51.fejezet

Sziasztok^^

Újabb magyarázattal tartozom. Rendszeres részeket ígértem, tudom, de.. ahj.. Elcseszett kamaszkor. Tudom, ilyenkor még nem lehetnek problémáim, csak gyerek vagyok. De igenis vannak problémáim, és nehéz velük megküzdeni. Igyekszem a hétvégén írni, és lemaradást behozni, de most kész káosz az életem. Valaki eléggé felforgatta számomra.. Na mindegy. Még egyszer ne haragudjatok. Remélem azért még maradt pár olvasóm ><

Legyetek jók ha tudtok továbbra is!♥

Lena xx.

Rá kellett ébrednem

Szipogva értem be a lakásba. Annyira azért még nem sikerült összeszednem magam.

-Tamara?- hallom meg az anyuka hangját.

-Igen.- felelem, és próbálok természetesen viselkedni.

-Valami baj van? Thomas? Épségben ideért?

-Ami azt illeti.. Délelőtt volt egy műtéte. Összeomlott a keringése, de már jól van. Túl van az életveszélyen. Ha jól emlékszem súlyos allergiás rohamokat váltott ki belőle az egyik gyógyszer, és kis híján csak hogy nem kapott szívrohamot. Dr. Swauter elmondta, hogy a tüdejébe nem jutott oxigén, és ha nem veszik időben észre..

-Túl van az életveszélyen?- vág közbe.

-Elméletileg. Holnap akár fel is ébredhet.

-Már reggel bemegyünk, rendben? Csak délig tudok ott lenni, mert délutános vagyok.

Bólintottam, és a konyhába mentem inni. Amennyit aludtam a kórházban, most cseppet sem vagyok fáradt. Csak a lelkem fáradt már bele az egészbe. És néha engem is elkap a fuldoklás érzéke. Mint a mély vízben. Ahonnan segítség nélkül lehetetlen kimászni, főleg ha nem tudok úszni.

-Valerie..- kezdtek bele.

-Igen?

-Lenne még valami.. Tudod, az elkövető.. Aki elrabolt.. Még él. Ma hozták be a kórházba.

Tágra nyílt szemekkel meredt rám, és látszott rajta hogy próbálja levonni a következtetést, hogy ez most akkor mit is jelent.

-Szóval.. Él? Itt kezelik?

-Igen.- harapom össze az ajkaim.

Közelebb lép, és megfogja a vállaim:

-És hogy viseled? Biztos szörnyű érzés látni, és..

-Borzasztó!- fakadok ki.- Egész életemben tőle rettegtem! Az egy dolog hogy engem bántott, de kijátszott, és már azokat is belevonta ebbe az egészbe, akiket a legjobban szeretek! Tyler, Thomas, Will.. Megőrülök. Egyszerűen kezdem elveszíteni az eszem, és rohadtul nem viccelek! Ma szétszedtem egy egész kórtermet, mindent összetörtem, letéptem a függönyöket, és megkarmoltam az orvost. És mindezt azt se tudom miért! Nem látok kiutat, minden csak ismétlődik, már semmire se tudok koncentrálni, csak millió gondolat kevereg a fejemben.. Nem tudom mit tegyek..

-Néha az a legjobb, ha teszel egy lépést hátra, és esélyt adsz magadnak hogy lélegezz.

-De..- kezdek bele, azonban felállt és a homlokomra puszilt:

-Ne keress magyarázatot vagy kifogást. Minden terhet magadnak csinálsz. Dobj el minden gondolatot. És cselekedj.

