16.fejezet

Kijózanító fordulat

Thomas csak délutános, ezért délelőtt megreggeliztünk, és elmerültünk egy-egy könyvben. Aztán fél egykor indult el a kórházba, én pedig össze szedtem magam és haza indultam. Természetesen a lelkemre kötötte hogy ha valami gond van, rögtön hívjam.

Agyaltam egy kicsit hogy mivel menjek, de úgy éreztem ki kell szellőztetni a fejem, ezért gyalog tettem meg a 6 utcányi távot. A kapu mint mindig, most is nyitva volt, de a bejárati ajtót már kulccsal kellett kinyitnom. Beléptem a lakásba, rutinos mozdulattal dobtam a leveles szekrény tetejére a kulcsot és bementem. A nappaliban aztán lefagytam és mozdulni se bírtam. Tyler ült a kanapén és az arcát a tenyereibe temette. Nem vett észre, ezért hátrálni kezdtem, de bele rúgtam egy a földön heverő képkeretbe, ezért felkapta a fejét. Már nyúltam is a telefonomért, amikor elcsuklott hangon szólalt meg:

-Kérlek maradj!

Jobban végig néztem rajta és megláttam hogy könnyek folynak az arcán. Ezen döbbentem le a legjobban.

-Te sírsz?

Némán megrázta a fejét és gyorsan letörölve a könnyeit, az összeharapta az ajkait. Soha életemben nem láttam még ennyire szelídnek, pedig akkor is ismertem, amikor még nem drogozott. Egyszerűen megesett rajta a szívem, ezért lassan és kicsit távolság tartóan kezdtem felé közeledni. Nem nézett rám, még akkor se amikor mellé ültem.

- Jól vagy?- aggódom, pedig talán nem kéne.

-Jól vagyok.- néz rám halvány mosollyal.

-Tyler… Mi történt veled? Tudom hogy nem vagy jól.

-Igazán szeretnéd tudni?- kérdezi.

-Persze.

-Tudod.. Már két hónapja leszoktam a drogról.- mondja, és a szomorúság mögött egy kicsi büszkeség is felcsillan.- De ettől még nem lett semmi sem a régi. Nincs senkim. Brandon többé már nincs. És minden más barátom csak a drog miatt volt velem. De a legjobban az fáj hogy téged is elmartalak magam mellől. Ne haragudj a múltkoriért. Kicsit nehéz volt az a nap, akkor jött ki rajtam a kábszer hiánya.. Tudom, ez nem mentség, csak.. Mindegy.

Nem hittem a füleimnek. Egyszerűen.. sokkoló volt. Kínosan felnevetett:

-Gondolom megint azt hiszed hogy azért csinálom hogy megkaphassalak..

-Nem.- felelem kurtán.

Tekintetét elkapta rólam és körbe nézett.

-Tudtam hogy elköltöztél a dokihoz. Ezért ide jöttem. Ugyanis eddig az utcán aludtam.

-Jézusom!- szörnyedek el.- Örülök hogy ide jöttél. Legalább tető van a fejed fölött.

-De ha visszajössz, én elmegyek. Nem akarok zavarni.

-Maradj. Én most… Nem hinném hogy haza költözöm.

Bólintott és megint egy könnycsepp gurult le az arcán. Ezzel ki tud készíteni. Nekem a gyengém, ha sír egy fiú! Bár tudom hogy nem direkt csinálja.

-Pontosan tudom milyen az amikor hirtelen egyedül maradsz.- motyogom.

-Remélem egyszer megtudod majd bocsájtani azt amit veled tettem.. Szörnyű ember vagyok!- zokog fel.

Sóhajtva ültem közelebb hozzá:

-Nem vagy szörnyű ember! Inkább dicséretre méltó hogy önerőből leszoktál a drogról. Pedig biztos nehéz lehet.

-Könnyebb lett volna ha van velem valaki. De nincs senki!- temeti a tenyerébe az arcát és annyira zokog hogy a vállai rázkódni kezdtek.

Idáig bírtam tartani a távolságot, most már muszáj volt megölelnem. Nem vagyok én szívtelen! Ráadásul ugyanezt éltem át nem rég én is. És tudom hogy ilyenkor minden kis apró dolog jól esik egy másik embertől.

Szorosan ölelt magához és szöszi haját simogattam. Most látom csak igazán mennyi szeretet van benne. De sajnos a szeretethiány még nagyobb a szívében.

-Mikor ettél utoljára?- tolom el egy kicsit magamtól hogy a szemeibe nézzek.

-Fogalmam sincs. Tegnap vagy tegnapelőtt.

Letöröltem egy guruló könnycseppet.

-Akkor most elmegyünk kajálni, ugyanis még én se ebédeltem.

-Menj csak, én nem megyek.

-Nem éheztetheted magad!

-Nem érdekel. Velem ne foglalkozz.

Elgondolkoztam. Vicces, pont ezeket vágtam hozzá én is Tomhoz. Most már tudom milyen rossz volt az ő szemszögéből ez az egész.

-De foglalkozok veled, és nem érdekel mit mondasz! Megyünk.- fogom meg a kezeit és kihúzom a lakásból.

A ragyogó nap, amitől hunyorogva követett. Nem igazán szólalt meg az út alatt, ami igencsak rövid volt, hisz az utca sarkon van a legjobb vendéglő amiben valaha is voltam. Egy családi vállalkozás, mindig az apa van a pénztárnál, a fiuk a felszolgáló, és az idősebb lány és az anyukája pedig a konyhában szorgoskodik. Már jól ismernek, ezért meglepődtek hogy a Hensley fiúval állítok be oda, ráadásul mosolyogva.

-Ülj le, én beszélek Mr. Shermannal.- mondom a fiúnak, és a pénztárhoz megyek.

