5-6. fejezet

Stabil elhatározás

Amikor reggel lementem, még csak akkor fogtam fel hogy mi is történt. A nappali úgy nézett ki mint egy csatatér. A kanapéról leszórva a párnák, a tegnapi összetört kép, a megszáradt vércseppjeim a padlón, felforgatott szekrények.. Sok munkám lesz ma. De hát előttem az élet. Nincs kire várni.

Leültem a fotelba, és hátra hajtva a fejem a plafont bámultam. Két választási lehetőségem van:

1. Erős leszek, és túl lépek ezen az egészen, mint egy érett, kemény nő.

2. Nem törődök bele és elsüllyedek az önsajnáltatás mocsarában, hisz nekem már úgyis mindegy.

Mindkét ötlet vonzó. És így bele gondolva.. Nekem annyi. Befejeztem. Kicsordultak a könnyeim és nyeltem egy nagyot. Teljesen ki van száradva a torkom, azt sem tudom mikor ittam utoljára. Undorító vagyok. Senkinek sem kellek. Brandon is egy kurvánál keresett vigaszt. Szégyen! De elég volt!

Felálltam és a konyhába mentem. Kihúztam a fiókot, és előszedtem a legnagyobb kést amit csak találtam. Visszamentem a nappaliba. Körbe pillantottam. Dühöngeni akarok. Azt akarom hogy valami más is érezze azt a fájdalmat amit én. Neki estem egy párnának, Bran kedvenc párnájának, és kis cafatokra vagdostam. Megbolondulok!

A zokogástól fájó tüdővel egyenesedtem fel, és teljes erőmből előre dobtam a kést. Koppanással állt bele élével a szekrénybe. Mintha csak dárc lenne. Hirtelen elzsibbadt a bal karom. Lenéztem, és megláttam ahogy ömlik belőle a vér. Úgy 4 cm-t sikerült felvágnom a bőrömből. Ez érdekelt a legkevésbé. Jó érzés volt ez a fajta fájdalom. Elnyomta azt, ami a szívemben volt. A vér lecsurgott az ujjaimon, és sűrű cseppekben hullott a fehér szőnyegre. A párna egyik hosszabb rongydarabjával szorítottam el a sebet, és felcaptattam a lépcsőn. A szobámba érve rádőltem az ágyra. Átöleltem a párnám és csak sírtam. Sírtam, kis hijján megfulladtam.

 Új esélyt kaptam. Pedig nem kértem. De valami oknál fogva a sors ezt szánta nekem. Egy csatát elvesztettem, de ezen kívül lesz még sok másik. El kell döntenem: ünnepelt hős leszek, vagy tömegsírba temetnek? Mindent újra kell építenem magam körül. Hátra hagyom a múltat, bízva egy jobb jövőben. Küzdeni kell, nem pedig meghátrálni. Álmokat megvalósítani, célokat elérni. Új élet, új külső, új környezet, új barátok. Ez lesz.

*               *               *

A korházban kezdtem a napot. Megkerestem Dr. Dontsont.

-Jó reggelt, Miss Morgan!- mosolyog, és kezet fog velem.- Csak nem látogatóba jött?

-Nem.. Most úgy jöttem mint beteg.

-Mi történt?- kísér egy vizsgálóba.

-Tegnap főztem, de leesett a kés a konyhapultról. És hát.. Kicsit megvágtam magam..- húzom fel a pólóm ujját.

Thomas óvatosan leveszi a párna darabot a kezemről, és elszörnyed.

-Jesszusom! Ez eléggé nagy! Azonnal be kellett volna jönnie!

-Tudom, de..

-Mennyi vért vesztett?

-Hát.. Nem tudom. Miután elszorítottam nem sokat.

-Szerencséje van hogy még nem fertőződött el.- bosszankodik.

 Fertőtlenítős vattát érintette a sebhez, mire felszisszentem. Nagyon csípett, és el is zsibbadt a karom. Szórt rá valami fehér port, tiszta vattát helyezett a nyílásra, és szorosan betekerte gézzel.

-Holnap délután, 4 körül jöjjön be újra. Átkötöm.

-Rendben.- állok fel és elindulok.- Köszönöm szépen.