Egy köszönés után elment  aludni, én pedig ott maradtam a konyhapultnak dőlve. A padlót bámultam egy ideig, majd a plafont, de nem sikerült dűlőre jutnom a jelenlegi énemmel kapcsolatban. Érzem hogy létezem, érzek mindent és látok mindent.. Csak semmit sem tudok felfogni. Annyira máshol jár a szellemem.. Mindent csak megszokásból, és ösztönből teszek, ahogy lépek előre, és eltántorgok Tom szobájáig. A mi szobánkig. Az önkívületlen állapot olyan dolgokat láttatott meg velem, amire eddig nem fordítottam kimondottan nagy figyelmet. Leültem az ágyra, és néztem az ágyneműt. Kék. Az illata annyira jellegzetes.. Olyan.. Tipikus Thomas. Amit imádok. Eddig még észre se vettem, hogy az éjjeliszekrényen van egy közös képünk. Oda hajoltam, és a kezeimbe vettem a keretet. Ezt nem mi csináltuk. A kórház parkjában voltunk, nem sokkal azután hogy kezdek erősödni köztünk a dolgok. Épp öleltük egymást. Elég közeli kép volt, teljes alakban voltunk rajta, de minden részlet éles volt. Elég profi kamerával készíthették. Arcom belefúrtam a pulcsijába, és szorosan átkaroltam a derekát, ő pedig a hátam mögött kulcsolta össze a kezeit, és a hajamba temette az arcát. A sötétkék nadrágja volt rajta, fehér inggel, rajtam pedig egy fekete ruha. Valamiért késztetést éreztem hogy kivegyem a képet a keretből. Óvatosan húztam ki az üveg mögül, amikor feltűnt egy másik. Teljesen más időpontban. Bent voltunk a kórház egyik folyosóján, és csak álltunk egymással szembe, és mosolyogtunk. Egyik vállát a vizsgálója ajtófélfájának döntötte, én pedig kicsit idegesen álltam előtte, de mosolyogtunk. Ezt is kivettem. Egy harmadik kép. Ezen pedig épp a tengerparton voltunk. Még az egész elrablásos előtt.. Már meg se vizsgáltam a fotót, csak sorba szedtem ki a keretből őket, és mire észbe kaptam, legalább 20 közös képünk hevert körülöttem. A vége egy fehér papír volt.

Csak pár emlék neked Thomas, hogy sose felejtsd el azt a lányt, akit megpróbáltál elvenni tőlem. Zero

A kusza írást és persze a nevet egyből felismertem. Ez végig itt volt, egyértelmű jelként, és észre se vettük.. Ó, Jézusom.. Beletúrtam a hajamba, és hanyatt vágódtam. Valami még mindig nem stimmel. Még mindig nem állt össze az egész. Hisz láttam hogy Brandon halott, amikor kihozták a gyárból. Ismerem, utálja a kínt és a szenvedést magán, ezért nem is értem miért küzd ennyire az életben maradásért. Biztos vagyok benne ha ott nem is halt meg, akkor megölte volna magát. Csak ne kelljen elviselnie a fájdalmat, ami a gyógyulással jár. Hát persze! Gyógyulás. Dontson is gyógyul, ráadásul itthon. És őt is haza hozták. De miért? Őt nem köti ide senki. Senki, csak… Én.

Azonnal legurultam az ágyról, felkapkodtam a fotókat, begyűrtem őket a táskámba, és kirohantam a nappaliba. Az asztalról felkaptam a kocsikulcsot, mely a Roverhez tartozott, bakancsot húztam, és kisiettem a garázsba. Idegesen álltam ki az utcára, majd gázt adtam neki, és talán túllépve a sebesség határt, száguldottam a kórházig. Most nem gondolkoztam. Üres fejjel, de céllal parkoltam le, gyorsan bezártam, és sprintelve estem be a főbejáraton. Az éjszakai portás ijedten nézett rám, nem értette mi a bajom, de nem is foglalkoztam vele, a bal oldalszárny felé vettem az irányt. Két folyosón futottam át, amikor elértem a megfelelőt. 72, 73, 74, 75… Gyerünk már, nekem nem ezek kellenek! 80, 81.. Megvan! 81!

A kilincsre raktam a kezem, és lendülettel nyomtam volna le, amikor egy kar ragadott meg.

-Miss Morgan!

-Dr. Swauter!- ijedek meg, a barátomnál két évvel idősebb orvostól.

-Hova hova így az éjszaka közepén?

-Én.. Én csak..

Szigorúan nézett rám, de a táskámból kilógtak a képek, ezért elmosolyodott. Kivette őket, és közéjük nézett.

-Ezeket neki hozta?- érdeklődik.

-Mégis ki másnak hoztam volna?- felelem zavartan.

-Nagyon jó képek. Biztos örülni fog neki ha meglátja őket reggel. Magával együtt.- adja vissza őket, és hátrálni kezd.

