21.fejezet

Felébredve a rémálomból

Tegnap egészen későig, talán éjfélig beszélgettünk az ágyamon. A létező összes dolgot átbeszéltük. Aztán valamikor egy óra körül bealudtunk, ezért nem lepődtem meg amikor hozzábújva ébredtem. Végre megint mellette..

-Jó reggelt kicsi lány!- mosolyog.

-Jó reggelt.- vigyorodok el, és hihetetlenül megkönnyebbültem hogy megtudtuk tegnap beszélni úgy mint két felnőtt.

-Mennyi az idő?- dörzsöli meg a szemeit.

-Fél 11.- nézem meg a telefonom.

Nyüszögve húzta a fejére a takarót:

-Mindjárt mehetek dolgozni..

Elmosolyodtam, és leszedtem a fejéről a takarót. Felkönyököltem és a haját simogattam:

-Bemegyek veled. Ha megengeded…

-Épp kérni akartam.- vigyorog ő is.

Akkora idióta.. És olyan jó ilyen boldognak látni.. De sosem fogom elfelejteni azt amikor sírni láttam. Ráadásul miattam..

Miután egy vendéglőben megebédeltünk, egyre értünk a kórházba. Kint nem tűntünk hangosnak, de amikor az épületbe értünk és az egész folyosót a mi nevetésünk töltötte be, ez már kérdéses volt.

-…És akkor ránk nyitott a tanár, mi pedig az arcába fújtuk..- meséli az egyetemi poénos pillanatait, én pedig már levegőt sem kaptam mire felértünk a másodikra.

-Thomas, elég!- törlöm a könnyeim.- Már nem bírom tovább!

-De látnod kellett volna az arcát, tiszta..

-Dr. Dontson!- kiabál egy nővér messziről, mire oda kapjuk a fejünk.- Maggie vérkeringése össze esett!

Ijedten néztünk egymásra, aztán karjai elengedtek és gondolkodás nélkül végig rohant a folyosón. Én is utána mentem, de nem olyan gyorsan mint ő. Lekapta magáról a kabátját és bement a kislány kórtermébe. Az ablakon át láttam ahogy megnézi a pulzusát, meghallgatja a szívét, aztán rászól a nővérre, hogy hívjon segítséget. Nem sokára még két orvos jött, áttették egy másik ágyra és kitolták a teremből. Egy vizsgáló felé igyekeztek, majd eltűntek az ajtó mögött. Lerogytam a szembe levő székekre és vártam. Tom nagyon ki fog bukni ha valami baja esik a kicsinek. Nagyon imádja, és el sem tudom képzelni milyen érzés lenne neki ha.. ha elveszítené. Két nővér rohant még be, és vagy egy óráig semmi mozgás nem létesült ennek a folyosónak a végén. De én akkor is vártam. Aztán csak véletlenül néztem félre, és láttam hogy két vizsgálóval arrébb Tyler lép ki egy ajtón. Megint a pszichológusnál volt. Ő is észrevett és rám mosolygott, majd intett. Felálltam, mire elindult felém.

-Szia.- mosolyog.

-Szia.- köszönök.- Na mi ez a nagy vigyor?

-Semmi. Talán a drogok.- nevet.

 Én ezt már kicsit sem találtam viccesnek, hisz tudom milyen amikor drogos. De azért elmosolyodtam.

-Mi van a dokival?

-Mindent megbeszéltünk.- bólintok.

-Nagyon utál?- húzza félre a száját.

-Nem tudom. Annyira talán nem.- vigyorgok most én.

-Haha. És te? Hogy vagy? A tegnap után..

-Jól. Minden szavad itt cseng a fülembe.. De jól vagyok, mert Tommal kibékültünk és talán igazad volt és tényleg őt szere..

-Tamara!- hallom meg magam mögött, mire mind a ketten oda néztünk.

Dontson áll ott és könnyek folytak az arcán. Megrázta a fejét.

-Ugye nem?- harapom össze az ajkaim.

-Nem.- mosolyodik el.- Csak elájult, valószínűleg megint nem evett és leesett a cukra.

