58.fejezet

Sziasztok!:)

Az új rész mellett egy hírrel jöttem. Illetve információval. Megint elhagyom az országot egy hétre, szóval minimum jövőhét vasárnap hozhatok új részt. Remélem azért mindenkinek tetszik az új rész, sietek haza. Legyetek jók!♥

Kivizsgált ügyek

-Tudod mit akarok?- fogad ezzel a mondattal Thomas már reggel.

-Neked is jó reggelt.- puszilok a homlokára.

-Figyelj már rám! Tudod mit akarok?- rángatja meg a kezem mint egy óvodás.

-Na mondd.

-Beszélni Peterrel, még minden vizsgálat előtt.

-Utána nem ér rá? Délután kezdődnek.

-Nem. Előtte akarok. Mert aztán bármi bajom kiderülhet, és annyira nem lenne rossz ha mellettem lenne. Persze nem lesz apa-fia meghitt kapcsolat azonnal, de a tudat az jól esne..

-Megértem. Most is biztos itt van. Nem tud magadra hagyni. Szóljak neki?

-Mi? Most? Nem lehet később?

-Tom, délben kezdődik az MRI. 10 óra van.

Sóhajtott.

-Rendben. De lenne még valami. Ezt most.. egyedül akarom megoldani. Szóval..

-Kiakarsz küldeni?- vonom fel a szemöldökeim.

-Igen. Vagyis nem, mert.. Mert tudom hogy megbánnám. Szóval lehet hogy leülsz mondjuk az ablak mellé és onnét figyelsz? Elsőre egyedül akarom.

-Okés. Megkeresem. Addig szedd össze a gondolataid.

Az ajtó előtt persze ott volt a két őr, de olyan fapofával, hogy semmi kedvem nem volt hozzájuk szólni. Így hát a nővér pult felé vettem az irányt. Épp Amyhez szóltam volna, amikor csak a szemem sarkából, de megláttam a rendőrt. Oda siettem, és vidáman köszöntem.

-Jó napot!

-Üdv, Miss Morgan. Hogy van? Thomas?

-Én jól. És pont róla lenne szó. Szeretne magával beszélni.

-Hűű..- ámul el.- Számíthatok bármi jóra?

-Kijelenthetem hogy igen.- nyugtatom.

Kicsit vidámabban indult el a 81-es kórterem felé, amikor én megláttam honnan jött ki. 67. Az ágyról zöld szempár nézett rám, összehorzsolt arccal, és kócos hajjal. Brandon. Rám mosolygott, nekem pedig összeugrott a gyomrom. Azonnal sarkon fordultam, és besiettem a barátom szobájába. A beszélgetés már ment, de nem zökkentettem ki őket, csendben meghúztam magam az ablak mellett.

-Szóval.. gondolkoztál?

-Elég sokat. És megszeretném ismerni magát. És az indokait, amiért úgy döntött elhagy minket. Utána hátha könnyebben elfogadom a tényt, hogy apa nélkül nőttem fel.

-Szerintem egyezzünk meg, hogy első lépésként tegeződjünk.

-Rendben.

-Tehát, azt akarod megtudni miért léptem le. Nem tudom. Őszintén. Egyszerűen csak fiatalok voltunk, túl sok gond volt körülöttem, és sajnos az hogy te megszülettél, egyáltalán nem volt beszámítva. Teljesen.. véletlen volt. De nem tehettünk semmit. A 9 hónap alatt is, de utána pedig még többet veszekedtünk anyáddal. Sajnos csak nyűg voltál. És nem bírtuk. Én pedig meg is futamodtam. Hazaköltöztem, aztán egy év után végeztem a főiskolával, és másik megyébe költöztem. Rendőr lettem. Ez tipikusan az a munka, ami mellett a család szóba se jöhet, ezért esélyem sem volt újra ismerkedni, meg aztán tudtam hogy te egyre csak cseperedsz, én pedig nem vagyok melletted.

-Honnan tudtad hogy én vagyok a fiad?