Hirtelen elkapta az ép karom, és vissza húzott, meglepően közel magához.

-Vigyázzon magára..- suttog.

Ez inkább hangzott aggódásnak, mintsem valami fenyegetésnek. Elmosolyodtam. Bólintottam, és némán kimentem a vizsgálóból. Elindultam a folyosón, amikor jobb oldalt szemet szúrt egy 20x10 centiméteres tábla a falon. 261. Ez a korterem szám. Oda léptem az ablakhoz, és óvatosan belestem. Brandon ott ült az ágyon, mellette pedig a szőke lány. Valamin nevettek, majd a fiú megfogta a lány kezét. Éreztem hogy összeszorul a torkom. Nem! Már nem érdekel. Emelt fővel léptem el onnét. Alighogy tovább mentem, a falhoz lapultam, mert sietősen toltak el mellettem egy hordágyat. Egy fiú feküdt rajta, talán 2 évvel lehet idősebb nálam. Koszos volt, véres, és rongyos. Pont mint nemrég Bran. Kicsit feszült lettem ettől, és sajgó szívvel néztem az orvosok után, akik az ágyat tolták. Mentsék meg a fiút…

 Új irány

Még tegnap időpontot kértem egy fodrásznál, így ma már eltudtam menni. Döntöttem. A hosszú barna hajamnak búcsút mondok, és közepes hosszú vörös lettem. A következő állomás egy tetoválós volt. Régi jó barátom, Dan dolgozott itt.

-Szia!- mosolygok rá.

-Szia. Miben segíthetek?

Elnevettem magam:

-Nem ismersz meg? Én vagyok az, Tamara!

-Tamara?!- hüledezik.- Baszki, mi lett veled?

-Hát.. Beújítottam.

-Azt látom!- bólint elismerően.- Dögös vörös. Na miben segíthetek kiscsajszi?

-Piercing-et szeretnék.

-Nocsak! És hova?

-Az orromba. Jobb oldalra. Fekete karikát.

-Rendben. Gyere, kilövöm most.- megyünk hátra a „műhelyébe”.

Tényleg másodpercekbe tellett az egész. Alig éreztem meg.

-Mennyivel tartozom?- érdeklődöm ismét a bejáratnál.

-Egy puszival.- vigyorog.

-Danny, komolyan kérdem.- nevetek.

-Semmivel. Barátok vagyunk.

-Rendben. Köszönöm. De a puszi az jár!- hajolok hozzá, mire rácsap a hátsómra.

-Remélem találkozunk még!

-Ha tetkó kell, ígérem hozzád jövök. Na szia!- mentem ki az épületből.

Őrült srác, de így szeretem. Még az egyetemen találkoztunk. Idősebb nálam, nem is kicsit. Olyan mintha a bátyám lenne. Sokszor védett már meg, sokat köszönhetek neki. És most ezt is. Hogy hozzá segített az új életemhez. Most már csak fél lábbal vagyok a tömegsírban.

Otthon neki álltam takarítani. Felsikáltam a megszáradt vértócsát, kiszedtem a szekrényből a kést, és összeszedtem a párna rongyait. A Brandonnal közös képünk a kukába landolt. Vagyis a képkeret. A kép még a kezemben maradt. Az emlékeimet nem tudom egy mozdulattal kidobni! De láttam tegnap a korteremben. Ő már tovább lépett. Jobban mondva fogalma sincs róla hogy mi volt köztünk. Ha ezek az emlékek még vissza térnek neki, akkor már késő lesz. Én eltűnök innét.

Felmentem zuhanyozni. Amikor a tükör előtt álltam és felnéztem, egy másik ember nézett vissza rám. Új embernek éreztem magam. És ez az új külső… azt sugallja hogy ez a lány bármire képes! Törhetetlen. Céltudatos. Érett, de mégis gyereklelkű. Elmosolyodtam. Így fogok élni. Egy őrült tinédzserként.

4 óra után pár perccel értem be a korházba. Megálltam a nővérpultnál, és szóltam egy nőnek hogy Thomashoz jöttem. Nem sokára feltűnt a folyosó végén a férfi, és közeledett. Amikor megállt előttem, alaposan végig mért. Megigazította a szemüvegét, amin elmosolyodtam.