-Szóval bemehetek?- csillan fel a szemem.

-De csak gyorsan, mintha nem is láttam volna!- fordít hátat, és elindul.

Kissé kuncogva nyitottam be, de aztán el is csendesedtem a látványtól. Egyszerű kórterem, mint mindegyik másik. Azonban van egy kis tényező, ami mégis megkülönbözteti a többitől. A szoba közepén az ágyon, a szerelmem fekszik. Néma csend volt, egy gépre sem volt rákötve, ezért tisztán hallottam a szuszogását. Közeledtem. Óvatosan léptem, úgy, hogy még én se halljam. Fogtam egy széket, és oda ültem a fiú mellé. A fotókat leraktam az éjjeli szekrényére, aztán néztem pár percig. Bátortalanul nyúltam a kezéhez, és megfogtam meleg, puha kézfejét. Éreztem rajta az energiát, az életet. Nem úgy mint legutóbb. Tehát csak alszik. Ami azt jelenti, hogy bármivel feltudnám ébreszteni, ezért vigyáznom kell. Lágyan simogatni kezdtem a kezét, és éreztem a megkönnyebbülés jeleit rajtam. Minden porcikám remegett, várva hogy a stressz végre elhagyja a testem, és már megint sírtam. Már megint, amit utálok magamban, de nem tehetek róla. Egyszerűen a reményveszettségem kezdte elölni és felzabálni az optimista oldalam, ezért ez a látogatás már nagyon jól jött. Nem  hiányzott volna még egy éjjel, ahol csak zokogok, forgolódok, rémálmok gyötörnek, és görcsbe rándulva ébredek.

-Annyira hálás vagyok Istennek..- suttogom, és megtörlöm az arcom.- Lehetett volna ez az egész máshogy is.. Lehetett volna úgy is hogy én veszek oda.. Ami talán jobb lett volna. De belegondolva mégsem, mert ugyanazt élnéd át, mint amiket mostanában én.. De most már minden rendbe fog jönni! Úgyse hallod, tudom. De legalább érzed hogy itt vagyok.- hajolok fölé, és a homlokára puszilok.

Semmi reakció nem jött rá, még csak egy arcizma se rándult meg. Talán még kába a fájdalomcsillapítók miatt.

*                                     *                                     *

Moccanásra ébredtem. Egyetlen egy ujj moccanásra kaptam fel a fejem, hátha végre történni fog valami. De semmi. Tom csak a kisujját mozdította meg. Csalódott lettem, aztán le is szidtam magam, hisz ez is valami, és délutánra biztos több is lesz! Kinyújtóztam, mert végig a lábán aludtam, és görnyedt háttal, ezért eléggé elgémberedtem. Felálltam, és az ablakhoz mentem. Lassan húztam el a sötétítő függönyt, és kinéztem. Pont a parkra lehetett látni. Egész korán volt még, 9 órakor nem sok beteg van kinn. Látogatók viszont annál inkább. Feketébe öltözött nők, kisgyerekek apukával, idős emberek. Vannak akik már gyászolnak, vannak akik új életet köszöntenek, és vannak akik további életért fohászkodnak. Eszembe jutott Will. Hogy mennyire el volt keseredve miközben a régi, tinédzser emlékeire tekintett vissza. Felnőttek. És én is. Lassan 25 éves leszek, Thomas pedig 27. Anya ennyi idősen szült engem. Az én drága jó édesanyám.. A mosoly lehervadt az arcomról, és dühösen löktem el magam az ablaktól. Anya? Lehet annak nevezni? Tényleg igazi szülő az, aki a gyereke szeme láttára lesz öngyilkos?!

-Tami?- hallom meg, mire az ajtó felé fordulok.

Valerie lépett be. Igyekeztem szertefoszlatni a rosszabbnál rosszabb emlékeim, és mosolyt erőltettem magamra.

-Tudtam hogy bejöttél. Történt valami új?- lép a fiához.

-Csak a kisujját mozdította meg.

Nem hallotta amit mondok. Teljesen le volt foglalva a látvánnyal, és sokként érte így látni azt a személyt, akit annyira szeretett. Megtudtam érteni, én is hasonló kép reagáltam. Könnyek folynak végig az arcán, és hirtelen elfordul, nem bírja tovább. Hangos zokogásban tör ki.