-Amikor jött egy hívás, hogy azonnal menjünk a régi téglagyárba, nem értettem mi lehet ott. De elindultam. A barátod, Will már idegesen várt, a mentősökkel együtt. Ő mutatta merre van az ajtó, és merre vannak a hullák. Természetesen először az élőket szokás menteni, ezért belöktük rátok az ajtót. Te már ájult voltál, véreztél, Tamara pedig zaklatottan és összetörten zokogott a mellkasodon. Óvatosan leszedtem rólad a lányt, és megláttam az arcod. Olyan volt mintha egy éles késsel szúrtak volna a szívembe. Szinte tükörbe néztem. Ugyanilyen voltam főiskolás koromban. És aztán később Tami elmondta a jegyzőkönyv miatt a neved, és azt gondoltam, ez nem lehet igaz. Mennyi erre az esély? És biztos pedig akkor lettem benne, amikor megtudtam édesanyád nevét. Egyszerre volt örömteli, és szívszaggató érzés.

-Hát.. nem igazán tudok mit mondani. Picit sok még ez nekem. De a kérdéseimre megkaptam a választ.

-Hidd el, ezerszer megbántam hogy elhagytalak titeket. Tudom ezt a sok-sok évet nem tudom már soha jóvá tenni. Azonban örülnék neki, ha megértenéd, mostantól bármiben számíthatsz rám.

-Köszönöm. Igazából.. tegnap beszéltem egy barátommal, és ő mesélte, hogy az ő apja egy piás barom, az anyját megölte, de mégis mindig meglátogatja. Hisz az apja. És ezen sokat gondolkoztam. Bármilyen furcsa is így 27 év után kimondani, de az apám vagy. Hiba volt hogy magunkra hagytál, de hát ki nem követ el hibákat? És nagyon jó lenne, ha megpróbálnánk valahogy.. kapcsolatot teremteni. Igen, teltek már el évek, de még vannak is hátra, és ha már egyszer végre megtaláltuk egymást, nem szeretném hogy megint eltávolodjunk. Persze nem fog óráról órára menni, kicsit vannak fenntartásaim. De ennek ellenére nagyon megszeretnélek jobban ismerni.

A férfi szipogni kezdett. Nekem háttal volt ugyan, de egyből tudtam hogy sír. És kis híján Tom is. Elképesztően édesek voltak.

-Na, keblemre fater!- neveti el magát, hogy elterelje a figyelmet arról, mennyire elérzékenyült.

Szorosan ölelték egymást percekig, én pedig gyönyörködtem bennük. Elképesztő. Mindkettőjüknek hatalmas szíve van, és ezt bátran megmutatják. Remélem a továbbiakban is minden rendben lesz. Mindketten megérdemelnék.

-És anyával mi van?- tolja el magától egy idő után a srác.

-Iszonyatosan szeretem. Még mindig.

-És ő is téged..

-Meglehet. Terveim közt szerepel hogy újra meghódítsam, ezért holnap este színházba viszem.

-Remek. Imádja a színházat.

-Tudom. Színésznőnek készült, még mielőtt megszülettél.

-Ezt nem is tudtam..

-Imádott előre tervezni. Amivel persze néha a frászt is rám tudta hozni. Talán ez is benne volt, amiért elmenekültem. Mégsem változott az idők során semmit. Ugyanolyan életvidám, gyönyörű és makacs mint volt. Sajnálom hogy miattam kicsit megtört.

-Rendbe jön. Sőt.. Már rég minden okés vele. Csak szereti fenntartani a látszatot hogy valami baja van. Ez is ilyen színészi tehetség. Csak ez minden nőnél megvan.- pillant rám csipkelődve az ágyon fekvő.

-Pff..- röhögöm ki, de tudtam hogy igaza van.

Én is rátudok játszani a dolgokra.

-Nincs ezzel semmi baj.- von vállat a Pete.- Nekem viszont mennem kell. Dolgozom. És van pár elintézni valóm.- áll fel.

-Rendben. De Peter! Várj! Holnap reggel.. betudnál jönni? Kezdődnek a vizsgálatok és.. Szóval jó lenne ha…

-Persze. Itt leszek.- veregeti meg a vállát, látva milyen nehezen jön a szájára a mondanivalója.