-Miss Morgan?- lepődik meg.- Te jó ég! Mi történt magával?

-Napoztam, leégtem és áthaladt rajtam egy fűnyíró.- vonok vállat, mire elnevette magát.

-Na jöjjön, átkötöm a karját.

Bementünk a vizsgálóba és felültem a vizsgálóágyra. Óvatosan kezdte lebontani a kezemről a gézt, azonban a vatta a sebhez ragadt. Elkezdett gennyesedni. Felszisszentem amikor megpróbálta leszedni, de az nem akarta elengedni a karom.

-Ne haragudjon.- enged el, és a szekrényhez megy.

Kis kulccsal nyitotta ki az üvegajtót, és egy kis barna üveget vett elő. Kesztyűt húzott, tiszta vattát tépett és öntött rá olyan átlátszó izét. Ismét leült hozzám, vigyázva kezdte feloldani a gennyt. Lassan teljesen felszabadult a géz, és jobban szemügyre tudta venni a sebet.

-Hmm..- gondolkozik.- Ez így nem lesz jó. Túl széles. Össze kell varrnom.

-Hogy mi?- ijedek meg.

-Természetesen kap érzéstelenítőt.

-Oh jézusom..- hunyom le a szemeim, amikor a sebésztűbe bele fűzi a cérnát.

Úgy éreztem magam mint egy wodoo baba.

-Fordítsa el a fejét.- javasolja Thomas.

Hallgattam rá, és inkább belestem a gyógyszeres szekrénybe. Kis fiolák, tabletták, tűk.. Tű, mely most szúrta át a bőröm. Kirázott a hideg. Nem néztem oda, azért sem. Helyette a férfi arcát néztem. Túl fiatal orvosnak. Alig lehet 26 éves. Vonásai kisimultak, homlokán kis ráncok tűntek fel a koncentrálástól. Szemüvege lejjebb csúszott az orrán, mire vissza toltam neki. Nem zökkentettem ki, csak elmosolyodott.

Mire feleszméltem, már elvágta a cérnát. Utoljára fertőtlenítette le, és így már kevésbé marta a sárga gyógyszer. Vékony gézréteget tekert a karomra és felnézett rám.

-Köszönöm.

-Többet nem szeretném így itt látni! Szigorúan csak látogatóba jöhet.

-Magához?- csúszott ki a számon ez a pimasz kérdés.

Elvigyorodott.

-Hozzám.

Csak csendben vigyorogtunk egymásra, amikor épp megszólalt volna, de nyitódott az ajtó.

-Dr. Dontson! A tegnap műtött májbetegnek belső vérzése van!- sürgeti egy nővér.

-Azonnal megyek!- intézi oda mondatot, majd újra rám néz.- Most rohannom kell. Két nap múlva jöjjön vissza.

-Rendben.

-Viszlát!- rohan ki.

Összeszedtem magam, felvettem a bőrdzsekim és kiléptem a folyosóra. Most viszonylag nyugodt volt minden. Idősebb betegek sétáltak, nővérek rohangáltak, pár orvos lépett ki egy vizsgálóból. Elindultam a lift felé. De félúton hirtelen megálltam. Jobb oldalamon belestem egy korterembe. 315. Itt feküdt az a srác, akit tegnap hoztak be ugyanolyan sebekkel mint Brandont. Ledermedve néztem az ablakon keresztül. Visszajátszódott bennem az az élmény. Lassan egy hete.. De jól vagyok. Túl fogom élni.

4. fejezet

"Elszörnyedtem,ahogy az előbb a tükörbe nézve láttam magam...a lelkem láthatóvá tette az arcomon a fájdalmat. Gyenge vagyok. Nagyon gyenge."

Fájó igazság

3 nap telt el. A gép még mindig egyenletesen csipog, de a teste nem mozdul..

*                *                *

7 nap telt el. Kezdek beleőrölni. Minden nap mellette vagyok, nem igaz hogy nem érzi! Tudnia kellene..