Oda rohantam és a nyakába vetettem magam. Tonnák szakadtak le a vállamról, hihetetlenül megkönnyebbültem.

-Rendben van.- suttog és egy puszit nyom a homlokomra.

-Én most.. Megyek.- szólal meg Ty, mire kicsit elhúzódom a fiútól.

Összeakadt a tekintetük, és láttam hogy Dr. Dontson legszívesebben neki esne, és ökölbe szorult kezei is ezt bizonyították.

Megfogtam a kezeit, és kifordítva az ujjait a tenyeréből, összefontam az enyéimmel.

-Rendben. Jobbulást, és hallgass mindig Dr. Clawfordra!

-Úgy lesz.- kacsint, és hátat fordítva elsétál.

Megint a fiú felé fordultam, de ő még mindig a távolodó személyt bámulta, és éppen azt képzelte el hogy egy késsel millió cafatokra vágja.

-Meg fogom ölni.- állapítja meg a szöszit nézve.

Egyik kezemmel magam felé fordítottam a fejét, hogy végre a szemembe nézzen:

-Majd megteheted. De előbb foglalkozz Maggievel!- javasolom.

-Swauter kiküldött, képtelen voltam bármit is csinálni. De most már stabil az állapota, és hála istennek tényleg nincs nagy baj.

-Annyira örülök neki! Nem ismerem annyira mint te, de nézésre is megállapítottam hogy szuper kis csaj. És látva mennyire szereted..

Elmosolyodott és a kezei közé fogta az arcom:

-De nem jobban mint téged!

Kicsit kínosan elnevettem magam:

-Ezt mégis hogy érted?

-Pontosan úgy.- kap fel a karjaiba és bevisz a 27-es vizsgálóba.

-Thomas, te őrült vagy!- nevetek.- Tegyél már le! Ez egy kórház!

-Pontosan tudom hölgyem, éppen ezért hoztam ide. Ha még tovább hallgatta volna amit kint mondok, biztos hogy elájult volna.- rak le a vizsgálóágyra.

-Miért, miket mondtál volna még?- vigyorgok.

-Sajnálom hölgyem, de az egészségi állapotára muszáj figyelnem, úgyhogy ezt csak egy vacsora után tudhatná meg holnap este.

-Vacsora?- lepődöm meg.

-A haverok hosszú évek után megállapodtak. Nem házassággal, de már jó ideje tartós kapcsolatban vannak, és a lányokat is hoznák magukkal.

-Hány haver?

-Kettő.

-És miért nem mész egyedül? Nem is ismerem őket..

-Én sem ismerem még a barátnőiket. És félek hogy ha egyedül megyek én kerülök az asztalra és a nők megesznek.

-Benne van a pakliban, ha esetleg zabálnivaló leszel..- kuncogok.

-De félre téve a viccet. Tényleg szeretném hogy el gyere. Nélküled én már nem akarok sehova se menni.. Meg aztán hogy nézne már ki hogy mellettem nincs lány.- pimaszkodik.

-Szóval erre jó vagyok..- döntöm el hogy ezen „megsértődök”.

-Másra is jó lennél…- lép a lábaim közé.

-Hülyeee!- bokszolok a karjába.

-Szóval?

-Jó, rendben. Elmegyek veled. Egyéb kérés?- nézek rá.

-Van. Szoknyát vegyél fel.

-Egyenruha lesz?- forgatom a szemeim.

-Nem. Csak abban még dögösebb vagy!

Felnéztem a szemeibe, és egy pillanatra bedőltem neki. Bedobta a csábító szerepet.

-Na jó, ezt most hagyd abba!- figyelmeztetem.

-Mit?- kérdezi ártatlan mosollyal, de a szemeiben még mindig ott villogott a huncutság.

-Ezt.. Ezt az egészet!- mutatok végig magán és leugrok az ágyról, de elkapja a karom és visszahúz magához.- Mondtam már hogy mennyire utállak?

-Nem, még nem.- vigyorog.- De bóknak veszem.- nyom egy cuppanós puszit az arcomra.