-Valerie!- fogom meg a vállát.- Nyugodj meg! Most már bármelyik percben felébredhet, túl van minden életveszélyen. Nem kell aggódni.

-De igenis kell! Hisz az anyja vagyok!- támad nekem.- Nem a jelenlegi barátnője, aki pár hónapig lesz csak vele. 26 évet ültem végig mellette, és segítettem neki mindenben. Egyedül, csakis rám számíthatott! Hol érthetnéd te ezt?

-Vali..

-Fogalmad sincs milyen érzés ez!- sziszeg feszülten.- Te nem tudhatod.. 4 hónap nem sok, még ha annak hiszed se.

-Állj le kérlek! Nem szeretnék veszekedni, főleg nem most és itt. Csak annyit akarok mondani, hogy nyilván a 26 év többet jelent. De elhiheted: nálam jobban senki sem fogja szeretni a fiadat rajtad kívül! És ezt halál komolyan mondom.- lépek el tőle, és mélyen a szemeibe nézek.

Megijedt. Nem tudom mitől, de pár másodpercre levegőt venni is elfelejtett. Én pedig em szóltam többet.

-Ki hitte volna hogy Miss Morgan, és Miss Katerin is itt lesz..- jön be vigyorogva Swauter.- Jöttem megnézni a szeretett fiúkat.- megy az ágyhoz.

Mi nem szóltunk semmit, ami fel is tűnt neki.

-Na mi van? Nem aludtak éjjel, és talán fáradtak? Vagy mi ez a csönd?- irkál valamit egy papíron.

-Hogy van?- hagyom figyelmen kívül a kérdését.

Sóhajtva rázta meg a fejét, és sejtésem szerint már sokadszorra állapítja meg, hogy nem tudja megérteni a nők szeszélyességét.

-Teljesen jól. Szerintem ma már felébredhet. Az egész rajta áll. Nem igazán fogok bejönni napközben, elég sok feladat hárult most a dolgozókra, szóval ha lehet, direkt ne ébresszék fel.

Megforgattam a szemeim a túlzott szarkazmusra, és megvártam amíg újra az ajtó felé indul. El is ért odáig, végül visszafordult.

-És van még valami. Az egyik rendőrtiszt eljött Norwichból az ügy miatt. Szüksége lenne pár információra, főleg hogy Mr. Sterin életben van.

-Jöjjön be.- felelem.

Bólintott, és kiment. Az ajtó nem csukódott, újabb kéz ragadta meg a kilincset, és belépett a rendőr. Világos haja, mélyreható barna szemei már ismerősek voltak.

-Mr. Dontson.- biccentek.

Épphogy bólint, amikor észre vette a szoba túlsó végében a nőt. Elkapták egymás tekintetét, és hosszú percekre rabul ejtették a másikat. Nem értettem. Semmit sem. Főleg azt nem hogy Vali miért fakadt sírva, és miért rohant ki.

Újra a férfira néztem. És aztán a barátomra az ágyon. Egyforma név, hasonló külső.. Itt valami titok van.. Valami.. Hát persze! Úristen, ezért volt ennyire ismerős mindig a férfi! Hisz látom benne Tomot. Még hozzá azért mert.. Ő az.. apja?

50.fejezet

 Sziasztok!:)

Azt hiszem egy kis magyarázattal tartozom a közel egy hetes késés miatt. Ne haragudjatok, csak elég sok minden összejött a magánéletben, nem igazán könnyű egy meg nem értett kamaszlánynak a gimnáziumban. Főleg nem ha nem olyan egyértelműek a dolgok körülötted, mint Thomas és Tamara közt. De túl vagyok rajta, búsulni nem érdemes, sokszor fognak még a földhöz baszni. No para. Újult erővel feküdtem neki a blogolásnak, ismételt rendszeres részek, még a vizsga időszak ellenére is.

Puszii, Lena xx.

Váratlan fordulat

Fájó fejjel, és üres mellkassal ébredtem. Úgy éreztem magam mintha nem is a testemben lennék. Túlságosan ismeretlen és lélektelen volt.

-Tami, végre!- húzza közelebb az ágyamhoz a székét Will.

