20.fejezet

Nem akarlak elveszíteni!

Azt tettem amit mondott. Tyhez menekültem. Berontottam a házba és azonnal a nyakába borultam, miközben sírva fakadtam.

-Mi történt hercegnő?- kérdezi aggódva.

-Thomas..- zokogok.

-Bántott?

-Dehogy. Utál!

Még jobban magához szorított és a hajamba puszilt.

-Minden rendbe fog jönni.- ígéri.

-Nem, itt már semmi sem fog rendbe jönni!

-De igen, mert meg fogom oldani.

-Nem tudod. Ez az egész el van ba..

Hirtelen befogta a szám és nem fejezhettem be. Mélyen a szemembe nézett:

-Azt akarom hogy tudd; szeretlek!

-.. És mindent megteszek azért hogy boldog legyél. De velem nem vagy az..

-Tyler, ne mo..- ismételten nem fejezhettem be, mert ajkait az enyémre nyomta.

Hosszú és szenvedélyes csókot adott, pont olyat mint amikor utoljára találkoztunk hosszú ideig. Mint azon az éjjelen a kapuban. Ez egy… Búcsú volt.

Miután elvált tőlem azonnal átöleltem. Tudtam hogy el akar hagyni..

-Tyler, nem léphetsz le! Azt ígérted velem maradsz!- zokogok.

-Tudom.- dönti az enyémnek a homlokát.- De nem maradhatok veled… így. Talán csak barátoknak kéne lennünk.

-Nem!- rázom a fejem.

-Láttam tegnap reggel az arcod. Megbántad. Te nem hozzám akarsz tartozni.

-Én semmit sem bántam meg amit veled tettem! SEMMIT!

-A múltban élsz! Nem veszed észre hogy neked ez nem jó? Volt ami volt köztünk. De tovább kéne lépnünk. Nem gondolod?

-Nem.

-Mi sosem leszünk egy pár. Nekünk az nem menne azok után amiket megéltünk.. Mi mindig csak egy kalandra kötünk ki egymás mellett.- folynak könnyek az arcán.

-Most miért mondasz ilyeneket?!

-Mert ez az igazság..

Nem bírtam tovább az idétlen beszédét, ismét megcsókoltam. Ebben benne volt minden. Minden, amit éreztem ebben a pillanatban. Meglepetésemre egy idő után eltolt magától.

-Tegnap felhívott Dr. Clawford. És azt mondta hogy vissza olvasta a jegyzeteit. Azt mondta tudta hogy te vagy Tamara. És végig figyelte a reakcióid. És azt látta hogy most tisztáztuk ezt az egészet. És ennyi. Ideje tovább lépni.

-Te egy ismeretlen pszichológusnak hiszel és nem nekem?- döbbenek le.

-Sajnálom. De azt mondta.. Azt mondta hogy ideje lenne felejtenem. Akkor talán nem éreznék bűntudatot azok után amiket tettem veled. Arra van szükségem hogy elfelejtselek!

Tátva maradt a szám. Ezt nem hiszem el.

-Akkor mégis mire volt jó a tegnap este? Én azt hittem..

-Én azt hittem tényleg szeretsz!- néz a szemeimbe.- De nem. Te Thomast szereted.

Csendben maradtam. Nem.. Ez valószínűleg nem igaz…

-Figyelj..- kezd bele és megsimogatja az arcom.- Felejtsünk el mindent. Nem akarlak elveszíteni. Abba tényleg bele halnék! De ezt sem folytathatjuk.. Maradjunk csak barátok, oké?

Ez az utolsó mondat az, amit a legjobban utálok. És minden bizonnyal más fiúra megharagudnék ezért. De rá nem tudtam. Csak némán bólintottam. Így lesz a legjobb. Letörölte a könnyeim és az ajkaimra suttogta:

-Szeretlek és mindig szeretni is foglak!

Még búcsúnak kaptam egy fájdalmas csókot, ami talán tényleg az utolsó volt. Ezért rendesen kihasználtuk. Utoljára túrtam bele szöszi hajába, utoljára harapott az alsó ajkamba és utoljára érezhettem enyémnek mindenét. Lassan elszakadtunk egymástól. Most már hivatalosan csak barátok vagyunk. És végig gondolva az éjjeleink… A felejtés fájdalmát zokogásban próbáltam enyhíteni és a mellkasának döntöttem a fejem. Sóhajtva ölelt át. Ez most eléggé megviselt. De tartanom kell magam, mert még van valami, ami ugyanilyen nehéz lesz. De valakinek még tartozom egy magyarázattal.

-Nekem.. Most el kell intéznem valamit.

-Thomas.- mosolyog.- Szurkolok!

Halvány mosoly futott át az arcomon és kirohantam. A kocsiban agyaltam. Be nem mehetek hozzá, csak zavarnám, és meg sem hallgatna. Így hát meg kell várnom az estét. Későn jön haza, hisz a munkájába menekül. De ez nem kifogás. Akkor is megbeszélem vele még ma ezeket!

Mire haza értem már összeállt a fejemben a terv. Előszedtem egy lapot és egy tollat. Leírok mindent!

„Kedves Thomas!