Kopogtak az ajtón, ezért a belépő személy pont szemtanúja volt ennek a hatalmas puszinak és az azt reagáló nevetésemnek miközben átkarolom a nyakát.

-Elnézést.- motyogja a nővér és a földet nézi, de láttam hogy mosolyog.- Csak a papírmunkát hoztam.- rakja le az asztalra és kimegy.

-Ahh, ne már! De utálom őket!- szemez a mappával az asztalon.

-Szóval megvan a ma esti programod.- cikizem.

-Igen, ma vele fogok aludni. Remélem nem sértődsz meg.- vág vissza.

-De igen. Úgyhogy ajánlom hogy siess velük, különben..

-Különben?

-Különben…- próbálok kitalálni valamit, amin röhögni kezdett.

-Ne erőlködj édes, ez nem fog menni!

-Kapd be.- lököm el magamtól nevetve.- Haza is megyek.

-Akkor lekísérlek.

-Nem kell.- fordulok el tőle és az ajtóhoz megyek.- Max a nővérpultig.

Csak a megerősítésre várt, és átkarolva a vállam átsétáltunk a folyosón, miközben persze továbbra is szócsatáztunk. Aztán a pult után megálltunk pár méterre, hogy azért ne legyünk annyira szem előtt.

„-…és akkora puszit nyomott az arcára, hogy azt hittem megzabálom! Tisztára aranyosak!

-Szerintetek együtt vannak?- kérdezi az egyik.

-Biztosan. Nézz csak rájuk most is.”- halljuk a pletykás nőket mellettünk, amin elmosolyodtam.

-Teljesen kibeszélnek minket.

-Nem baj. Vagy netalántán zavar? Hm? Nem tetszik ha arról beszélnek mit teszek veled?- halmozza el puszikkal az arcom.

-Thomaaas!- nevetek, mert csikizett.

-Nem tetszik?

-De igen. Nagyon tetszik.- karolom át a nyakát és a szemeibe nézek.

-Akkor jó.- suttog és elmosolyodik.

Közelebb léptem hozzá és a karjai közé bújtam. Aztán lassan elváltam tőle és hátra hagyva a második emeletet, beálltam a liftbe. Nagyon, nagyon, nagyon tetszett ahogy velem viselkedett. Éreztem a mellkasomon milyen gyorsan dobog a szíve, és éreztem a derekamon mennyire remegnek a kezei. Ez az egész valami új volt..

20.fejezet

Nem akarlak elveszíteni!

Azt tettem amit mondott. Tyhez menekültem. Berontottam a házba és azonnal a nyakába borultam, miközben sírva fakadtam.

-Mi történt hercegnő?- kérdezi aggódva.

-Thomas..- zokogok.

-Bántott?

-Dehogy. Utál!

Még jobban magához szorított és a hajamba puszilt.

-Minden rendbe fog jönni.- ígéri.

-Nem, itt már semmi sem fog rendbe jönni!

-De igen, mert meg fogom oldani.

-Nem tudod. Ez az egész el van ba..

Hirtelen befogta a szám és nem fejezhettem be. Mélyen a szemembe nézett:

-Azt akarom hogy tudd; szeretlek!

-.. És mindent megteszek azért hogy boldog legyél. De velem nem vagy az..

-Tyler, ne mo..- ismételten nem fejezhettem be, mert ajkait az enyémre nyomta.

Hosszú és szenvedélyes csókot adott, pont olyat mint amikor utoljára találkoztunk hosszú ideig. Mint azon az éjjelen a kapuban. Ez egy… Búcsú volt.

Miután elvált tőlem azonnal átöleltem. Tudtam hogy el akar hagyni..

-Tyler, nem léphetsz le! Azt ígérted velem maradsz!- zokogok.

-Tudom.- dönti az enyémnek a homlokát.- De nem maradhatok veled… így. Talán csak barátoknak kéne lennünk.

-Nem!- rázom a fejem.

-Láttam tegnap reggel az arcod. Megbántad. Te nem hozzám akarsz tartozni.

-Én semmit sem bántam meg amit veled tettem! SEMMIT!