A lehető legnyugodtabban váltak el az útjaik.

*                                      *                                     *

Idegesen és gyomorgörccsel érkeztem a kórházba. Az MRI napja. Természetesen Tom még jobban ideges volt, orvos létére gyűlölte a vizsgálatokat, ha rajta történnek. És ilyenkor sehogy se lehet megnyugtatni..

-Figyelj, ha bebeszélsz minden hülye betegséget magadnak, akkor úgy is lesz. Szóval nyugi, oké? Csak a kezed állapotát nézik. Máshol nincs semmi gond.

-Már értem miért kapja el ilyenkor a betegeket az ijedtség.. Tényleg borzalmas..- mered maga elé.

-Itt leszünk melletted. Anyud, Peter, Will és én is. Az ablak mögül fogunk figyelni.

-Ha bármi baj lesz.. Azt szeretném hogy te mondd el, oké? Mástól nem tudnám elfogadni.

-Jaj, kussolj már!- nézek mélyen a szemeibe.- Nincs ok a pánikra!

Vett egy mély levegőt, majd szóra nyitotta a száját, de pont benyitott egy nővér.

-Dr. Dontson, készen áll?- mosolyog.

-Mehetünk..

Feltápászkodott, és várva pillantott rám. Összefontam az ujjaink, és követtük a nőt. Szám nélküli vizsgálóba mentünk, ami két részre volt elosztva. Az elsőben voltak a monitorok és a vezérlő, azt pedig egy ajtó és egy üveg ablak választotta el a másiktól, ahol maga a nagy henger alakú gép volt. A szülei már ott voltak. Nem szólt hozzájuk, csak felült az ágyra. Levette sötétkék köntösét, és a kezembe nyomta.

-Menj ki anyáékhoz. Nagyon hangos lesz a gép.- közli semleges hangon.

Bólintottam. Nagyon fél. Lábai közé léptem és hosszasan megcsókoltam, így adva neki egy kis biztonságot.

-Kint várlak.

-Hosszú lesz.

-Nem baj. Szeretlek!

-Én is szeretlek.- csókol meg újra, végül pedig kienged.

William mellett álltam meg, és onnét figyeltem ahogy elfekszik az ágyon, majd betolják a gépbe, mely működésbe is lépett.

A monitoron láttam a koponyáját, az agyát, és foltokat rajta, ami eléggé megijesztett, bár én nem értek hozzá. Lassan sorba néztük minden részét, a bordáit, a gyomrát, a végtagjait. Rosszul lettem. Hisz mégiscsak a szerelmem, és borzalmas ezt látni. Persze mindenki így néz ki, de ijesztő volt látni hogy ez pont ő..

-Will..- csuklik el a hangom és a mellkasának esek.

-Tami, jól vagy?- karol át ijedten.

-Vidd ki. El fog ájulni.- javasolja Valerie.

Erőtlenül lépkedtem ki a folyosóra, ahol azonnal Amy rohant hozzánk.

-Minden rendben?

-Persze. Csak levegőre van szüksége.- ül le a fal melletti székre Spencer, majd maga mellé ültet, és hagyja hogy a vállának döntsem a fejem.

Próbáltam kissé megnyugodni, de a látvány eléggé felzaklatott. Pláne hogy nem értek hozzá, és voltak fura dolgok a képeken, amik épp úgy jelenthetnek rosszat, mint jót.

Hosszú percek teltek el, aztán negyed óra, 20 perc, de még talán 30 is amikor a rendőr kijött. Azonnal felálltunk, amint megláttuk az arckifejezését.

-Na?

Közelebb sétált, nem talált szavakat.

-Úgy néz ki minden rendben.- mosolyog.- Azért későb lesznek még vizsgálatok, de minden rendben.

Elképesztő mekkora kő esett le a szívemről, és hatalmasat sóhajtottam.

Berontottam a vizsgálóba, és láttam, hogy már ül fel a gépezeten. Kicsaptam az ajtót, és boldogan borultam a nyakába. Nem értette, gondolom fájt a feje a hangos gép zajától, de szorosan ölelt magához amennyire csak tudott.