*                *                *

14. nap. Úgy mint az elmúlt két hétben, ma is bementem a korházba. Kiszálltam a liftből, végig sétáltam a folyosón, de a fiú korterme előtt megálltam pár méterrel. Képtelen vagyok ismét úgy látni, mintha nem is élne.. Sápadt, tele van tűvel, sebekkel, gézzel.. Szörnyű a látványa, és az állapota nem igazán akar javulni. Az idő pedig fogy. Közel van az egy hónap vége, és akkor lekapcsolják a gépekről.

Mély levegőt vettem, és benyitottam. Hatalmas meglepetésemre a barátom nagyokat pislogott a mellette álló orvosra. Abban a pillanatban14 napi stressz esett le a vállamról.

-Brandon!- ujjongok, és könnyek szöknek ki a szememből.

Megkönnyebbült sóhaj kíséretében mentem oda az ágyhoz és ahogy csak tudtam, átöleltem. Kínosan felnevetett, mire elengedtem. Ez szokatlan volt tőle. Dr. Dontson lefogta a vállaim:

-Miss Morgan, megkérhetném hogy fáradjon ki?

-Mi történt?- kérdezem zavartan.- Mi van vele?

-Kérem menjen ki!

Még utoljára Branre pillantottam. Hatalmas pupillákkal meredt rám, és néma volt. Más volt mint eddig valaha is. Üres volt a tekintete. De felébredt, tehát nem lehet baj, igaz?

Hosszú 20 perc után Thomas kijött a korteremből.

-Hogy van?- türelmetlenkedem.

-Ahogy sejtettem. A koponyát érte nagyobb ütés, ami következtében a tudatközpontok azonnal kikapcsoltak. A kemény és a lágy agyhártya közti teret az agyvíz tölti ki, és ez védte meg a komolyabb sérülésektől.

-Szóval jól van?

-Nem egészen. Nagy rá az esély hogy emlékezetkiesést kapott, ami pont ilyen fejsérülésekkor jön létre. Agyrázkódáskor elvész az elsőtárolóban  levő aktuális információ, ezért nem tud visszaemlékezni a balesetet megelőző időre. A rövid távú emlékezet tartalmának nagy része többnyire előkerül a gyógyulás során, tehát az információk nem törlődnek, hanem felidézésük átmenetileg gátlódott.

Próbáltam leszűrni mit is akarhat mondani, de nem tudtam. Túl sok információ volt ez a fáradt agyamnak.

-Elmondaná ezt úgy is, hogy én is értsem?

-Mr. Sterin nem emlékszik semmire, és ezt a fejsérülésnek „köszönheti”. Csak hónapokkal később térhet vissza neki régebbi emlék, de mindenre már soha nem fog emlékezni.

-Akkor.. Most azt sem tudja hogy én ki vagyok?

-Sajnálom, de nem..

Az életem most lett egyenlő a porral. Teljesen a földre csúsztam. A francba is! Tehettem volna ez ellen! Minden az én hibám. Elvesztettem mindent, és most nézem, hogy omladozik az a fal, amit az évek során én építettem fel. Hát most hátat fordítok ezeknek a falaknak..

Vagy egy órát lézengtem a korház kertjében, muszáj volt kiszellőztetni a fejem. Aztán vissza mentem a korteremhez. Bepillantottam a fiúra. Észre vett, de nem tudta mire vélni hogy bámulom. Azok a kék szemek… Még mindig szeretem. És ha új életet kezd.. amiben én nem leszek benne… Azt is el kell fogadnom.  Egyedül Ő a fontos.

Este amikor haza értem, nyitva találtam az ajtót. Megijedtem, hisz tisztán emlékszem hogy bezártam. Halkan mentem be, és felkaptam a fogas melletti esernyőt, majd a nappali felé indultam. Valami zörgött. Jobban mondva valaki.

-Te meg ki a franc vagy?- ordítok rá.

A szőke lány abba hagyta Brandon cuccainak a pakolását.

-Ne ordibáljá már bazd meg!

-Tűnj el a lakásomból!

-Ha nem látnád, pakolok.- hajol újra a szekrényhez.

Hirtelen felindulásból meglendítettem az esernyőt, ami nagy lendülettel arcon találta.

-Normális vagy?!- csesz le.

-Tűnj el, vagy hívom a rendőrséget!- szedem elő a telefonom.