-A múltban élsz! Nem veszed észre hogy neked ez nem jó? Volt ami volt köztünk. De tovább kéne lépnünk. Nem gondolod?

-Nem.

-Mi sosem leszünk egy pár. Nekünk az nem menne azok után amiket megéltünk.. Mi mindig csak egy kalandra kötünk ki egymás mellett.- folynak könnyek az arcán.

-Most miért mondasz ilyeneket?!

-Mert ez az igazság..

Nem bírtam tovább az idétlen beszédét, ismét megcsókoltam. Ebben benne volt minden. Minden, amit éreztem ebben a pillanatban. Meglepetésemre egy idő után eltolt magától.

-Tegnap felhívott Dr. Clawford. És azt mondta hogy vissza olvasta a jegyzeteit. Azt mondta tudta hogy te vagy Tamara. És végig figyelte a reakcióid. És azt látta hogy most tisztáztuk ezt az egészet. És ennyi. Ideje tovább lépni.

-Te egy ismeretlen pszichológusnak hiszel és nem nekem?- döbbenek le.

-Sajnálom. De azt mondta.. Azt mondta hogy ideje lenne felejtenem. Akkor talán nem éreznék bűntudatot azok után amiket tettem veled. Arra van szükségem hogy elfelejtselek!

Tátva maradt a szám. Ezt nem hiszem el.

-Akkor mégis mire volt jó a tegnap este? Én azt hittem..

-Én azt hittem tényleg szeretsz!- néz a szemeimbe.- De nem. Te Thomast szereted.

Csendben maradtam. Nem.. Ez valószínűleg nem igaz…

-Figyelj..- kezd bele és megsimogatja az arcom.- Felejtsünk el mindent. Nem akarlak elveszíteni. Abba tényleg bele halnék! De ezt sem folytathatjuk.. Maradjunk csak barátok, oké?

Ez az utolsó mondat az, amit a legjobban utálok. És minden bizonnyal más fiúra megharagudnék ezért. De rá nem tudtam. Csak némán bólintottam. Így lesz a legjobb. Letörölte a könnyeim és az ajkaimra suttogta:

-Szeretlek és mindig szeretni is foglak!

Még búcsúnak kaptam egy fájdalmas csókot, ami talán tényleg az utolsó volt. Ezért rendesen kihasználtuk. Utoljára túrtam bele szöszi hajába, utoljára harapott az alsó ajkamba és utoljára érezhettem enyémnek mindenét. Lassan elszakadtunk egymástól. Most már hivatalosan csak barátok vagyunk. És végig gondolva az éjjeleink… A felejtés fájdalmát zokogásban próbáltam enyhíteni és a mellkasának döntöttem a fejem. Sóhajtva ölelt át. Ez most eléggé megviselt. De tartanom kell magam, mert még van valami, ami ugyanilyen nehéz lesz. De valakinek még tartozom egy magyarázattal.

-Nekem.. Most el kell intéznem valamit.

-Thomas.- mosolyog.- Szurkolok!

Halvány mosoly futott át az arcomon és kirohantam. A kocsiban agyaltam. Be nem mehetek hozzá, csak zavarnám, és meg sem hallgatna. Így hát meg kell várnom az estét. Későn jön haza, hisz a munkájába menekül. De ez nem kifogás. Akkor is megbeszélem vele még ma ezeket!

Mire haza értem már összeállt a fejemben a terv. Előszedtem egy lapot és egy tollat. Leírok mindent!

„Kedves Thomas!