-Üdvözletem, Miss Morgan.- mosolyog Adam.

-Jó napot.

Nem tudtam nem észre venni hogy mennyire bámulja Tyt.

-Hogy maga mindig kifogja az ilyen fiúkat…- jegyzi meg.

-Ja, nem. Egyébként már minden rendben vele. Leszokott az ilyen alvilági dolgokról.

-Én azt mondom hogy ha egyszer csinálta, akkor máskor is fogja. Csak magának ne essen baja.- aggódik.- Mit adhatok?

-Egy cézár salátát  és mondjuk.. Sült húst krumplival.

-Két percet kérek.- mosolyog, és hátra megy.

Ellöktem magam a pulttól, és leültem a fiúval szembe az ablak melletti asztalhoz. Szinte megfulladt a némaságba, de még a kiáltását se hallottam hogy mentsem meg. A járókelőket bámulta, én pedig az arcát fürkésztem. Meggyötört volt, és most a kábítószer helyett a sírástól volt piros a szeme. Kicsit hibásnak éreztem magam, pedig semmi közöm nem volt hozzá. Csak azok az éjszakák amiket nála töltöttünk… Amik nem minden esetben voltak rosszak. Sőt.. Mindig gyengéd volt velem, sosem durvult be annyira mint Brandon. Ő törődött velem. Ekkor döbbentem rá hogy amikor mi együtt voltunk, akkor sosem volt beszívva.

Még most is itt van a szemem előtt az első olyan alkalom. Félénken és rettegve álltam a nappalijában, amikor lesétált az emeletről. Felkísért a szobájába, leültünk az ágyára és beszélgetni kezdtünk. Megakart ismerni. Én pedig a törődésre vágyó kihasznált liba, talán aznap éjjelre bele szerettem egy kicsit. Talán ezért élveztem az első csókját. Majd a többit is. Talán ezért nem ellenkeztem neki soha. Kivéve a legutóbb. Akkor be volt lőve és durva volt.

-Tessék, a rendelésetek.- hozza ki nekünk Brian, és mint mindig, most is végig mért az 5 évvel fiatalabb srác.

Úgy hiszem 16 éves kora óta belém van zúgva.

-Köszi.- mosolyogtam rá.- Ja és Brian! Tudnál nekünk hozni két pohár narancslét?

-Persze.- vigyorog, és eltűnt.

Ty végig mérte a tányérja tartalmát.

-Egyél!- biztatom, de megrázza a fejét.- Ne csináld, kérlek! Legalább pár falatot!

A kezébe vette a villát és megböködte a húst.

-Nem szereted?

-De.- motyogja.

-Akkor mi a baj?

-Undorodom magamtól.- feleli, és tényleg érezhető volt az undor és undokság a hangján.

Nem tudtam mit is mondhatnék. Végül megmutattam neki a kezem.

-Látod ezt? Ez az undorító dolog.

-Úristen, mit csináltál?- dobja félre rögtön a gondjait és mérhetetlenül nagy aggodalom csillan fel a szemében.

-Ez akkor jött létre amikor azt éreztem hogy nincs senkim és szintén undorodtam magamtól. Ugyan ebben a helyzetben voltam. Éppen ezért tudom milyen jól jön egy segítő kar. Kérlek fogadd el! Ma még nehéz, de holnap már könnyebb.

Bólintott.

-Köszönöm.- fogja meg a kezem.

-Itt is a narancslé!- jött vissza Bri, mire elengedett.- Jó étvágyat!

-Köszönjük.- nézek rá, aztán enni kezdem az én imádott salátám.

És ő is evett!

Evés után haza kísértem a fiút, aztán még beszélgettünk egy órát. Azt szeretném hogy kicsit össze szedje magát. Öt óra körül elköszöntem tőle, és pár ruhámmal egy szatyorban, visszaindultam Dontsonhoz. Ő már otthon  volt, amikor a nappaliba léptem, azonnal becsukta a könyvet amit olvasott és felpattant.

-Tamara, végre! Azt hittem valami bajod esett!- ölel magához.

-Nem történt semmi.- motyogom.

Képtelen vagyok elmondani neki hogy mi történt. Kiakadna. És ő nem hinne abban hogy Hensley tényleg lerakta a drogot.

-Jól vagy?- mér végig.

-Persze. Csak elfáradtam. Takarítottam otthon, meg aztán gyalog mentem, és kicsit fárasztó volt. Megyek, lefekszem.

-Nem vacsorázunk együtt?

-Én nem vagyok éhes. De neked jó étvágyat. És aludj jól!- állok lábujjhegyre és az arcára adok egy puszit.

A szobámban jöttem rá hogy szinte leráztam, amit egyáltalán nem akartam. Csak kész káosz volt a mai napom, mint egy zűrös álom. Azt hittem ilyen nem történhet.

Sajnos megint a bűntudatom szólt közbe, és önmarcangolás helyett, egy óra múltán átmentem a fiúhoz.

-Thomas! Ébren vagy?- suttogom.

-Nem.- motyogja, de érzem a hangján hogy mosolyog.

Közelebb sétáltam hozzá, és előröl felmásztam a franciaágyára. Már el is húzta az üres helyről a takarót, hogy oda tudjak feküdni, aztán azonnal betakart és közelebb húzott magához.

-Tudtam hogy átjössz.- vigyorog.

-Ha baj, akkor vissza mehetek.- felelem kicsit sértődötten.

Utálom hogy ennyire ismer.

-Nem mész sehova se. Nélküled már nem is tudok aludni.- puszil a homlokomra.

Eddig én se tudtam. De mellette hirtelen elkapott az álmosság, és úgy éreztem leragadnak a szemeim…