatlan. De ki kell jutnunk. Előbb viszont meg kell keresni Spencert.
Vagy a néger maffia csapatot.
Hirtelen lövések
hallatszódtak a mellettünk lévő folyosón, mire összenéztünk.
-Futás!- fogom meg
a kezeit, és rohanunk.
Oda értünk az előtérbe,
ahol a 13 halott férfi feküdt. Még undorítóbb volt. Körbe néztem, merre
menjünk.
-Gyorsan, fel az
emeletre!- pillantom meg a lépcsőket.
Neki iramodtunk,
és törtünk előre. Fenn aztán egy őrt pillantottunk meg. Ő is észrevett minket,
és nyúlt a fegyveréért, ám mire lereagáltam volna, Tami mellkason lőtte kétszer
is. Mint a villám, olyan gyors volt.
-Ügyes.-
biccentek, és sietünk tovább.
Pár átjáró után
megláttunk egy nyitott ajtót. Beszélgetés hallatszott ki. Közelebb osontunk.
Azonnal felismertem Daddy hangját:
-Vége a játéknak!-
közli gúnyosan.
-Nem volt elég
hogy a holtak sorába került a lányod? Te is utána akarsz menni?- vág vissza
csípősen Brandon.
Megborzongtam a
hangjára, és minden róla tudott embertelen dolog eszembe jutott. Hányingerem
lett.
-Alicet még
megbosszulom. De csak a testeden. Amint meghaltál, itt ez a kés, és millió
cafatra szedlek szét.
-Annyira nem
szeretek mások lelkébe belegázolni, de egyetlen aki itt golyót kap, az te
leszel!
-Majd meglátjuk.
Durr. Egy test a
földre zuhant, én pedig megkönnyebbültem. Biztosra vettem hogy Zero vált
hullává, ezért felegyenesedtem és beléptem a terembe. Nem. Nem halt meg, hanem
rám vigyorgott.
-Nocsak, Dr.
Dontson!- röhög.
Hátrálni kezdtem a
barátnőmért, de ekkor meghallottam a sikítását. Egy pasi elkapta és erősen
szorította. Én is egy fegyveresnek ütköztem, aki egyből lefogott.
-Engedjétek el!-
kiabálok.
-Nyugi már
dokikám!- jön közelebb a vezér, és óvatosan végig simítja a torkom egy tőr
hegyével.- Naiv vagy, nem gondolod? Innét nem lehet elmenekülni. És már
megmentőtök sincs.- pillant Daddyre és a folyamatosan áramló vérére a padlón.
Igaza volt, be
kellett látnom. Már csak azt reméltem, hogy maradt még pár néger tag, aki meg
tud menteni minket. Nagyon reméltem..