57.fejezet

Új esélyek

Izgatottan haladtam végig a folyosón, hisz újabb nap, újabb lehetőségek és még több idő, amit Tommal tölthetek. Teljesen el is felejtettem a tegnapot, amíg meg nem láttam a két rendőrt az ajtó mellett. Azt hittem ők nem lesznek már itt.. Mindegy. Nem szenteltem nekik nagy figyelmet, csak benyitottam.

-Jó reggeeelt!- vigyorgok rá.

-Jó reggelt!- ül fel az ágyban, én pedig a lábához dobtam a sporttáskát, majd hozzá léptem hogy arcon puszilhassam.

-Na hogy érzed magad?

-Remekül. Egyre jobban.

-Örömmel hallom. Én pedig a ruhákon kívül, hoztam egy jó hírt.

-Na ki vele.- csillan fel a szeme.

-Addig rágtam Swauter fülét, amíg meg nem engedte, hogy kimenjünk a kórház parkjába. Annyira gyönyörű idő van kinn, hogy muszáj végre érezned a napsütést!

-Egy istennő vagy..- sóhajt.

-Tudom.- vonok vállat „szerényen” és felnyitom a sportáskát.

Előszedek egy szürke pólót, és egy fekete melegítőt, amely a boka részénél pár centi vastagságban gumival volt összehúzva. Ez állt rajta a legjobban az összes ilyen közül.

-A kedvenceim hoztad.- állapítja meg elégedett.- Azonban kicsit segítened kéne..

-Kis szerencsétlen..- nevetek, és kigombolom hátul azt a borzalmas hálóinget.

Óvatosan kibújtatom a karjait, főleg a sérültet, és elég hamar csak egy boxerben ült az ágy szélén. Alaposan végig mértem, nem mostanában láttam így. És mind a négy kockája meg van még. Köhintett amikor látta hogy elbambultam. Nekem is eléggé visszakellett fognom magam, nem csak neki. Legszívesebben rávetettem volna magam. De nem szabad. Ez egy kórház. Ő itt dolgozik, jelenleg pedig egy beteg. A kezembe vettem a pólóját, és a nyakába húztam. Onnan nagyjából magára küzdötte, én pedig a lábait bújtattam a nadrágja szárába. Többé-kevésbé olyan érzés volt mintha egy nagyra nőtt csecsemőt öltöztetnék. Lassan talpra állt, és teljesen felhúztam a melegítőjét, majd elől megkötöttem a madzagját. Ahogy ott álltunk végre egymással szemtől szembe, még szorosabban magához tudott ölelni, és mélyen belenézett a szemembe. Teljesen elvarázsolt.

-Egyszer ki kell próbálnunk egy ilyen kórházi ágyon..- vigyorog.

-Úristen de perverz vagy!- röhögök, de átkarolva a nyakát lejjebb húztam magamhoz egy csókra.

Borzalmas. Minden meghitt pillanatot elront egy ehhez hasonló beszólással.

-Valamit kéne kezdeni a hajammal. Így nem jelenhetek meg..

-Borostás vagy és kócos. Imádom ha ilyen megtépázott vagy..

-Micsoda bók!- nevet ki, és egy újabb csók után végre megindulunk a folyosó felé.

Nyugodtan haladtunk, egészen a nővérpultig. Ott aztán néhány kórlapot vizslatva, megláttuk Mr. Dontsont. Ő is észrevett minket. A barátomon végig futott a düh, és kezdett elszállni az agya, ezért belekaroltam a kezébe és összefontam az ujjaink.

-Ne foglalkozz vele. Nincs is ott.- puszilok a vállára.- Menjünk.

Nagy nehezen levette róla a tekintetét, és a parknak indultunk. Néma lett. Még mindig ideges, és félek hogy ez az egész napját elcseszte. Nem szóltam én se, csak jó pár ösvényt átsétáltunk, míg végül le nem ültünk egy fűzfa mellé egy padra. Továbbra sem engedte el a kezem, ami kicsit megnyugtatott. Meredt előre a többi sétáló betegre. Közelebb bújtam hozzá, és a mellkasára tettem a fejem. A hajamba puszilt. A percek elteltével végig éreztem hogy nyugszik le a teste.

-Beszéltél már Tylerrel?- kérdezi váratlanul.

-Igen. Aznap reggel amikor szállítottak haza norwichból. Amikor még minden bizonytalan volt..

-Tegnap miután elmentél, rá fél órára ő is betoppant. Beszélgettünk.

-Miről?- nézek rá kíváncsian, de még mindig csak előre bambul.

-Konkrétan a nyakamba ugrott. És bármilyen fura is, nagyon jól esett hogy megölelt. Ráébredtem, hogy nem is annyira rossz ember.

-Nem hát..- motyogom.

-Elmeséltem neki hogy állítólag megtalált az apám. Erre elmondta, hogy ő még a mai napig nem ismeri az anyját, az apja pedig egy alkoholista balfasz. És hogy milyen rossz volt a gyerekkora. De a mai napig meglátogatja az apját, mert bár nem is vele nőtt fel, de mégiscsak az ő része, hozzá tartozik.