-Hívd, egész nyugodtan.- cipzározza össze a nagy bőröndöt.- Hívd, és nyugodtan elmondhatod nekik hogy tönkre tetted Brandont és korházba került.

-Én nem tettem vele semmit..

-Csak hagyd őt békén örökre. Ne is keresd. És akkor én is hallgatok arról hogy mit tettél vele.

-De..

-Csitt!- folytja belém a szót.- Csak gondolkozz el. Bran semmire sem emlékszik. Szemtanú nincs. Véres voltál te is amikor kiértek a mentők. Minden ellened szól.

-Honnét tudsz ennyit?- mormogom.

-Lassan fél éve vagyok a szeretője. Mindent tudok.- nézegeti a szekrényen a fényképünk.

Minden világos lett.

-Értem. Most már elmehetsz..- fordítok neki hátat.

Nem szólt semmit, csak azt hallottam ahogy mögöttem a padlóra esik a fényképkeret, és kitörik az üvege. Elindulnak a bőrönd kerekei, és eltűnnek. Csend lett. Felzokogtam. Már nem bírtam.

-Baszódj meg te büdös ribanc!- ordítok teli torokból.

Oda mentem a képhez, és leguggoltam. Ez egy a szívemnek kedves kép. Még Írországban voltunk. Itt még minden rendben volt.. Boldogok voltunk. A legboldogabbak az egész világon.. Elkezdtem felszedni a nagyobb üvegdarabokat, amikor az egyik felhasította a bőröm, és kibuggyant a nyílás közül a vér.

-Basszus..- motyogom.

Kirohantam a konyhába és megnyitva hideg vizet, alá tartottam az ujjam. A fájdalom az ujjamból a szívembe szúrt. Furcsa érzésem támadt. Deja vu. Volt már ilyen. Pont így álltam mint most, amikor a barátom átölelt hátulról, a sebre puszilt, majd gyengéden bekötötte.

Elzártam a vizet. Túl sok emlék, túl fontos embertől. Elég volt! Elvesztettem! Többé nem fog ide jönni, rám mosolyogni, sőt, még kiabálni se fog velem. Nem kell többet rettegnem, nem kell félnem hogy mit fog velem tenni. Magamra maradtam. Keserű, de biztonságos magány…

3. fejezet

 Kegyetlen feltételezések

Hiányérzettel keltem. Máskor sem szokott mellettem lenni reggelente, de ez túl szokatlan volt.

A nap nagy részét takarítással töltöttem. Lesikáltam az ajtóról a vért, és kimostam a lábtörlőt. Szörnyű szaga volt.. Minden olyan programot bele sűrítettem a napomba, amit az elmúlt hónapokban nem tudtam megtenni.

Késő délután, úgy hat óra tájékában mentem be a kórházba. Végig rohantam a szűk, zsúfolt folyosón, egyenesen be Bran kórtermébe. A gép egyenletesen csipogott mellette, de csukva voltak a szemei. Bekötötték a kezeit, akárcsak a fejét. Infúzió csepegett mellette, tűk voltak a csuklójába szúrva. Lassan közeledtem felé, bár tudtam hogy nem tudja hogy itt vagyok. Gyengéden megfogtam az egyik kezét, majd megsimogattam a homlokát. Olyan nyugodt.. Rég láttam ilyen békésnek.

 -Oh, elnézést.- nyit be Thomas.

-Semmi baj. Jó napot!- fogok vele kezet.

-Jó hogy bejött. Reméltem hogy itt van.

Még csak most tudtam végig mérni rendesen. Tegnap erre se volt energiám. Magas, vékony férfi, sötétbarna, szinte már fekete hajjal, szemüveggel az orrán. Úgy tudtam kiolvasni a tekintetéből hogy éjjeli ügyeletes orvos volt, és ezt borostája is megerősítette. Sármos volt és jóképű.

-Van valami fejlemény?- érdeklődöm.- Mikor ébred fel?

-Fogalmunk sincs. Úgy tűnik hogy a tarkóját ütötte meg leginkább. De elég durva dolgot kellett tennie, hogy egy ilyen ütést okozzon. Úgy gondolom, hogy más tette ezt vele. És miután Mr. Sterin felébred, javaslom a rendőrség bevonását. Bár jelen pillanatban még abban sem vagyunk biztosak, hogy valaha is felébred még..

