49.fejezet

Élet és halál között

Azt hittem ki tudom pihenni magam. De képtelen voltam. Egyre rosszabb és rosszabb rémképek gyötörtek, forgolódtam és lerúgtam a takarót is magamról, miközben a stressz miatt teljesen megizzadtam. Fél 10-kor nem bírtam tovább, felültem. Ragyogott a nap, igazán nyári idő volt ma. Pedig lassan itt lesz az ősz. A szekrény elé álltam, és kinyitottam. Úgy vennék most rövidnadrágot vagy szoknyát.. De nem lehet a sérüléseim miatt. Kikaptam egy fekete leggingset, egy Arctic Monkeys-os pólót, és egy farmeringet, majd miután magamra vettem őket, a nappaliba mentem. A dohányzóasztalon egy levél várt. Valerie azt írta hogy dolgozni ment, de ha haza hozzák Thomast, legyek mellette helyette is. Holnap tudja csak meglátogatni. Egy kávé ivás ösztönzött rá hogy a konyhába menjek, de félúton kopogás zaja térített el a tervtől. Kicsit rosszat sejtve mentem az ajtóhoz, és lassan kinyitottam. A szöszi haj tűnt fel először aztán a kisírt, aggódó szemek.

-TAMARA!- lepődik meg, de aztán szó szerint sikítva kapott a karjaiba.- Úristen, el sem hiszem hogy..

-Áú, Tyler, kérlek tegyél le! Ez fáj!- fogom a fájó oldalam.

Megijedt és talpra állított.

-Hol voltál? Mi történt? Brandon volt? Thomas? Megkeresett? Miért nem tudtalak elérni? Az istenért, szólalj már meg!

-Megtenném, ha hagynál beszélni. Szóval..

-Jól vagy?- szól bele megint.

-Igen. Vagyis nem. Bran elrabolt, Thomas megkeresett, de eléggé fáj mindenem, mert mint ahogy sejted.. megint megerőszakolt. És a lehető legdurvábban. Nem egyszer..

-Kinyírom azt a faszt!- dühösödik.

-Már nem kell. Thomas lelőtte.

-Merre keressem? Esküszöm ha megtalálo..- folytatja, aztán elnémul amikor eljutott az agyáig az utolsó mondatom.- Tessék? A doki.. lelőtte?

-Igen. Megmentett.

-Hol van? Esküszöm agyon fogom csókolgatni!- néz körbe a lakáson.

Elnevettem magam, aztán kicsit komor lettem megint.

-Hol van?- kérdezi ismét.

-Úton ide felé.. Mert meglőtték. Élet és halál között van még mindig.

-Mi van?- hüledezik.- Ilyen hőstett után nehogy elpatkoljon nekem! Végre visszahozott téged és azt a narkóst is kinyírta..

-Ty, kicsit állj le és ne pörögj ennyire.- fogom le a vállait.- Még nem hinném hogy sikerült felfognod, de megpróbálom elmagyarázni hogy megértsd a dolgok súlyát. Akármennyire is fáj kimondanom, de Thomas számára minden perc bizonytalan. Másodperceken múlhat az élete. Elég egy pislantás, és leáll a szíve, és elveszíthetem..- potyognak a könnyeim a szívbe markoló gondolatra.- Fáj, de ez a rideg valóság. Meghalhat! Miattam! Bajba sodortam! És én abba belepusztulnék. Életemben nem szerettem még ennyire senkit! Nem tudod milyen jó érzés volt amikor rám talált.. Az azt követő csókja.. Mintha már vagy tíz éve találkoztunk volna utoljára. Szörnyen lassan mentek a napok a gyárban, és minden óráról órára pokolibb lett. Kezdtem elveszíteni a reményt és kezdem bánni hogy semmilyen jelet nem hagytam magam után. Féltem. És akármennyire is volt önző, azt vártam mikor toppantok be végre szabadítotok ki..

A szavaimon halványan elmosolyodott, de éreztem hogy a torkában van a sírás. Nem bírt a szemeimbe nézni, csak egy pillanatra.

Bűntudata volt.

-Szörnyen érzem magam amiért nem mentem Dontsonnal. Hívott, de nemet mondtam. Nem hittem volna hogy komoly bajod is eshet, amikor pedig ráeszméltem, már késő volt..

-Tyler, semmi gond..

-De igen is gond!- fordul el tőlem, mert nem bírta sose elviselni ha sírni látom.

-Kérlek nézz rám!- fogom meg a kaját, mire felszisszent.