-Nem találtak semmit. Minden rendben. Egészséges vagy!- közlöm könnyekkel küzdve.

-Hála Istennek..- könnyebbül meg.

William is bejött, és vállon veregette barátját.

-Ennek örömére, ma máshol ebédelünk!- ölel magához egyszerre mindkettőnket.- 10 perc múlva a bejáratnál.- lép le.

-Mi van? Lebeszélte valakivel?- kérdezem.

-Nem mindegy? Hagyjuk itt ezt a klórszagú helyet, és végre hadd menjek emberek közé!

-Gyere.- terítem a hátára a köntösét, és a kórterme felé vesszük az irányt, hogy levethesse ezt a borzalmas kórházi hálóinget, és újra a szexi melegítőiben hódíthasson.

A papírokat úgyis elintézik a felnőttek, nekünk pedig megmarad az ünneplés. Igaz hogy még kötözni kell a sebét, de nem baj, mert most már bármikor haza engedhetik, és végre együtt aludhatunk, együtt nézhetünk filmet, együtt főzhetünk, és újra teljes mértékben vele lehetek. Megkönnyítenék az életem ha otthon viselhetném gondját. Nem túl jó osztozni rajta a nővérekkel…

57.fejezet

Új esélyek

Izgatottan haladtam végig a folyosón, hisz újabb nap, újabb lehetőségek és még több idő, amit Tommal tölthetek. Teljesen el is felejtettem a tegnapot, amíg meg nem láttam a két rendőrt az ajtó mellett. Azt hittem ők nem lesznek már itt.. Mindegy. Nem szenteltem nekik nagy figyelmet, csak benyitottam.

-Jó reggeeelt!- vigyorgok rá.

-Jó reggelt!- ül fel az ágyban, én pedig a lábához dobtam a sporttáskát, majd hozzá léptem hogy arcon puszilhassam.

-Na hogy érzed magad?

-Remekül. Egyre jobban.

-Örömmel hallom. Én pedig a ruhákon kívül, hoztam egy jó hírt.

-Na ki vele.- csillan fel a szeme.

-Addig rágtam Swauter fülét, amíg meg nem engedte, hogy kimenjünk a kórház parkjába. Annyira gyönyörű idő van kinn, hogy muszáj végre érezned a napsütést!

-Egy istennő vagy..- sóhajt.

-Tudom.- vonok vállat „szerényen” és felnyitom a sportáskát.

Előszedek egy szürke pólót, és egy fekete melegítőt, amely a boka részénél pár centi vastagságban gumival volt összehúzva. Ez állt rajta a legjobban az összes ilyen közül.

-A kedvenceim hoztad.- állapítja meg elégedett.- Azonban kicsit segítened kéne..

-Kis szerencsétlen..- nevetek, és kigombolom hátul azt a borzalmas hálóinget.

Óvatosan kibújtatom a karjait, főleg a sérültet, és elég hamar csak egy boxerben ült az ágy szélén. Alaposan végig mértem, nem mostanában láttam így. És mind a négy kockája meg van még. Köhintett amikor látta hogy elbambultam. Nekem is eléggé visszakellett fognom magam, nem csak neki. Legszívesebben rávetettem volna magam. De nem szabad. Ez egy kórház. Ő itt dolgozik, jelenleg pedig egy beteg. A kezembe vettem a pólóját, és a nyakába húztam. Onnan nagyjából magára küzdötte, én pedig a lábait bújtattam a nadrágja szárába. Többé-kevésbé olyan érzés volt mintha egy nagyra nőtt csecsemőt öltöztetnék. Lassan talpra állt, és teljesen felhúztam a melegítőjét, majd elől megkötöttem a madzagját. Ahogy ott álltunk végre egymással szemtől szembe, még szorosabban magához tudott ölelni, és mélyen belenézett a szemembe. Teljesen elvarázsolt.

-Egyszer ki kell próbálnunk egy ilyen kórházi ágyon..- vigyorog.