Nem is tudom hol kezdjem. Jobb lenne az elején. Nos, emlékszel még arra, amikor pizzát sütöttünk? Megbeszéltük hogy haza megyek. Igazad volt, Tyler ott volt. De nem úgy ahogy eddig ismertük. Sírt. Nagyon. És megkért hogy maradjak amikor már hívni akartalak. Egyáltalán nem akart bántani. Rég láttam már ilyen józannak. És mint kiderült, már 2 hónapja az is. A múltkor csak azért volt velem olyan durva, mert elvonási tünetei voltak. Amit te pontosan tudod milyen, hisz orvos vagy, láttál már ilyet. A pszichológushoz vittem be amikor találkoztunk. Mindent félre értettél. Csak segíteni akartam neki. De elfordultál tőlem. Tegnapelőtt bementem vele az orvoshoz. Ott jó sok mindenre fény derült a múltamról, amikről én nem is tudtam. És meg kell értened hogy ez a téma érzékenyen érint.. Életem legjobb napjait éltem át Tylerrel, mert ő mindig vigyázott rám és törődött velem Brandonhoz képest. Talán úgy adtam be neked mintha ez rossz lett volna nekem. De abban a pillanatban, ott, vele  egyáltalán nem volt rossz. És éppen ezért amikor megtudtam hogy el akart szöktetni Brantől hogy együtt új életet kezdhessünk, meginogtam. De az exem nem engedte. Hát így került be a kórházba. Megverte. Mindent megtett értem! És a drogot is miattam dobta. Hogy biztonságot és szeretetet tudjon nekem nyújtani. Szóval teljesen összezavart.. Aztán haza vittem. És elmondta hogy az érzései semmit se változtak. Nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Csak azt tudtam hogy szükségem van valakire aki megvigasztal miattad, és törődik egy kicsit velem. És… Lefeküdtünk. Igen. Megtettem vele. Ami miatt most szörnyen érzem magam. Így utólag bele gondolva hiba volt. De akkor még jó ötletnek tűnt. Azért nem jöttem vissza este.. Aztán mára kiderült hogy neki ennyi volt. Nem használt ki, ne értsd félre. Szerelmes belém. De a pszichológus azt tanácsolta neki hogy felejtsen el, és ha teljesen nem is válik el tőlem, de csak barátok maradjunk. Pár órája ezt nehéz volt felfogni, de most bele gondolva, ez volt a legjobb ötlet. Mert nem voltam boldog. Inkább csak belé fojtottam el a hiányod. Meggondolatlan volt, és most emészt a bűntudat, de viselem a következményeket. Nem állsz velem szóba és kerülsz is. Rendben. Elfogadom. Én is utálom magam.. De remélem egyszer megbocsájtod!”

Mire végeztem a körmöléssel, be is esteledett. Egésznap ezen agyaltam, hogy jó szavakat használjak, és hogy mindent elmondjak. Most már csak várnom kellett. Összehajtottam a papírt és csak ültem a kanapén. Azt tervezgettem már vagy 10 perce hogy hogyan adom át, amikor meghallottam hogy nyitódik az ajtó. Mintha szipogást is hallottam volna. Nemsokára Tom jelent meg előttem, és döbbenten konstatálta hogy itthon vagyok. A szemembe nézett és megláttam könnyes tekintetét.

Kivételesen nem volt rajta a szemüvege, ami kicsit meglepett. Nem szóltunk semmit, ezért felálltam és oda lépve elé a kezeibe nyomtam a papírt. Úgy állt mint egy jégcsap, még csak rám se nézett. Lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam az arcára, majd berohantam a szobámba. Az ágyra zuhantam és sírva fakadtam. Most már akármi is történhet. De a tekintetét elnézve.. Nem sok jóra számíthatok. Ez olyan bűn amit nem lehet könnyen megbocsájtani. Én se tudnám. Kivéve ha róla lenne szó. Érte bármit megtennék.

Hosszú percek teltek el, talán egy óra is, de még mindig nem kaptam választ. Kezdtem minden reményem elveszíteni. Épp felültem és felhúzva a lábaim átkaroltam őket, amikor nyílt a szobám ajtaja. Oda néztem és láttam ahogy a fiú lassan belép és megáll az ajtóban. Kezében ott volt széthajtogatva a levelem. Kérdőn néztem rá, amikor hatalmas könnycsepp gurult végig az arcán, majd ajkai közt eltűnt. Letörölte az arcát:

-Nem akarlak elveszíteni!

-Thomas..- állok fel és oda lépve hozzá megölelem.- Annyira féltem…

-Elmondhattad volna!- temeti a hajamba az arcom.- Akkor talán nem történt volna meg a tegnapelőtt.

Éreztem mennyire fáj neki.. És tudtam hogy ez jóvátehetetlen.

-Sajnálom!- zokogok fel.- Az egész az én hibám!

-Nem. Ez a mi hibánk.. Én is hibáztam.

-Te nem tehetsz semmiről! Te mindig olyan jó vagy velem! Én vagyok a hálátlan és a ku.

-Tamara hagyd abba!- vág közbe.

Kezd elegem lenni hogy nem fejezhetem be a mondataim.

-Hiányoztál. Azt hittem soha többé nem ölelhetlek meg..

-Féltem hogy a viselkedésemmel teljesen ellöktelek magamtól..- vallja be.

Kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemeibe nézzek. Egymásra mosolyogtunk és letörölte a könnyeim. Aztán én az övéit.

-A gyengém ha sírsz..- közlöm, jelezve hogy hagyja abba.

Halkan felnevetett.

-Akkor most már többet fogom alkalmazni.

-Meg ne próbáld!

-Különben mi lesz?- pimaszkodik.

-Kiporollak!

-Megérné.- gondolkozik.

A homlokára nyomtam egy puszit, és még egyszer megöleltem. Ezek után most szükségem van rá..