4. fejezet

"Elszörnyedtem,ahogy az előbb a tükörbe nézve láttam magam...a lelkem láthatóvá tette az arcomon a fájdalmat. Gyenge vagyok. Nagyon gyenge."

Fájó igazság

3 nap telt el. A gép még mindig egyenletesen csipog, de a teste nem mozdul..

*                *                *

7 nap telt el. Kezdek beleőrölni. Minden nap mellette vagyok, nem igaz hogy nem érzi! Tudnia kellene..

*                *                *

14. nap. Úgy mint az elmúlt két hétben, ma is bementem a korházba. Kiszálltam a liftből, végig sétáltam a folyosón, de a fiú korterme előtt megálltam pár méterrel. Képtelen vagyok ismét úgy látni, mintha nem is élne.. Sápadt, tele van tűvel, sebekkel, gézzel.. Szörnyű a látványa, és az állapota nem igazán akar javulni. Az idő pedig fogy. Közel van az egy hónap vége, és akkor lekapcsolják a gépekről.

Mély levegőt vettem, és benyitottam. Hatalmas meglepetésemre a barátom nagyokat pislogott a mellette álló orvosra. Abban a pillanatban14 napi stressz esett le a vállamról.

-Brandon!- ujjongok, és könnyek szöknek ki a szememből.

Megkönnyebbült sóhaj kíséretében mentem oda az ágyhoz és ahogy csak tudtam, átöleltem. Kínosan felnevetett, mire elengedtem. Ez szokatlan volt tőle. Dr. Dontson lefogta a vállaim:

-Miss Morgan, megkérhetném hogy fáradjon ki?

-Mi történt?- kérdezem zavartan.- Mi van vele?

-Kérem menjen ki!

Még utoljára Branre pillantottam. Hatalmas pupillákkal meredt rám, és néma volt. Más volt mint eddig valaha is. Üres volt a tekintete. De felébredt, tehát nem lehet baj, igaz?

Hosszú 20 perc után Thomas kijött a korteremből.

-Hogy van?- türelmetlenkedem.

-Ahogy sejtettem. A koponyát érte nagyobb ütés, ami következtében a tudatközpontok azonnal kikapcsoltak. A kemény és a lágy agyhártya közti teret az agyvíz tölti ki, és ez védte meg a komolyabb sérülésektől.

-Szóval jól van?

-Nem egészen. Nagy rá az esély hogy emlékezetkiesést kapott, ami pont ilyen fejsérülésekkor jön létre. Agyrázkódáskor elvész az elsőtárolóban  levő aktuális információ, ezért nem tud visszaemlékezni a balesetet megelőző időre. A rövid távú emlékezet tartalmának nagy része többnyire előkerül a gyógyulás során, tehát az információk nem törlődnek, hanem felidézésük átmenetileg gátlódott.

Próbáltam leszűrni mit is akarhat mondani, de nem tudtam. Túl sok információ volt ez a fáradt agyamnak.

-Elmondaná ezt úgy is, hogy én is értsem?

-Mr. Sterin nem emlékszik semmire, és ezt a fejsérülésnek „köszönheti”. Csak hónapokkal később térhet vissza neki régebbi emlék, de mindenre már soha nem fog emlékezni.

-Akkor.. Most azt sem tudja hogy én ki vagyok?

-Sajnálom, de nem..

Az életem most lett egyenlő a porral. Teljesen a földre csúsztam. A francba is! Tehettem volna ez ellen! Minden az én hibám. Elvesztettem mindent, és most nézem, hogy omladozik az a fal, amit az évek során én építettem fel. Hát most hátat fordítok ezeknek a falaknak..

Vagy egy órát lézengtem a korház kertjében, muszáj volt kiszellőztetni a fejem. Aztán vissza mentem a korteremhez. Bepillantottam a fiúra. Észre vett, de nem tudta mire vélni hogy bámulom. Azok a kék szemek… Még mindig szeretem. És ha új életet kezd.. amiben én nem leszek benne… Azt is el kell fogadnom.  Egyedül Ő a fontos.

Este amikor haza értem, nyitva találtam az ajtót. Megijedtem, hisz tisztán emlékszem hogy bezártam. Halkan mentem be, és felkaptam a fogas melletti esernyőt, majd a nappali felé indultam. Valami zörgött. Jobban mondva valaki.

-Te meg ki a franc vagy?- ordítok rá.

A szőke lány abba hagyta Brandon cuccainak a pakolását.

-Ne ordibáljá már bazd meg!

-Tűnj el a lakásomból!

-Ha nem látnád, pakolok.- hajol újra a szekrényhez.

Hirtelen felindulásból meglendítettem az esernyőt, ami nagy lendülettel arcon találta.

-Normális vagy?!- csesz le.

-Tűnj el, vagy hívom a rendőrséget!- szedem elő a telefonom.

-Hívd, egész nyugodtan.- cipzározza össze a nagy bőröndöt.- Hívd, és nyugodtan elmondhatod nekik hogy tönkre tetted Brandont és korházba került.

-Én nem tettem vele semmit..

-Csak hagyd őt békén örökre. Ne is keresd. És akkor én is hallgatok arról hogy mit tettél vele.

-De..

-Csitt!- folytja belém a szót.- Csak gondolkozz el. Bran semmire sem emlékszik. Szemtanú nincs. Véres voltál te is amikor kiértek a mentők. Minden ellened szól.

-Honnét tudsz ennyit?- mormogom.

-Lassan fél éve vagyok a szeretője. Mindent tudok.- nézegeti a szekrényen a fényképünk.

Minden világos lett.

-Értem. Most már elmehetsz..- fordítok neki hátat.

Nem szólt semmit, csak azt hallottam ahogy mögöttem a padlóra esik a fényképkeret, és kitörik az üvege. Elindulnak a bőrönd kerekei, és eltűnnek. Csend lett. Felzokogtam. Már nem bírtam.

-Baszódj meg te büdös ribanc!- ordítok teli torokból.

Oda mentem a képhez, és leguggoltam. Ez egy a szívemnek kedves kép. Még Írországban voltunk. Itt még minden rendben volt.. Boldogok voltunk. A legboldogabbak az egész világon.. Elkezdtem felszedni a nagyobb üvegdarabokat, amikor az egyik felhasította a bőröm, és kibuggyant a nyílás közül a vér.

-Basszus..- motyogom.

Kirohantam a konyhába és megnyitva hideg vizet, alá tartottam az ujjam. A fájdalom az ujjamból a szívembe szúrt. Furcsa érzésem támadt. Deja vu. Volt már ilyen. Pont így álltam mint most, amikor a barátom átölelt hátulról, a sebre puszilt, majd gyengéden bekötötte.

Elzártam a vizet. Túl sok emlék, túl fontos embertől. Elég volt! Elvesztettem! Többé nem fog ide jönni, rám mosolyogni, sőt, még kiabálni se fog velem. Nem kell többet rettegnem, nem kell félnem hogy mit fog velem tenni. Magamra maradtam. Keserű, de biztonságos magány…