-Úristen de perverz vagy!- röhögök, de átkarolva a nyakát lejjebb húztam magamhoz egy csókra.

Borzalmas. Minden meghitt pillanatot elront egy ehhez hasonló beszólással.

-Valamit kéne kezdeni a hajammal. Így nem jelenhetek meg..

-Borostás vagy és kócos. Imádom ha ilyen megtépázott vagy..

-Micsoda bók!- nevet ki, és egy újabb csók után végre megindulunk a folyosó felé.

Nyugodtan haladtunk, egészen a nővérpultig. Ott aztán néhány kórlapot vizslatva, megláttuk Mr. Dontsont. Ő is észrevett minket. A barátomon végig futott a düh, és kezdett elszállni az agya, ezért belekaroltam a kezébe és összefontam az ujjaink.

-Ne foglalkozz vele. Nincs is ott.- puszilok a vállára.- Menjünk.

Nagy nehezen levette róla a tekintetét, és a parknak indultunk. Néma lett. Még mindig ideges, és félek hogy ez az egész napját elcseszte. Nem szóltam én se, csak jó pár ösvényt átsétáltunk, míg végül le nem ültünk egy fűzfa mellé egy padra. Továbbra sem engedte el a kezem, ami kicsit megnyugtatott. Meredt előre a többi sétáló betegre. Közelebb bújtam hozzá, és a mellkasára tettem a fejem. A hajamba puszilt. A percek elteltével végig éreztem hogy nyugszik le a teste.

-Beszéltél már Tylerrel?- kérdezi váratlanul.

-Igen. Aznap reggel amikor szállítottak haza norwichból. Amikor még minden bizonytalan volt..

-Tegnap miután elmentél, rá fél órára ő is betoppant. Beszélgettünk.

-Miről?- nézek rá kíváncsian, de még mindig csak előre bambul.

-Konkrétan a nyakamba ugrott. És bármilyen fura is, nagyon jól esett hogy megölelt. Ráébredtem, hogy nem is annyira rossz ember.

-Nem hát..- motyogom.

-Elmeséltem neki hogy állítólag megtalált az apám. Erre elmondta, hogy ő még a mai napig nem ismeri az anyját, az apja pedig egy alkoholista balfasz. És hogy milyen rossz volt a gyerekkora. De a mai napig meglátogatja az apját, mert bár nem is vele nőtt fel, de mégiscsak az ő része, hozzá tartozik.

-És gondolkoztál ezen?

-Egyfolytában. És talán adnom kéne egy esélyt Peternek. De ahogy ránézek, elkap egy fajta szorongás.. És megijedek. Hisz hiába az ő DNS-e van bennem, ha egy teljesen idegen ember.. Nem ismerem, nem tudom milyen a természete, és hogy mennyire bízhatok meg benne..

-Teljesen érthető a félelmed.

-Tudod hány féle képzeltem el az apám az évek során? Rengetegszer. De mindig lemondtam róla hogy valaha is megismerem. Már nincs szükségem rá. Már felnőttem. Nélküle.

-Legalább engedd hogy elmondja mit miért tett. Az neki is megkönnyebbülés lenne. Aztán utána dönthetsz úgy hogy nem akarod jobban megismerni.

-Nem is tudom..- sóhajt és végre rám néz.- Miért tegyek fel mindent egy lapra? Simán falhoz tud vágni, és félek hogy te nem tudsz egyedül felsegíteni.

-Thomas, ezzel ne foglalkozz. Én mindig itt leszek. Akárcsak Will, Dave, és Tyler is. És nem fogjuk hagyni hogy a földre lökjön. Megtartunk.

-Mégis mivel fogom én mindannyiótoknak meghálálni ezt a sok törődést? Sose fogom tudni teljesen visszaadni.

-Nem is kell. Ha valakit szeretsz, azt feltétel nélkül szereted. És segíted a bajban. Ez ilyen egyszerű.- nyugtatom.

Megsimogatta az arcom, és egy puszit nyomot az ajkaimra. Többet nem szólalt meg, csak élvezte a napsütést.