-Elnézést.. Mit mondott?!- hitetlenkedek.- De hát azt mondta hogy stabil az állapota!

-Igen, de még fenn áll az agyhalál eshetősége is..

-Agyhalál?- akadok ki, és érzem hogy megszédülök.

-Üljön le.- segít a székhez, és nyugtatni kezd.- Persze ez még csak feltételezés. Egyáltalán nem biztos. Lehet hogy egy hónapon belül felébred. Ha viszont nem… Le kell kapcsolnunk a gépekről..

Sok(k) volt ez nekem. Levegőért kapkodtam.

-Jól van?- aggódik.

-Persze.. Persze… Lenne oly szíves és magunkra hagyna minket?

Némán bólint, és kimegy a teremből. A fiú felé fordultam. Néztem, de nem láttam. A kórházi környezet idegenné tette. Könnyes arccal kulcsoltam össze az ujjaim, és áldott imádság szavai hagyták el ajkaim. Felfog ébredni! Tudom! Erős a szervezete, és.. És fontos vagyok neki. Szeret! Tudom hogy szeret, még ha nem is mutatta ki az elmúlt 4 hónapban.. És én is szeretem. Nem fogom elhagyni. Készen állok végig mellette maradni. Nem mondok le róla! Nem engedem el..

*               *              *

Fájó gerinccel, és zsibbadó végtagokkal ébredtem. Még mindig a kórteremben vagyok, és egy széken aludtam el tegnap éjfél körül. Rossz ötlet volt. Letöröltem az arcom, de már rászáradtak a könnyeim. Körbe néztem. A fiú ugyanúgy feküdt mint tegnap. Egyetlen egy mozdulatot sem tett. Csak békésen szuszog.

-Jó reggelt.- suttogok, és egy puszit lehelek a homlokára.

Semmi válasz. Összeszorult a torkom, és teljesen talán csak most sikerült felfognom. Nehéz napok várnak rám, de akkor sem adom fel!

2. fejezet

Véres rémálom

Fél 11 volt amikor vége lett az egyik sorozatomnak. A tévét kapcsolgattam, remélve hogy ma már többet nem csinál velem semmit. Zajra kaptam fel a fejem. Remegő kezek jelentek meg az ajtónyílásban, és Brandon beesett. De szó szerint.

-Brandon!- rohanok oda hozzá.

Bűzlött a piától, a cigitől, és vérzett az orra. Ajkai felrepedtek.

-Jesszusom, te verekedtél?!- segítem fel a padlóról, és elfektettem a kanapén.

-Szerinted?- bámulja üveges szemekkel a plafont.

Nem tudott érdekelni a bunkósága. Túlságosan aggódtam. Bevizeztem egy törölköző sarkát, és óvatosan letöröltem a vért.

     „Felszisszent, de nem szólt semmit. Lehunyta a szemeit, én pedig megsimogattam az arcát. Pont olyan volt mint egy éve. Csak valamit ott belül.. Valami megváltozott. Lassan lehajoltam hozzá, és lágy csókot leheltem sebes ajkaira. Kinyitotta a szemeit, és megfogva az egyik kezem, a mellkasához szorította. Éreztem nyugtalan szívverését. Nincs jól. Nagyon nincs jól.

-Nem akarlak elveszíteni!- potyognak a könnyeim.

-Sajnálom! Mindent rendbe fogok hozni!- ígéri bűnbánó tekintettel.”

-Hagyj már békén!- lök le a kanapéról.

A valóság zaja fülsüketítő volt. A francba is a fantáziámmal! Feltápászkodtam a földről és a konyhába mentem, hogy a csap alatt kimossam a véres anyagot. Némán sírtam. Üres a testem. Már lassan egy hete nem is eszek, fizikailag teljesen kimerült vagyok. Kezdem feladni. Túl nagy teher ez nekem..