-És gondolkoztál ezen?

-Egyfolytában. És talán adnom kéne egy esélyt Peternek. De ahogy ránézek, elkap egy fajta szorongás.. És megijedek. Hisz hiába az ő DNS-e van bennem, ha egy teljesen idegen ember.. Nem ismerem, nem tudom milyen a természete, és hogy mennyire bízhatok meg benne..

-Teljesen érthető a félelmed.

-Tudod hány féle képzeltem el az apám az évek során? Rengetegszer. De mindig lemondtam róla hogy valaha is megismerem. Már nincs szükségem rá. Már felnőttem. Nélküle.

-Legalább engedd hogy elmondja mit miért tett. Az neki is megkönnyebbülés lenne. Aztán utána dönthetsz úgy hogy nem akarod jobban megismerni.

-Nem is tudom..- sóhajt és végre rám néz.- Miért tegyek fel mindent egy lapra? Simán falhoz tud vágni, és félek hogy te nem tudsz egyedül felsegíteni.

-Thomas, ezzel ne foglalkozz. Én mindig itt leszek. Akárcsak Will, Dave, és Tyler is. És nem fogjuk hagyni hogy a földre lökjön. Megtartunk.

-Mégis mivel fogom én mindannyiótoknak meghálálni ezt a sok törődést? Sose fogom tudni teljesen visszaadni.

-Nem is kell. Ha valakit szeretsz, azt feltétel nélkül szereted. És segíted a bajban. Ez ilyen egyszerű.- nyugtatom.

Megsimogatta az arcom, és egy puszit nyomot az ajkaimra. Többet nem szólalt meg, csak élvezte a napsütést.

Dél felé mentünk csak be az épületbe, és már épp fordult volna be a folyosóra, amikor eszembe jutott valaki.

-Figyelj, nincs kedved benézni Maggiehez? Megígértem neki.

-Maggie? Megint itt van?

-Igen, tegnap behozták.

-Persze, menjünk!- bólint azonnal, és a 235-ös szoba felé indultunk.

Az ablakból láttuk ahogy ül az ágyán, és egy könyvet nézeget, miközben egy ceruzát rágcsál. Egy kopogás után benyitottunk.

-Jó napot kiscsibe!- vigyorog rá a fiú.

-Thomas!- sikít örömébe, és alig várja hogy oda lépjen az ágyhoz és megölelhesse.- De jó végre látni! Hogy vagy? Nagyon fáj a kezed?

-Már gyógyul. De veled mi van? Miért hoztak be?

-Elájultam. Úgyhogy megint lesz jó pár vizsgálatom.

-Ki vette át a helyem?

-Lauren doktornő.- húzza félre a száját.

-Uh, hát sajnálom. Igyekszem újra munkába állni. Egy kicsit bírd ki vele.

-Megpróbálom..- mered megint a lapokra.

-Mit olvasol ilyen lelkesen?- ülök a másik oldalára.

-Matek házi.. De egyszerűen nem értem. Hülyeség az egész, úgy ahogy van!- puffog.

-Na, majd én segítek.- veszi át a könyvet Tom, és felolvassa a feladatot.- Mike 3kg almát vett a boltban. Egy alma átlagosan 0,5kg. Hány alma került a kosarába, és mennyi marad neki, ha egyenlően szeretné elosztani úgy, hogy Eva is kapjon belőle?

Azonnal ránéztem a női név hallatán. Persze ő is felnézett, bele a szemembe. Nem tudom milyen arckifejezést produkáltam de csak nevetve hajolt hozzám egy csókra. Ő nem tulajdonított ennek akkora figyelmet mint én.

-Szóval.. nézzük az első kérdést. Hány alma van összesen? A 3kg-ban hányszor van meg a 0,5?

-Ööhm..- gondolkozik.- Hát.. 7-szer.

-Majdnem.

-Akkor.. 6-szor.

-Pontosan. De nem tippelni kell. És ki szeretne még kapni belőle?

-Eva.

-Akkor hány felé kell osztani?

-Kettő. És az… az 3.

-Így igaz. Látod, megy ez!- bíztatja.

Annyira aranyosak voltak, hogy csak nézni tudtam őket és mosolyogni. Egyszerűen.. nem találok szavakat. Még két feladatot ehhez hasonlóan megcsináltak, aztán a matekkönyv a fiókban landolt.

-Na és amúgy miújság veled? Anyukád hogy van?

-Nem túl jól. Sokat idegeskedik és nem igazán bírja már hogy nem javulok.

-De fogsz javulni. Sosem szabad feladni.

-Ha lenne esély már meggyógyultam volna.. De ez megy már két éve.

-Akkor se add fel.- nyugtatom.- Az élet teli van váratlan meglepetésekkel. Hisz nézd meg, én együtt vagyok ezzel az idiótával. És sose gondoltam volna hogy egy orvos lesz a barátom.