Dél felé mentünk csak be az épületbe, és már épp fordult volna be a folyosóra, amikor eszembe jutott valaki.

-Figyelj, nincs kedved benézni Maggiehez? Megígértem neki.

-Maggie? Megint itt van?

-Igen, tegnap behozták.

-Persze, menjünk!- bólint azonnal, és a 235-ös szoba felé indultunk.

Az ablakból láttuk ahogy ül az ágyán, és egy könyvet nézeget, miközben egy ceruzát rágcsál. Egy kopogás után benyitottunk.

-Jó napot kiscsibe!- vigyorog rá a fiú.

-Thomas!- sikít örömébe, és alig várja hogy oda lépjen az ágyhoz és megölelhesse.- De jó végre látni! Hogy vagy? Nagyon fáj a kezed?

-Már gyógyul. De veled mi van? Miért hoztak be?

-Elájultam. Úgyhogy megint lesz jó pár vizsgálatom.

-Ki vette át a helyem?

-Lauren doktornő.- húzza félre a száját.

-Uh, hát sajnálom. Igyekszem újra munkába állni. Egy kicsit bírd ki vele.

-Megpróbálom..- mered megint a lapokra.

-Mit olvasol ilyen lelkesen?- ülök a másik oldalára.

-Matek házi.. De egyszerűen nem értem. Hülyeség az egész, úgy ahogy van!- puffog.

-Na, majd én segítek.- veszi át a könyvet Tom, és felolvassa a feladatot.- Mike 3kg almát vett a boltban. Egy alma átlagosan 0,5kg. Hány alma került a kosarába, és mennyi marad neki, ha egyenlően szeretné elosztani úgy, hogy Eva is kapjon belőle?

Azonnal ránéztem a női név hallatán. Persze ő is felnézett, bele a szemembe. Nem tudom milyen arckifejezést produkáltam de csak nevetve hajolt hozzám egy csókra. Ő nem tulajdonított ennek akkora figyelmet mint én.

-Szóval.. nézzük az első kérdést. Hány alma van összesen? A 3kg-ban hányszor van meg a 0,5?

-Ööhm..- gondolkozik.- Hát.. 7-szer.

-Majdnem.

-Akkor.. 6-szor.

-Pontosan. De nem tippelni kell. És ki szeretne még kapni belőle?

-Eva.

-Akkor hány felé kell osztani?

-Kettő. És az… az 3.

-Így igaz. Látod, megy ez!- bíztatja.

Annyira aranyosak voltak, hogy csak nézni tudtam őket és mosolyogni. Egyszerűen.. nem találok szavakat. Még két feladatot ehhez hasonlóan megcsináltak, aztán a matekkönyv a fiókban landolt.

-Na és amúgy miújság veled? Anyukád hogy van?

-Nem túl jól. Sokat idegeskedik és nem igazán bírja már hogy nem javulok.

-De fogsz javulni. Sosem szabad feladni.

-Ha lenne esély már meggyógyultam volna.. De ez megy már két éve.

-Akkor se add fel.- nyugtatom.- Az élet teli van váratlan meglepetésekkel. Hisz nézd meg, én együtt vagyok ezzel az idiótával. És sose gondoltam volna hogy egy orvos lesz a barátom.

-Mi az hogy idiótával?- háborodik fel erősen cinikusan.- Ez az idióta a mindened, nem igaz?

-De. Sajnos igaz.

-Pff.. Úgy csinál mintha nem tenném boldoggá..- forgatja a szemeit amin a lány csak nevet.

-Olyan jó titeket így látni!- vigyorog szélesen.- Annyira szeretlek titeket!

-Mi is téged drágám.- mosolygok, és egyszerre öleljük meg.

Elképesztő mekkora szív van ebbe a kis testben. És mennyi szeretet. Nagyon hamar belopta magát a szívembe mert annyira kis zabálni való. Egyszerűen imádom. És miatta egyre többször érzem egy saját gyerek hiányát. De mindegy. Ez nem túl jó téma mostanában. Majd annak is eljön az ideje.