-Mi történt?- nézek körbe, és látom hogy az egész kórterem tiszta káosz.

A függönyök leszaggatva, ami kisebb tárgy az apró darabokra összetörve a földön, egy magazin lapjai hevertek szanaszét, két szék is felborítva, és az egyedüli ép dolog, az a szembe lévő óra. 18:20.

-Tombolni kezdtél, aztán kaptál nyugtatót, és 11 óta aludtál. Minden rendben? Fáj valamid?.- simogatja meg a homlokom.

-A csuklóm és a fejem.

-Elestél miközben a függönyöket tépted.- húzza félre a száját.

A hajamba túrva ültem fel.

-Úgy viselkedtem, mint egy őrült..- eszmélek rá.- De miért?

-Nos hát.. –kezd bele.- Thomas..

-Jaj ne! Mondd hogy nem halt meg!- telnek el rögtön könnyel a szemeim, és megfogtam a kezeit. Halványan elmosolyodott, majd egyiket az ajkaihoz emelte, és puszit lehelt a kézfejemre.

-Will..- fakadok sírva.

-Amikor bejöttél, épp a műtőbe vitték mert összeomlott a keringése, és lassan vert a szíve.. Mert túl sok volt neki az a lövés..

-Mond már ki! Meghalt?- harapom össze a szám.

Mélyen belenézett a szemeimbe, és lassan megrázta a fejét.

-Nem.- suttogja.- Újraélesztették.

-Szóval él?- pislogok nagyokat.

-Az altatók miatt alszik, de ha minden igaz akkor holnap már felébredhet.

Percekig bámultam a fehér falat, és könnyeim szüntelenül törtek a felszínre. Aztán lassan, és nehezen ugyan, de amikor a felfogás szélére értem; óriási sóhaj szakadt fel belőlem. Éreztem, ahogy minden izmom ellazul, a szívem hevesen dobog, de már nem a félelemtől. Hihetetlen mennyiségű boldogság és nyugalom áradt szét a testemben, és visszadőltem a párnákra.

-Életben van..- mondogatom egyfolytában, miközben egy vigyor ül az arcomra.- ÉLETBEN VAN!- kiabálom ki zokogva, és újra felülve William nyakába borulok.- Hát él..

-Most már nyugodj meg, minden rendben lesz!- suttog, és kis nevetés hagyta el a száját.

Amint elengedett, ismét megfogta a kezem. Azt se tudtam hova nézzek, mit csináljak, csak ültem elbambulva, és vigyorogtam.

-Ez.. honnan van?- simítja meg az ujjamon a kicsit sem drága ékszert.

-Thomas adta. Még az alagsorban, mielőtt elájult.

-És mi célból? Csak nem..?

-Nem tudom. Elakarta mondani, mert félt hogy nem lesz rá több esélye. De nem engedtem. Akármi is volt vele a célja, biztos hogy fontos neki, ezért nem épp ott lett volna a megfelelő..

-Minden esetre szép gyűrű. Biztos komoly szándékkal, hisz nem tűnik olcsónak.- állapítja meg.

-Hát igen..- nézem én is a fehérarany karikát.- És veled mi van? Jól vagy?- érdeklődöm.

-Időm sincs magammal foglalkozni. Ott van Elena, aki minden percét mellettem akarja most tölteni, de képtelen vagyok tétlenül otthon ülni. Csak ülök az asztalnál, merengek, agyalok, és nem tudok vele foglalkozni.

-.. Bántja egy kicsit, de megérti. Meg aztán itt vagy te. Neked még rosszabb ez az egész, ezért mindenképp melletted szeretnék lenni. Tudod, az évek során több lányt is láttam már Tom mellett. De mind közül te vagy az egyetlen akiért ennyi mindent megtett. És rajtad is látom mennyire elszánt vagy ha róla van szó, úgyhogy mindenképp támogatlak titeket, ahogy csak lehetőségem van. Ez esetben így.

-Pedig.. ahogy hallottam, ott volt Eva is.

