58.fejezet

Sziasztok!:)

Az új rész mellett egy hírrel jöttem. Illetve információval. Megint elhagyom az országot egy hétre, szóval minimum jövőhét vasárnap hozhatok új részt. Remélem azért mindenkinek tetszik az új rész, sietek haza. Legyetek jók!♥

Kivizsgált ügyek

-Tudod mit akarok?- fogad ezzel a mondattal Thomas már reggel.

-Neked is jó reggelt.- puszilok a homlokára.

-Figyelj már rám! Tudod mit akarok?- rángatja meg a kezem mint egy óvodás.

-Na mondd.

-Beszélni Peterrel, még minden vizsgálat előtt.

-Utána nem ér rá? Délután kezdődnek.

-Nem. Előtte akarok. Mert aztán bármi bajom kiderülhet, és annyira nem lenne rossz ha mellettem lenne. Persze nem lesz apa-fia meghitt kapcsolat azonnal, de a tudat az jól esne..

-Megértem. Most is biztos itt van. Nem tud magadra hagyni. Szóljak neki?

-Mi? Most? Nem lehet később?

-Tom, délben kezdődik az MRI. 10 óra van.

Sóhajtott.

-Rendben. De lenne még valami. Ezt most.. egyedül akarom megoldani. Szóval..

-Kiakarsz küldeni?- vonom fel a szemöldökeim.

-Igen. Vagyis nem, mert.. Mert tudom hogy megbánnám. Szóval lehet hogy leülsz mondjuk az ablak mellé és onnét figyelsz? Elsőre egyedül akarom.

-Okés. Megkeresem. Addig szedd össze a gondolataid.

Az ajtó előtt persze ott volt a két őr, de olyan fapofával, hogy semmi kedvem nem volt hozzájuk szólni. Így hát a nővér pult felé vettem az irányt. Épp Amyhez szóltam volna, amikor csak a szemem sarkából, de megláttam a rendőrt. Oda siettem, és vidáman köszöntem.

-Jó napot!

-Üdv, Miss Morgan. Hogy van? Thomas?

-Én jól. És pont róla lenne szó. Szeretne magával beszélni.

-Hűű..- ámul el.- Számíthatok bármi jóra?

-Kijelenthetem hogy igen.- nyugtatom.

Kicsit vidámabban indult el a 81-es kórterem felé, amikor én megláttam honnan jött ki. 67. Az ágyról zöld szempár nézett rám, összehorzsolt arccal, és kócos hajjal. Brandon. Rám mosolygott, nekem pedig összeugrott a gyomrom. Azonnal sarkon fordultam, és besiettem a barátom szobájába. A beszélgetés már ment, de nem zökkentettem ki őket, csendben meghúztam magam az ablak mellett.

-Szóval.. gondolkoztál?

-Elég sokat. És megszeretném ismerni magát. És az indokait, amiért úgy döntött elhagy minket. Utána hátha könnyebben elfogadom a tényt, hogy apa nélkül nőttem fel.

-Szerintem egyezzünk meg, hogy első lépésként tegeződjünk.

-Rendben.

-Tehát, azt akarod megtudni miért léptem le. Nem tudom. Őszintén. Egyszerűen csak fiatalok voltunk, túl sok gond volt körülöttem, és sajnos az hogy te megszülettél, egyáltalán nem volt beszámítva. Teljesen.. véletlen volt. De nem tehettünk semmit. A 9 hónap alatt is, de utána pedig még többet veszekedtünk anyáddal. Sajnos csak nyűg voltál. És nem bírtuk. Én pedig meg is futamodtam. Hazaköltöztem, aztán egy év után végeztem a főiskolával, és másik megyébe költöztem. Rendőr lettem. Ez tipikusan az a munka, ami mellett a család szóba se jöhet, ezért esélyem sem volt újra ismerkedni, meg aztán tudtam hogy te egyre csak cseperedsz, én pedig nem vagyok melletted.

-Honnan tudtad hogy én vagyok a fiad?

-Amikor jött egy hívás, hogy azonnal menjünk a régi téglagyárba, nem értettem mi lehet ott. De elindultam. A barátod, Will már idegesen várt, a mentősökkel együtt. Ő mutatta merre van az ajtó, és merre vannak a hullák. Természetesen először az élőket szokás menteni, ezért belöktük rátok az ajtót. Te már ájult voltál, véreztél, Tamara pedig zaklatottan és összetörten zokogott a mellkasodon. Óvatosan leszedtem rólad a lányt, és megláttam az arcod. Olyan volt mintha egy éles késsel szúrtak volna a szívembe. Szinte tükörbe néztem. Ugyanilyen voltam főiskolás koromban. És aztán később Tami elmondta a jegyzőkönyv miatt a neved, és azt gondoltam, ez nem lehet igaz. Mennyi erre az esély? És biztos pedig akkor lettem benne, amikor megtudtam édesanyád nevét. Egyszerre volt örömteli, és szívszaggató érzés.