 *           *            *

Az elmúlt két napban Bran nem jött haza. Máskor is volt már ilyen, most azonban mégis aggódtam. Három nap múlva, valamikor éjszaka közepén zajra ébredtem. Kiugrottam az ágyból, és remegő lábakkal lépkedtem le a lépcsőn. A hang az ajtó felől jött. Oda osontam, és vártam pár percig. Csend. Óvatosan fordítottam el a kulcsot a zárban, a kattanás után pedig résnyire nyitottam az ajtót, és kilestem.  Förtelmes látvány tárult elém. A beton, a lépcső, a fal és még az ajtó is vérfoltos volt. A legrosszabb mégis az volt ami a lábtörlőn volt. A barátom ott feküdt rajta, teljesen összetörve. Sebes kezekkel, megszaggatott ruhákkal, összehorzsolt lábakkal. Halántékán megszáradt a ér, ujjpercein vágás nyomok találhatók. Lerogytam hozzá. Félig az ölembe húztam. Fehér hálóingem csupa vér lett. A fejéből folyt.

-Bran! Bran, mi történt?! Hallasz?- szólongatom, de semmi életjelet nem ad.

Semmi reakció. SEMMI! Kétségbeesetten tárcsáztam a mentőket. Mégis mi a franc történt?

Csend volt. Csend volt a folyosón, ami még jobban az idegeimre ment. A szemben lévő falon egy óra kattogott. Hajnali kettő. Még mindig pizsamában és szobapapucsban vagyok. Klór és fertőtlenítő szaga lengte be az épületet, amitől már a hányinger kerülgetett. Felfordult tőle a gyomrom, ráadásul a több napja tartó koplalás most kezdett fájdalmas lenni. A fiú kórterméből, a 261-esből, kijött egy orvos.

-Miss Morgan?

-Igen.- állok fel.

-Dr. Thomas Dontson. Ráz velem kezet.

-Mi van Brandonnal?- türelmetlenkedek.

-Ami a barátját illeti… Jelenleg stabil az állapota.

-Lehet tudni mi történt vele?

-Egyenlőre nem tudjuk. Sokkos állapotban hozták be, és pontos adatot és statisztikát csak azután tudunk készíteni, ha Mr. Sterin felébred.

-Leszarom a statisztikájukat! Mondják meg mi történt a barátommal!

-Már elmondtam, kisasszony. Még semmit sem tudunk. Javaslom hogy menjen haza, és holnap jöjjön be. Délután.

Mély, klóros levegőt vettem, és átgondoltam. Beláttam hogy igaza van.

-Rendben, köszönöm. Elnézést az előbbiért…

-Higgye el, megértem! És mindent megfogunk tenni a barátjáért. De egyenlőre a maga érdekében menjen haza, pihenjen. Teljesen kimerültnek látszik. Jól érzi magát? Ne vizsgáljuk meg?

-Nem kell, köszönöm.- hárítom el.

Elköszöntem és haza indultam. Most valahogy más volt a lakás. Tudtam hogy nem fog haza jönni egy darabig, és bár örültem is neki, mégis szomorú voltam. Féltem…

1. fejezet

Hey hoo!

Itt lenne az első igazi rész. Az elején kicsit rövidebb hosszúságú fejezetek lennének, körülbelül olyanok mint ez. De lesz hosszabb is, ha jobban beindul a történet. Jó olvasást!

Ébredés a pokolban

Reggel egyedül ébredtem. A mellettem levő hely hideg. Gondolhattam volna... Végzett velem és elment a kocsmába. Megnéztem a kezeim. Vörös volt és véres, amiért tegnap szabadulni akartam. Fájt minden lépésem és sírtam, mert nem tudom hogy fajulhattunk idáig. Lementem a konyhába, és hideg víz alá tartottam a kezeim. Bizsergett a csuklóm a megkönnyebbüléstől. Nemsokára dél. Összeszedtem magam és összedobtam egy ebéd félét. Épp lekapcsoltam a tűzhelyt, amikor hallottam hogy a barátom haza ért. Ösztönösen rezzentem össze. Minden kezdődik előröl. Vettem egy utolsó mély levegőt, majd megjelent a látókörömben.

-Szia.- köszönök.

-Van kaja?- vágja le magát az asztalhoz.

-Most csináltam.- rakok elé egy tányért, majd a konyhapult felé fordulok, hogy az asztalra tegyem az edényt.

Mögöttem valami hatalmas zajjal a földre esett. Lehunytam a szemeim, és másodpercekkel később néztem csak hátra.  Az anyukámtól kapott rózsás étkészlet egyik tányérja millió darabokban hever a földön. Elnyeltem a szavaim.