-Szia Maggie!- nyit be az anyuka, de le is döbben.- Dr. Dontson? Nahát, maga itt? Hogy van? Hallottam mi történt, és örülök hogy ennyivel megúszta a dolgokat.

Összenéztünk.

-Nahát, máris ennyi pletyka terjeng? Fantasztikus. Egyébként köszönöm, jól vagyok. Na de magukra is hagyjuk önöket. További szép napot! Hozzád pedig benézünk még.- fordul a lányhoz, majd az ajtó felé igyekszünk.

A folyosón persze nem szólaltunk meg. Sokkolt a látvány. Maggie csont sovány, és ahogy elnéztük a haja ismét hullani kezdett. Borzalmas volt ezt látni, főleg hogy a suliban ő a legjobb matekos. És most egy ilyen egyszerű feladványt se tudott megoldani..

-Nagyon aggódok érte..- zuhan az ágyára.

-Lehet még.. gyógyítani?

-Nem tudom. A gyógyszerek nem használnak. Csak a fájdalmait tudják csökkenteni.

-Nagyon féltem..

-Bízzunk benne, rendben? Felépül!

Bólintottam, és az ablak elé sétálva kimeredtem a parkra. Nem akarom elsírni magam.

-Jó napot Dr. Dontson!- halljuk két kopogás után a drága Kate hangját.

Természetesen most is jóval rövidebb nővér ruha volt rajta, és agyon volt sminkelve.

-Jó napot Kate.

-Jöttem megvizsgálni.- vigyorog mint a telihold.

Visszafogtam magam. Nem fogok neki esni. Nem fogok neki esni. Nem..

-Hogy érzi magát?- irkál valamit egy papíron.

-Teljesen jól.

-Mikor cseréltek kötést a karján?

-Tegnap este.

-MRI volt?

-Még nem.

-Értem. Az állapotáról majd Dr. Swauter értesíti.

-Orvos vagyok. Megtudom állapítani hogy jól vagyok-e.- néz rá úgy mint egy hülyére.

-Oh, igaz. És kisebb vizsgálatokat nem vállal? Szükségem lenne pár tanácsára. Félek hogy valami nincs rendben és a maga kezei közé nyugodt szívvel adom magam.

Felröhögtem, és oda léptem melléjük, az ágy másik oldalára.

-Ennyire buta vagy vagy csak tetteted?

Kérdőn nézett rám.

-Miért kell folyton beleszólnod? Elképzelésed sincs milyen a kapcsolatunk Dr. Dontsonnal..- büszkélkedik.

-Nahát, Thomas mesélj már erről!- nézek rá.

-Roppant mély kapcsolatunk van..- bólint, de a végén elröhögi magát.

Én is hasonlóképp tettem, amit a csaj végképp nem értett.

-Most mi olyan vicces?

-Az drága, hogy nem veszed észre magad. Szerinted Tom van olyan hülye hogy leáll veled? Miközben barátnője van? Jézus, hol élsz te? És ha még ez sem lenne elég.. A múltkor elmeséltem hogy lógnál a fűtőcsövön a kazánházban, nem? Annyira szép elképzelés, meg is valósíthatnánk..

-Te szellemi fogyatékos vagy esküszöm. Nem érdemled meg Thomast!

-Te engem ne oktass ki kérlek! Mert te aztán nagyon ismerheted. Egy utolsó kurva vagy a gettó részről, több faszt fogtál már mint kanalat. Szóval húzd el innét az ótvaros picsádat különben olyat beverek hogy még egy kiló sminkkel se fogod tudni eltüntetni! Húzzál már kifelé!- förmedek rá, és láthatólag összerezzent.

Ettől függetlenül tekintéllyel vonult ki, majd miután csukódott az ajtó, sóhajtásban adtam ki a visszafojtott szavak levegőjét.

-Te..- kezdi a fiú, de nem tudja mit is mondhatna.

Másodpercekig némán agyalt, de nem jutott dűlőre. Én se nagyon. Csak rá néztem, miközben ajkait harapdálta és próbálta türtőztetni magát.. Egyre jobban fokozódott bennem is a vágy és csak az járt a fejembe hogy..