-Mi az hogy idiótával?- háborodik fel erősen cinikusan.- Ez az idióta a mindened, nem igaz?

-De. Sajnos igaz.

-Pff.. Úgy csinál mintha nem tenném boldoggá..- forgatja a szemeit amin a lány csak nevet.

-Olyan jó titeket így látni!- vigyorog szélesen.- Annyira szeretlek titeket!

-Mi is téged drágám.- mosolygok, és egyszerre öleljük meg.

Elképesztő mekkora szív van ebbe a kis testben. És mennyi szeretet. Nagyon hamar belopta magát a szívembe mert annyira kis zabálni való. Egyszerűen imádom. És miatta egyre többször érzem egy saját gyerek hiányát. De mindegy. Ez nem túl jó téma mostanában. Majd annak is eljön az ideje.

-Szia Maggie!- nyit be az anyuka, de le is döbben.- Dr. Dontson? Nahát, maga itt? Hogy van? Hallottam mi történt, és örülök hogy ennyivel megúszta a dolgokat.

Összenéztünk.

-Nahát, máris ennyi pletyka terjeng? Fantasztikus. Egyébként köszönöm, jól vagyok. Na de magukra is hagyjuk önöket. További szép napot! Hozzád pedig benézünk még.- fordul a lányhoz, majd az ajtó felé igyekszünk.

A folyosón persze nem szólaltunk meg. Sokkolt a látvány. Maggie csont sovány, és ahogy elnéztük a haja ismét hullani kezdett. Borzalmas volt ezt látni, főleg hogy a suliban ő a legjobb matekos. És most egy ilyen egyszerű feladványt se tudott megoldani..

-Nagyon aggódok érte..- zuhan az ágyára.

-Lehet még.. gyógyítani?

-Nem tudom. A gyógyszerek nem használnak. Csak a fájdalmait tudják csökkenteni.

-Nagyon féltem..

-Bízzunk benne, rendben? Felépül!

Bólintottam, és az ablak elé sétálva kimeredtem a parkra. Nem akarom elsírni magam.

-Jó napot Dr. Dontson!- halljuk két kopogás után a drága Kate hangját.

Természetesen most is jóval rövidebb nővér ruha volt rajta, és agyon volt sminkelve.

-Jó napot Kate.

-Jöttem megvizsgálni.- vigyorog mint a telihold.

Visszafogtam magam. Nem fogok neki esni. Nem fogok neki esni. Nem..

-Hogy érzi magát?- irkál valamit egy papíron.

-Teljesen jól.

-Mikor cseréltek kötést a karján?

-Tegnap este.

-MRI volt?

-Még nem.

-Értem. Az állapotáról majd Dr. Swauter értesíti.

-Orvos vagyok. Megtudom állapítani hogy jól vagyok-e.- néz rá úgy mint egy hülyére.

-Oh, igaz. És kisebb vizsgálatokat nem vállal? Szükségem lenne pár tanácsára. Félek hogy valami nincs rendben és a maga kezei közé nyugodt szívvel adom magam.

Felröhögtem, és oda léptem melléjük, az ágy másik oldalára.

-Ennyire buta vagy vagy csak tetteted?

Kérdőn nézett rám.

-Miért kell folyton beleszólnod? Elképzelésed sincs milyen a kapcsolatunk Dr. Dontsonnal..- büszkélkedik.

-Nahát, Thomas mesélj már erről!- nézek rá.

-Roppant mély kapcsolatunk van..- bólint, de a végén elröhögi magát.

Én is hasonlóképp tettem, amit a csaj végképp nem értett.

-Most mi olyan vicces?

-Az drága, hogy nem veszed észre magad. Szerinted Tom van olyan hülye hogy leáll veled? Miközben barátnője van? Jézus, hol élsz te? És ha még ez sem lenne elég.. A múltkor elmeséltem hogy lógnál a fűtőcsövön a kazánházban, nem? Annyira szép elképzelés, meg is valósíthatnánk..

-Te szellemi fogyatékos vagy esküszöm. Nem érdemled meg Thomast!

-Te engem ne oktass ki kérlek! Mert te aztán nagyon ismerheted. Egy utolsó kurva vagy a gettó részről, több faszt fogtál már mint kanalat. Szóval húzd el innét az ótvaros picsádat különben olyat beverek hogy még egy kiló sminkkel se fogod tudni eltüntetni! Húzzál már kifelé!- förmedek rá, és láthatólag összerezzent.

Ettől függetlenül tekintéllyel vonult ki, majd miután csukódott az ajtó, sóhajtásban adtam ki a visszafojtott szavak levegőjét.

-Te..- kezdi a fiú, de nem tudja mit is mondhatna.

Másodpercekig némán agyalt, de nem jutott dűlőre. Én se nagyon. Csak rá néztem, miközben ajkait harapdálta és próbálta türtőztetni magát.. Egyre jobban fokozódott bennem is a vágy és csak az járt a fejembe hogy..