Nem is tudom hol kezdjem. Jobb lenne az elején. Nos, emlékszel még arra, amikor pizzát sütöttünk? Megbeszéltük hogy haza megyek. Igazad volt, Tyler ott volt. De nem úgy ahogy eddig ismertük. Sírt. Nagyon. És megkért hogy maradjak amikor már hívni akartalak. Egyáltalán nem akart bántani. Rég láttam már ilyen józannak. És mint kiderült, már 2 hónapja az is. A múltkor csak azért volt velem olyan durva, mert elvonási tünetei voltak. Amit te pontosan tudod milyen, hisz orvos vagy, láttál már ilyet. A pszichológushoz vittem be amikor találkoztunk. Mindent félre értettél. Csak segíteni akartam neki. De elfordultál tőlem. Tegnapelőtt bementem vele az orvoshoz. Ott jó sok mindenre fény derült a múltamról, amikről én nem is tudtam. És meg kell értened hogy ez a téma érzékenyen érint.. Életem legjobb napjait éltem át Tylerrel, mert ő mindig vigyázott rám és törődött velem Brandonhoz képest. Talán úgy adtam be neked mintha ez rossz lett volna nekem. De abban a pillanatban, ott, vele  egyáltalán nem volt rossz. És éppen ezért amikor megtudtam hogy el akart szöktetni Brantől hogy együtt új életet kezdhessünk, meginogtam. De az exem nem engedte. Hát így került be a kórházba. Megverte. Mindent megtett értem! És a drogot is miattam dobta. Hogy biztonságot és szeretetet tudjon nekem nyújtani. Szóval teljesen összezavart.. Aztán haza vittem. És elmondta hogy az érzései semmit se változtak. Nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Csak azt tudtam hogy szükségem van valakire aki megvigasztal miattad, és törődik egy kicsit velem. És… Lefeküdtünk. Igen. Megtettem vele. Ami miatt most szörnyen érzem magam. Így utólag bele gondolva hiba volt. De akkor még jó ötletnek tűnt. Azért nem jöttem vissza este.. Aztán mára kiderült hogy neki ennyi volt. Nem használt ki, ne értsd félre. Szerelmes belém. De a pszichológus azt tanácsolta neki hogy felejtsen el, és ha teljesen nem is válik el tőlem, de csak barátok maradjunk. Pár órája ezt nehéz volt felfogni, de most bele gondolva, ez volt a legjobb ötlet. Mert nem voltam boldog. Inkább csak belé fojtottam el a hiányod. Meggondolatlan volt, és most emészt a bűntudat, de viselem a következményeket. Nem állsz velem szóba és kerülsz is. Rendben. Elfogadom. Én is utálom magam.. De remélem egyszer megbocsájtod!”

Mire végeztem a körmöléssel, be is esteledett. Egésznap ezen agyaltam, hogy jó szavakat használjak, és hogy mindent elmondjak. Most már csak várnom kellett. Összehajtottam a papírt és csak ültem a kanapén. Azt tervezgettem már vagy 10 perce hogy hogyan adom át, amikor meghallottam hogy nyitódik az ajtó. Mintha szipogást is hallottam volna. Nemsokára Tom jelent meg előttem, és döbbenten konstatálta hogy itthon vagyok. A szemembe nézett és megláttam könnyes tekintetét.

Kivételesen nem volt rajta a szemüvege, ami kicsit meglepett. Nem szóltunk semmit, ezért felálltam és oda lépve elé a kezeibe nyomtam a papírt. Úgy állt mint egy jégcsap, még csak rám se nézett. Lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam az arcára, majd berohantam a szobámba. Az ágyra zuhantam és sírva fakadtam. Most már akármi is történhet. De a tekintetét elnézve.. Nem sok jóra számíthatok. Ez olyan bűn amit nem lehet könnyen megbocsájtani. Én se tudnám. Kivéve ha róla lenne szó. Érte bármit megtennék.

Hosszú percek teltek el, talán egy óra is, de még mindig nem kaptam választ. Kezdtem minden reményem elveszíteni. Épp felültem és felhúzva a lábaim átkaroltam őket, amikor nyílt a szobám ajtaja. Oda néztem és láttam ahogy a fiú lassan belép és megáll az ajtóban. Kezében ott volt széthajtogatva a levelem. Kérdőn néztem rá, amikor hatalmas könnycsepp gurult végig az arcán, majd ajkai közt eltűnt. Letörölte az arcát:

-Nem akarlak elveszíteni!

-Thomas..- állok fel és oda lépve hozzá megölelem.- Annyira féltem…

-Elmondhattad volna!- temeti a hajamba az arcom.- Akkor talán nem történt volna meg a tegnapelőtt.