-Tudod jól hogy utálom anyád tányérjait!- mormogja.

-Ne haragudj..- veszek elő egy másikat, egy sima fehéret, és azt adom oda neki.

Lehajolva felszedem a nagyobb porcelán darabokat. Lesöpörte azt a tányért is az asztalról, teli levessel.

-Ez meg mi a szar?! Ez neked ebéd? Te ezt megbírod enni? Vagy csak nekem adsz ilyet?!

Már ez megy lassan négy hónapja. Minden percben megaláz. Pedig én tényleg mindenemet bele adtam, hisz szeretem! Mindenek ellenére, nekem még mindig Ő az életem.

Hirtelen elkapta a hajam, és felrángatott.

-Áú!- nyögtem fel fájdalmasan.

-Kussolsz te büdös ribanc!- ordít velem.

-Bran, kérlek!- próbálom tartani magam, de könnyeim a felszínre törnek.

-Mondom kussolsz!- pofoz fel.- Ha már egyszer ilyen szart raktál elém, ajánlom hogy a másik éhségem csitítsd!

Minden ugyanúgy mint tegnap. Egyszerűen már nem is volt erőm ellenkezni. Teljesen összetört. De én még mindig azt a szerény, mosolygós, kedves és udvarias srácot látom benne, akit egy éve megismertem. Nem tudom utálni őt!

-Későn jövök haza.- csatolja be az övét, majd lelép.

Erőtlenül és kihasználtan feküdtem az ágyban. Meztelen testemre húztam a takaróm, és próbáltam lenyugtatni magam. Nem igazán sikerült. Utálok így élni. Elegem van ebből az egészből.. Felzokogtam a fejem alá gyűrt párnán és zaklatott lelkem álomba merült…

Bevezetés

 Halihó!

Sok vívódás után úgy döntöttem, megnyitom a blogom. Őszintén szólva még fogalmam sincs mi lesz a sztori vége, de garantálom hogy bőven lesz benne akció, energia, veszély és persze szerelem is. Előre is elnézést, de a történet eleje elég gyászos, Tamara felett nehézkesen akar kisütni a nap, és az erő is egyre elhagyja. Nem akarok túl sablonos blogot, igyekszem izgalmassá tenni az egészet, és erre Thomas lesz a legnagyobb segítségemre. Hoztam egy kis ízelítőt, remélem tetszeni fog, és sikerült olyan jóra, hogy hozhassam az első igazi fejezetet. A nagybetűs fejezetet.

 Bevezetés

Remegve ültem a kanapén, amikor csapódott az ajtó. Brandon állt ott, megint részegen és megindult felém. Kicsit nehezen lépkedett, majdnem összerogyott. Nem volt benne sok erő. De ezt rosszul gondoltam.

-Ne bánts!- motyogom és védekezésből az arcom elé kaptam a kezeim.

-Szórakozunk egy kicsit!- ragadja meg a karom és felrángat az emeletre.

A lépcsőn egyszer hasra esett, de kicsit sem volt vicces. Hamar feltápászkodott, és újult erővel indult meg előre. Ahogy elértük a szobát, vadul vetkőztetni kezdett.

-Brandon, kérlek ne!- tiltakozom

-Kussolj! Vagy azt akarod hogy kikösselek?!

-Ne!- kiáltottam, és a lábaimmal próbálom megfékezni.- Engedj el, kérlek!

Dühösen lökött hanyatt az ágyra, és a csípőmre ült, ezzel megfékezve hogy bármiféle ellenállást produkáljak. Elő kutatta a bilincseket, és az ágytámlához rögzítette a csuklóim. Miután mozgásképtelenné tett, a maradék ruhát is egyszerre tépte le rólam.

-Ne..- zokogtam fel.- Ne tedd ezt velem…

Figyelmen kívül hagyta a szenvedésem, és kíméletlenül bánt velem. Akármennyire próbálkoztam leszedni magamról, lehetetlen volt. Aztán bele fáradtam.. Szörnyen fájt a durvasága, de nem ellenkeztem tovább. Legalább hamarabb szabadulok.