3. fejezet

 Kegyetlen feltételezések

Hiányérzettel keltem. Máskor sem szokott mellettem lenni reggelente, de ez túl szokatlan volt.

A nap nagy részét takarítással töltöttem. Lesikáltam az ajtóról a vért, és kimostam a lábtörlőt. Szörnyű szaga volt.. Minden olyan programot bele sűrítettem a napomba, amit az elmúlt hónapokban nem tudtam megtenni.

Késő délután, úgy hat óra tájékában mentem be a kórházba. Végig rohantam a szűk, zsúfolt folyosón, egyenesen be Bran kórtermébe. A gép egyenletesen csipogott mellette, de csukva voltak a szemei. Bekötötték a kezeit, akárcsak a fejét. Infúzió csepegett mellette, tűk voltak a csuklójába szúrva. Lassan közeledtem felé, bár tudtam hogy nem tudja hogy itt vagyok. Gyengéden megfogtam az egyik kezét, majd megsimogattam a homlokát. Olyan nyugodt.. Rég láttam ilyen békésnek.

 -Oh, elnézést.- nyit be Thomas.

-Semmi baj. Jó napot!- fogok vele kezet.

-Jó hogy bejött. Reméltem hogy itt van.

Még csak most tudtam végig mérni rendesen. Tegnap erre se volt energiám. Magas, vékony férfi, sötétbarna, szinte már fekete hajjal, szemüveggel az orrán. Úgy tudtam kiolvasni a tekintetéből hogy éjjeli ügyeletes orvos volt, és ezt borostája is megerősítette. Sármos volt és jóképű.

-Van valami fejlemény?- érdeklődöm.- Mikor ébred fel?

-Fogalmunk sincs. Úgy tűnik hogy a tarkóját ütötte meg leginkább. De elég durva dolgot kellett tennie, hogy egy ilyen ütést okozzon. Úgy gondolom, hogy más tette ezt vele. És miután Mr. Sterin felébred, javaslom a rendőrség bevonását. Bár jelen pillanatban még abban sem vagyunk biztosak, hogy valaha is felébred még..

-Elnézést.. Mit mondott?!- hitetlenkedek.- De hát azt mondta hogy stabil az állapota!

-Igen, de még fenn áll az agyhalál eshetősége is..

-Agyhalál?- akadok ki, és érzem hogy megszédülök.

-Üljön le.- segít a székhez, és nyugtatni kezd.- Persze ez még csak feltételezés. Egyáltalán nem biztos. Lehet hogy egy hónapon belül felébred. Ha viszont nem… Le kell kapcsolnunk a gépekről..

Sok(k) volt ez nekem. Levegőért kapkodtam.

-Jól van?- aggódik.

-Persze.. Persze… Lenne oly szíves és magunkra hagyna minket?

Némán bólint, és kimegy a teremből. A fiú felé fordultam. Néztem, de nem láttam. A kórházi környezet idegenné tette. Könnyes arccal kulcsoltam össze az ujjaim, és áldott imádság szavai hagyták el ajkaim. Felfog ébredni! Tudom! Erős a szervezete, és.. És fontos vagyok neki. Szeret! Tudom hogy szeret, még ha nem is mutatta ki az elmúlt 4 hónapban.. És én is szeretem. Nem fogom elhagyni. Készen állok végig mellette maradni. Nem mondok le róla! Nem engedem el..

*               *              *

Fájó gerinccel, és zsibbadó végtagokkal ébredtem. Még mindig a kórteremben vagyok, és egy széken aludtam el tegnap éjfél körül. Rossz ötlet volt. Letöröltem az arcom, de már rászáradtak a könnyeim. Körbe néztem. A fiú ugyanúgy feküdt mint tegnap. Egyetlen egy mozdulatot sem tett. Csak békésen szuszog.

-Jó reggelt.- suttogok, és egy puszit lehelek a homlokára.

Semmi válasz. Összeszorult a torkom, és teljesen talán csak most sikerült felfognom. Nehéz napok várnak rám, de akkor sem adom fel!