Éreztem mennyire fáj neki.. És tudtam hogy ez jóvátehetetlen.

-Sajnálom!- zokogok fel.- Az egész az én hibám!

-Nem. Ez a mi hibánk.. Én is hibáztam.

-Te nem tehetsz semmiről! Te mindig olyan jó vagy velem! Én vagyok a hálátlan és a ku.

-Tamara hagyd abba!- vág közbe.

Kezd elegem lenni hogy nem fejezhetem be a mondataim.

-Hiányoztál. Azt hittem soha többé nem ölelhetlek meg..

-Féltem hogy a viselkedésemmel teljesen ellöktelek magamtól..- vallja be.

Kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemeibe nézzek. Egymásra mosolyogtunk és letörölte a könnyeim. Aztán én az övéit.

-A gyengém ha sírsz..- közlöm, jelezve hogy hagyja abba.

Halkan felnevetett.

-Akkor most már többet fogom alkalmazni.

-Meg ne próbáld!

-Különben mi lesz?- pimaszkodik.

-Kiporollak!

-Megérné.- gondolkozik.

A homlokára nyomtam egy puszit, és még egyszer megöleltem. Ezek után most szükségem van rá..

19.fejezet

A tiltottba belekóstolva

Amikor haza értünk lesüllyedtem egy fotelba és csak bámultam magam elé. Hensley a mellettem levő kanapára ült.

-Most már tudod mit érzek.- süti le a szemeit és tekintetében egy kis ijedtség remeg meg.

Még mindig nem jutottam szavakhoz. Csak próbáltam kinyögni valami értelmeset.

-Megnyugodtál?

-Majdnem. Még tudnom kell neked mi a véleményed az egészről.

-Tyler, nem tudok mit mondani.

-Figyelj, ha azt akarod hogy eltűnjek..

-Nem. Azt hiszem… Szeretlek!- fogom meg a kezeit.

Nem igazán hitt a fülének. Közelebb húztam magamhoz, ezért felállt és lehajolt hozzám a fotelba. Arca lassan kezdett közeledni hozzám, majd lassan összeértek az ajkaink.

 Egyik kezemmel beletúrtam kócos szöszi hajába, miközben felhúzott. Hirtelen a karjaiba kapott és felvitt az emeletre. Óvatosan döntött hanyatt és fölém mászott. Egy percre se szakadtunk el egymástól, csak a kezünk tevékenykedett. Kigomboltam kockás ingjét, majd kibújtattam belőle és ledobtam a földre. Beleharaptam izmos vállába, aztán puszilgattam a bőrét, miközben ő is megszabadított a felsőmtől. Ajkaival a nyakamra vándorolt, és apró puszik kíséretében a nadrágomtól is igyekezett megfosztani. Percek lefogása alatt már csak fehérneműben feküdtünk, teljesen egymásba gabalyodva. A szemembe nézett, hangtalanul feltéve a kérdését. Bólintottam. Óvszert keresett elő, aztán mire felfogtam milyen helyzetben is vagyunk, hirtelen belém hatolt. Azonnal felnyögtem, váratlanul ért, és elszoktam tőle..

-Ne haragudj…- puszilja le a könnyeket az arcomról.- Abba hagyjuk?

-Ne..- sóhajtok.- Csak.. Adj egy kis időt…

Hasznosan eltöltve ezt a kis időt, újra megcsókolt. Összefonta az ujjaink, aztán a fejem fölé fogta a kezeim. Ezt hamar feloldottam, szerettem volna beletúrni a hajába. Az arcát simogatni miközben csókolom.. Érezni akartam a jelenlétét.

Kicsit megmozdult, mire sziszegés hagyta el a szám. Újabb csókjával fojtotta belém a fájdalmat, és kicsit nagyobb lendülettel próbálta meg újra. Az elején még fájt, de aztán lassan élvezetessé vált. Minden olyan volt mint legelsőnek. Annyira hiányzott. A gyengédsége és minden egyes porcikája…

*                              *                           *

Reggel tudatosult bennem hogy mit is tettem. Amikor felnéztem nem Thomas feküdt mellettem mint tegnap, vagy eddig az elmúlt hónapban bármikor. Hanem Tyler. Aki már ébren volt, és rám mosolygott. Az én arcomra már nem ült ki ekkora boldogság, amit ő is észrevett.