Sejtéseim voltak miért, ezért felhúztam a pulcsija ujját. Sűrű, pár centis vágások éktelenkedtek a könyökétől egészen a csuklójáig. Elképedtem, de nem kérdeztem miért. Miattam voltak, ez kétségtelen.

-Ez is az én hibám..- suttogom.

-Nem, dehogy!- húz azonnal a karjaiba és amennyire csak tudott magához ölelt.

Minden sebes porcikámat nyomta, de lenyeltem a fájdalmat, és viszonoztam az ölelést. Hiányzott az illata. Bár jobban belegondolva mindene.

-Figyelj, nekem most be kell mennem a kórházba. Talán már haza hozták.- húzódom el tőle végül.

-Rendben. Majd még beszélünk a történtekről, de most mellette a helyed. Jobbulást neki.- indulunk mindketten az ajtó felé.

Bezártam, aztán a kapuba álltunk meg.

-Majd kérlek szólj ha felébredt. Be szeretnék menni hozzá. Megköszönni neki amit tett.

Némán bólintottam és összeharaptam az ajkaim.

-Hé, nézz rám!- simogatja meg az arcom.- Meg fog gyógyulni. Hidd el, rendben?

-Rendben.- bólintok.

Egy puszit nyomott a homlokomra, aztán szó nélkül elindult az ellenkező irányba, mint amerre én tartok. Kifújtam a feszültséget egy  levegővel, és egy újat véve, megpróbálva erős maradni, én is neki vágtam az utamnak. Rendbe jön. És akármeddig is fog tartani, én mellette leszek.

A kórházba érve megindultam a lift felé, hogy felmenjek a másodikra, de rájöttem hogy a 27-es vizsgáló üres. Visszasétáltam a földszinti recepcióhoz.

-Jó napot!- köszönöm az idős férfiak.

-Nahát, Miss Morgan.- csodálkozik.- Már jó régen láttam. Thomas nincs benn. Szabadságon van, nem tudta?

-Nos hát..- kezdek bele.- Thomas a norwichi korházban van. Nem sokára hozzák. Meglőtték.

-Jesszus, nem is tudtam. Ezek szerint a másik szárnyban érdeklődj, a mentőbejáratnál.

-Köszönöm.

-És jobbulást neki.

Nem is reagáltam rá, csak sietősen haladtam tovább. Három folyosón cikáztam, míg végül meg nem találtam azt a rohadt pultot. Amy már messziről észre vett, és most először nem mosollyal köszönt.

-Thomas? Megjött már?- türelmetlenkedek.

-Igen. De..

-Melyik kórterem?

-Tamara, figyelj..

-Hányas kórterem?!- kérdezem idegesebben, és érzem hogy égni kezd az arcom amiért ilyen sokat habozik.

-81.

Rohantam tovább. Idegesen kerültem ki az idősebb betegeket, Törtem az utat a műtőbe haladó orvosok és hordágyak mellett, amikor ismerős volt az egyik ágyon fekvő. Rögtön lefékeztem és a másodperc töredéke alatt fordultam vissza.

-THOMAS!- kiabálok, és az ápolók után futok.

Sikerült utolérnem az ágyat, és láttam rajta az eszméletlen barátomat.

-Úristen, mi történt? Tom, jól vagy?- fogom meg a kezét, és haladok velük.

-Kisasszony kérem álljon arrébb! Dr. Dontsont a műtőbe kell vinnünk!

-Nem!- zokogok és kitartóan megyek tovább.

Hirtelen két erős kar ragadta meg a derekam, és próbált elhúzni onnét. Kitartóan feszültem meg, és nem akartam elengedni azt az öt ujjait, ami köré az enyéim voltak fonva.

-Tamara!- ránt egy nagyot rajtam, és sikeresen szétszakít minket.

Idegesen és hisztérikusan fordultam felé.

-Mit tettél?! Vele akartam menni!- püföltem a mellkasát, és szidni kezdtem.

-Tami, kérlek nyugodj meg!- próbál William lefogni, de karmolni kezdem és egyfolytában ütöm.

-Valaki segítsen már!- pillant körbe.

A recepciótól két férfiápoló igyekezett felénk, és erősen lefogtak.

-Engedjenek el!- kezdek rugdalózni.- Thomas mellett a helyem!

-Mindjárt megnyugszik!- néz egy idősebb  nővér Willre, aztán egy tűszúrást éreztem a vállamba.

Egy ideig még harcoltam a visszatartóimmal, aztán kezdett minden elsötétülni, homályosulni, és a hangok is tompultak. És végül kicsúszott minden a lábam alól, nem is érzékeltem, hogy élek..