-Eva mellett teljesen kifordult magából. Ideje se volt rám, a barátokra, csak a csajra. Teljesen elzárkózott mindenki elől. De akármi is történt volna, érte nem kockáztatta volna az életét. Ha néha felemlegeti, nem azért van, mert szereti. Csak nagyon benne maradt az ahogyan meghalt, és az fáj neki. Tudja mennyire tragikus volt. De majd meglátod, ha műteni fog, és elveszíti a betegét, akkor is ilyen letargiába esik pár napra. Nehéz lehet azt a terhet cipelni, hogy emberi életek vannak a kezedben.

-Tudom. De.. Mindegy. Bezzeg ha Tyler neve elhangzik.. Egyből a plafonon van és kiakad.

-Mert fél. Mint azt már bizonyította; nem akar téged elveszíteni. Ezért tart Tylertől. Azt hiszi ha Brandontól el tudott venni, akkor neki is sikerül majd. Úgy mint.. még a múltkor.

Lehunytam a szemeim a bűnömre. Még visszaemlékezni is rossz.

-Annyiszor megbántam már..- ülök törökülésbe.

-Figyelj, ha belegondolsz, érthető volt amit tettél.- próbál megnyugtatni.- Nem voltatok még együtt, és Tyel előtte is voltak kölcsönös érzelmeitek. És igazából az kellett hozzá, hogy nyílni kezdjetek egymás felé.

-Eltudom képzelni ahogy panaszkodik neked néhanapján.

Felnevetett.

-Ha látnád olyankor.. Néha minden kis jelentéktelen dolgot világvégének fog fel, és nem győzöm nyugtatni, hogy minden rendben van.

-Jó lenne ha én is tudnám milyen egy legjobb baráttal felnőni..- sóhajtok.

-Elhiszem. De egy idő után a barátok elmaradnak, főleg ha megtalálja az ember az igaz szerelmet. És maradnak az emlékek.. Bármilyen furcsa, de én is félek hogy elveszítem. Ha tudnád mennyi hülyeséget csináltunk az évek során..

-Mesélnél egy kicsit?

-Hát.. még a végén rájönnél milyen idiótának szentelted az életed.

-Ugyan.

-8.-ban..- kezdi, és az emléktől máris elmosolyodik.- Bolondok napján betekertük az osztályfőnökünk kocsiját wc papírral. És megnyomtuk a tűzriadó gombját már délelőtt, ezért a maradék napot az időben otthon töltöttük. Kivéve hármunkat, mert nekünk elzárás volt. Aztán a gimiben ezek a csínyek egyre durvultak, a kezdetekben egyfolytában a nagyokkal kötekedtünk, ezért általában kék-zöld foltokkal mentünk haza, vagy vérző orral. A vége felé már lógtunk, tanárokat szívattunk, és mi voltunk a legnagyobb rémek a dolgozók szemében. Szerettünk gúnyt űzni belőlük. Aztán az egyetemen külön osztályba kerültünk, mert én ügyvédnek készültem, ő pedig ugyebár orvosnak. Így a közös dolgaink eltűntek a mindennapokból, és maradtak a hétvégére, a sok buliba ahova mindig eljártunk.

-Még a múltkor mi is voltunk.. Láttam hogy nagyon tudja nyomatni.

-A táncparkett ördöge.- nevet.- Én sose tudtam táncolni. És ő se. De ezt sose szégyellte, valahogy mindig megoldotta, hol idétlen mozdulatokkal, hol tényleges táncmozdulatokkal. És még ezzel hódította a lányokat!- fogja a fejét cinikusan.

-El tudom képzelni.

-Neeem, te azt nem tudod. Hihetetlen egy pasi.. De azok az idők is elmúltak. Mintha az egész csak egy hét alatt pörgött volna le. De hát felnőttünk.. El kell fogadni.

-Én nem tudnék sok mindent mesélni. Nekem az elmúlt egy évem maga volt a pokol, és olyan mintha 10 év lett volna..

-Hihetetlen hogy valaki ilyenre is képes..- húzza félre a száját.

-Ha tudnád milyen boldogok voltunk az elején. Aztán Brandon nagymamája meghalt. A szülei előbb, ezért ő nevelte fel. Nehéz volt neki elfogadni, és akkor fordult a drogokhoz. Aztán a rabja lett. Én pedig neki.

-De most már vége van!- szorítja meg a kezem, mintha így a jelenbe tudna rántani.- Bran meghalt.