-Megbántad, igaz?- motyogja és egyik kezével a fejét támasztja.

-Nem. Csak..

-Csak?

-Nem akarlak megint elveszíteni.

-Én mindig itt leszek neked, ha ezt szeretnéd.- néz a szemembe és megfogja a kezeim.

-Köszönöm.- mosolyodok el és közelebb hajolva hozzá megcsókolom.

Szorosan magához ölelt és hosszú percekig nem engedett.

-Mit szeretnél ma csinálni?- kérdezem.

-Nem tudom. A lényeg hogy velem legyél.

-Esetleg elmehetnénk sétálni egy kicsit. Muszáj kiszellőztetni a fejem..

-Rendben.

Kimásztunk az ágyból, felöltöztünk, és elindultunk. Illedelmesen kiengedett maga előtt a kapun, becsukta, és neki indultunk. Ujjai az enyémre fonódtak, és közelebb húzott magához, miközben egy puszit nyomott a fejemre. El nem tudom képzelni Tom mennyire fog kibukni. Képtelen vagyok így, ezek után a szemébe nézni. Annyira kínos. És kicsit meginogtam, hogy most mit is akarok.

A nap nagy részét Tylerrel töltöttem, és fél 6 felé sétáltam haza. Görcsben volt a gyomrom, nagyon nem akartam bemenni. De muszáj volt. Benyitottam, és a lehető leghalkabban vettem le a cipőm. A nappaliban égett a villany, csigalassúsággal léptem be. Dontson a foteljában ült és olvasott. Nagyon el volt mélyedve a szövegben, de ahogy levegőt vettem a szoba légteréből, felnézett. Pedig egyáltalán nem volt hangja. Megérezte. Mivel eddig háttal ült nekem, becsukta a könyvet és a dohányzóasztalra rakta. Felállt és rám nézett. Nem bírtam sokáig a tekintetét, a padlót bámultam magam előtt és az ujjaim tördeltem.

-Örülök hogy haza értél.- jegyzi meg kicsit sem kedvesen.

Nem igazán tudtam mit mondani rá, ő viszont folytatta:

-Tudom hogy csak aludni jöttél, és hogy holnap nem leszel itt, de azért elmondom hogy már korán reggel bemegyek. És későn jövök.

-Oké.- bólintok és érzem ahogy a torkomban dobog a szívem.- Én most.. megyek aludni. Jó éjszakát.- motyogom, és a szobába rohanok.

Ez.. Ez egyszerűen fájt. A hideg tekintete.. A semmit mondó szavai.. A tudat, hogy mennyire megutált.. Annyi mindent köszönhetek neki, nem veszíthetem el így! Tudom, minden az én hibám. Én rángattam bele a zűrös életembe, és most még én is bántom..

*                                 *                                *

Ez a napom már korántsem indult olyan jól mint a tegnapi. Pedig az sem volt annyira tökéletes.. Direkt korán keltem, ismét megpróbálkozva a reggeli készítéssel, és pont végeztem is, amikor Tom kijött. Volt még fél órája indulásig. Felmérte az asztal tartalmát, majd rám nézett.

-Csináltam neked egy kis reggelit.

Hezitált egy kicsit, majd állkapcsa megint megfeszült:

-Köszi, inkább veszek valahol útközben.

Alighogy kiejtette a száján a szavakat, már indult is az ajtó felé.

-Thomas!- rohanok utána, és csak az utcán sikerült utolérnem.- Várj már!

-El fogok késni.- nyitja ki a kocsija ajtaját.- Menj el Tylerhez, neki lesz ideje rád.

Bepattant a kocsiba és elhajtott. Teljesen megrökönyödve álltam az út szélén és bambán bámultam utána. Nagyon elszúrtam.. Látni sem bír. Utál.