-Ne! Kérem, hagyjanak!- sírt a barátom a falhoz lökve.

-Tudod hány számításom húztad keresztbe?!- üvölt vele Brandon.- Nem? Annyit, amennyit húzni fogok ezzel a fűrésszel a lábadon!

-NEEE!- sikítok, és neki ugrok az exemnek.

-Ülj már el te hülye picsa!- kapja el a torkom, és a falhoz lök.

Egyre csak közeledett a fiúhoz, majd leguggolt, és a térde alá helyezte a szerszámot. Rávigyorgott.

-Úgyse mered megtenni..- nyugtatja magát Tom.

-Ó, tényleg nem? Na nézzük.

Élesen szívtam be a levegőt és befogott fülekkel dülöngéltem a padlón, de még ezen keresztül is hallottam az emberi testen a bőr, az izmok és a rostok szakadását, de még ezen is felül a szerelmem visítozását.

Kinyitottam a szemeim, és valami hatalmas fehér fényáradat közepén találtam magam. Hunyorogtam, de pár lépés után a műtőasztal mellett találtam magam.

-Gyerünk már, szikét!- idegeskedik a sebész.- El fog vérezni, szívást!- parancsol a másik segítőre, és ismét újabb vágásokat ejt az alany hasán.

Körbe sétáltam őket, mert nem vettek észre. Mintha nem látnának.

-Dr. Swauter, elveszítjük!- esik kétségbe egy néger ápolónő.

Megláttam az oxigén maszk alatt a sebesültet. Még fel sem tudtam fogni hogy Ő az, egy gép élesen csipogni kezdett, a test pedig rázkódni az asztalon. Próbálták lefogni, de a hirtelen támadt roham azonnal csillapodott.. Akárcsak a szívverése. Alig láttam valamit is a könnyeimtől, és egyre csak hátráltam. Előkerült egy újraélesztő gép, és egyre nagyobb erővel próbálták sokkolni fiút, hogy hátha magához tér.

-Egy.. Kettő.. Hátra!- üvölt az orvos, a test pedig nagyot emelkedett.

De semmi. Hosszú próbálkozás után feladták, és a mellkasát kezdték nyomkodni. Beletúrtam a hajamba, és erősen tépni kezdtem.

-Gyerünk, mentsék már meg!- toporzékolok, és közelebb menve Dontson fölé hajolok.

-Dr. Swauter, elveszítjük!- nézi a csipogó szerkezetet a nővér.

-Még nem!- tart ki az orvos, és újra sokkolni kezdi.

A gépre kaptam a tekintetem. Egy nagy villanás jelezte a szív verését. És sokkal később egy másik is. Aztán egy gyengébb. Végül hosszú, éles sípolás, és a vonal nem ugrott többé magasra a monitoron, csak egy síkon haladt. A szerelmemre pillantottam. Ajkai elnyíltak a maszk alatt, és nem mozgott a mellkasa. Nem vett többé levegőt.

-A halál beállta, 10 óra 23 perc.- jegyzi fel az orvos.

A szám elé kaptam a kezem, és dermedten bámultam. Meghalt. Thomas Dontson itt halt meg a szemem előtt!

-Thomas!- ordítok torkom szakadtából, és zokogva ülök fel az ágyban.

-Miss Morgan!- fogja le a vállaim egy orvos.- Nyugodjon meg kérem!- néz a szemembe barátságosan.

Levegőért kapkodtam, ziháltam, és izzadt voltam. Felnéztem a zöld szemekbe, majd tekintetem a mellkasán állapodott meg. A névtáblán.

-Dr. Swauter..- motyogom, majd rá rivallok.- Magának a barátom mellett kellene lennie a műtőben! Nem hagyhatja meghalni! Hallja? Küzdenie kell érte!

Miközben ellököm magamtól a falon levő órára esik a tekintetem. 10:45. Végezhetett a műtőben. Ijedt szemeimbe nézett, majd zavartan le a földre.

-Mi történt vele?! Ugye nem..? Mondja hogy nem!- lököm le a mellettem levő éjjeliszekrényről a vázát, amely millió darabba tört.- Nem halhatott meg!

Üresen fájó mellkassal görnyedtem össze, és átkulcsolva a lábaim sikítoztam, ordítottam és zokogtam. Hol a hajamat téptem, hol rugdalóztam, vagy épp romboltam. De egy valami nem szűnt: a szívszorító fájdalom.