-Furcsa lesz úgy élni, hogy nem kell aggódnom miatta.

-Majd lesz más, ami leköti a figyelmed. Első sorban Thomas. Még hosszú a gyógyulása és jó pár vizsgálaton át kell esnie amint felébred. El fog keseredni. Ismerem. És ami azt illeti.. Nekem most nem lesz sok időm bejönni. Szóval kérlek, tartsd benne a lelket. Helyettem is.

-Persze, ez természetes. De valami baj van?

-Nem, dehogy. Csak lesz egy per, amiben engem kértek fel vádló ügyvédnek. Szintén egy erőszaktevő ellen.

-Akkor remélem sikeresen börtönbe juttatod. Mind oda való.

-Most hogy van személyes példám, mindent megfogok tenni. De most mennem kell, elég késő van.

-Várna egy percet még?- nyit be Dr. Swauter.- Mindkettőjükkel szeretnék beszélni.

Ijedten néztünk össze, és a legrosszabbra gondoltunk.

-Ne aggódjanak, Dr. Dontson békésen alszik, már nincs kimondottan életveszélyben. Arról lenne szó, hogy.. nos hát…- motyogja, és látszik hogy nem tudja hogyan kezdjen bele.- Most hoztak be egy fiatal férfit, több lövéssel, és egyszer már kezeltük itt. Amnéziát diagnosztizáltunk rajta, de..

-Sterin?- kerekedik el Spencer szeme.

-Igen.

Újabb sokk, és már azt se tudom mi volt az utolsó dolog amit sikerült teljesen felfognom.

-Él? Itt van a kórházban?

-Épp az életéért küzdenek, és igen, itt van.

-Nem hiszem el.. Nem hiszem el!- kezdek fel-alá járkálni.

-Tami, nyugodj meg! Haza viszlek, rendben?

-De hát meg kellett volna halnia!- akadok ki

-Hé, figyelj rám!- fogja a fiú a kezei közé az arcom.- Ha túl is éli.. Börtönbe fog kerülni. Én fogom képviselni az ügyet. De egyenlőre várjuk meg mi lesz holnapig. Haza viszlek. Rendben?

Némán bólintottam. Elköszöntünk az orvostól, aki megígérte hogy ha bármelyik fiúval lesz valami új fejlemény, azonnal hívni fog. William besegített a Jeepbe és csendben utaztunk. Millió gondolat cikázott a fejemben, hogy ezek után mi lesz. Ha túléli, megint nekünk esik? Vagy megjavul? Milyen mélyre süllyedhet még?

-Jól vagy?- húzódik félre az út szélére, és tétován rám pillant.

-Úgy nézek ki? Will, nekem ez már túl sok!

-Elhiszem, de..

-Nincs de!- támasztom a fejem az ülésnek, és az eget nézem a szélvédőn át, miközben a könnyeim végig folynak az arcomon.- Szép lassan minden leomlik körülöttem.. Egyre rosszabb lesz az egész, és ebbe bele fogok őrülni.

-Dehogy fogsz! Én itt vagyok neked!- fogja meg a kezeim.- Kérlek nézz rám! Szeretném hogy lásd: nem hagyom hogy bajod essen. Megígértem Thomasnak. És sosem hagyom cserben a testvérem.

A kezeinkre pillantottam, aztán izmos karján át vezettem a tekintetem az arcára.

-Will..

-Haza viszlek, kipihened magad, és csak a jókra gondolj. Minden rendbe fog jönni. Hidd el! Higgy nekem!

Aprót bólintottam. Nyomatékosításul rám mosolygott, és lágy puszit lehelt a homlokomra. Sóhaj szakadt fel belőlem, és biztonságban éreztem magam. Hihetetlen személyisége van, és nagyon inspiráló. Lehetetlen nem hinni neki. Elsüllyedtem az ülésben, és az elsuhanó fákat figyeltem. A reménytelenség sem végleges. Ha nem én irányítom az életem, akkor valaki más tervének a része leszek, és észre sem veszem, csak akkor, amikor már késő lesz. Amikor nem marad mellettem senki, mindent és mindenkit elveszítek, és csak állok a semmi közepén magamban, azon töprengve; hol rontottam el. Hát ott, amikor hagytam hogy lássák mennyire összetörtem..