-Hát.. nem igazán tudok mit mondani. Picit sok még ez nekem. De a kérdéseimre megkaptam a választ.

-Hidd el, ezerszer megbántam hogy elhagytalak titeket. Tudom ezt a sok-sok évet nem tudom már soha jóvá tenni. Azonban örülnék neki, ha megértenéd, mostantól bármiben számíthatsz rám.

-Köszönöm. Igazából.. tegnap beszéltem egy barátommal, és ő mesélte, hogy az ő apja egy piás barom, az anyját megölte, de mégis mindig meglátogatja. Hisz az apja. És ezen sokat gondolkoztam. Bármilyen furcsa is így 27 év után kimondani, de az apám vagy. Hiba volt hogy magunkra hagytál, de hát ki nem követ el hibákat? És nagyon jó lenne, ha megpróbálnánk valahogy.. kapcsolatot teremteni. Igen, teltek már el évek, de még vannak is hátra, és ha már egyszer végre megtaláltuk egymást, nem szeretném hogy megint eltávolodjunk. Persze nem fog óráról órára menni, kicsit vannak fenntartásaim. De ennek ellenére nagyon megszeretnélek jobban ismerni.

A férfi szipogni kezdett. Nekem háttal volt ugyan, de egyből tudtam hogy sír. És kis híján Tom is. Elképesztően édesek voltak.

-Na, keblemre fater!- neveti el magát, hogy elterelje a figyelmet arról, mennyire elérzékenyült.

Szorosan ölelték egymást percekig, én pedig gyönyörködtem bennük. Elképesztő. Mindkettőjüknek hatalmas szíve van, és ezt bátran megmutatják. Remélem a továbbiakban is minden rendben lesz. Mindketten megérdemelnék.

-És anyával mi van?- tolja el magától egy idő után a srác.

-Iszonyatosan szeretem. Még mindig.

-És ő is téged..

-Meglehet. Terveim közt szerepel hogy újra meghódítsam, ezért holnap este színházba viszem.

-Remek. Imádja a színházat.

-Tudom. Színésznőnek készült, még mielőtt megszülettél.

-Ezt nem is tudtam..

-Imádott előre tervezni. Amivel persze néha a frászt is rám tudta hozni. Talán ez is benne volt, amiért elmenekültem. Mégsem változott az idők során semmit. Ugyanolyan életvidám, gyönyörű és makacs mint volt. Sajnálom hogy miattam kicsit megtört.

-Rendbe jön. Sőt.. Már rég minden okés vele. Csak szereti fenntartani a látszatot hogy valami baja van. Ez is ilyen színészi tehetség. Csak ez minden nőnél megvan.- pillant rám csipkelődve az ágyon fekvő.

-Pff..- röhögöm ki, de tudtam hogy igaza van.

Én is rátudok játszani a dolgokra.

-Nincs ezzel semmi baj.- von vállat a Pete.- Nekem viszont mennem kell. Dolgozom. És van pár elintézni valóm.- áll fel.

-Rendben. De Peter! Várj! Holnap reggel.. betudnál jönni? Kezdődnek a vizsgálatok és.. Szóval jó lenne ha…

-Persze. Itt leszek.- veregeti meg a vállát, látva milyen nehezen jön a szájára a mondanivalója.

A lehető legnyugodtabban váltak el az útjaik.

*                                      *                                     *

Idegesen és gyomorgörccsel érkeztem a kórházba. Az MRI napja. Természetesen Tom még jobban ideges volt, orvos létére gyűlölte a vizsgálatokat, ha rajta történnek. És ilyenkor sehogy se lehet megnyugtatni..

-Figyelj, ha bebeszélsz minden hülye betegséget magadnak, akkor úgy is lesz. Szóval nyugi, oké? Csak a kezed állapotát nézik. Máshol nincs semmi gond.

-Már értem miért kapja el ilyenkor a betegeket az ijedtség.. Tényleg borzalmas..- mered maga elé.

-Itt leszünk melletted. Anyud, Peter, Will és én is. Az ablak mögül fogunk figyelni.

-Ha bármi baj lesz.. Azt szeretném hogy te mondd el, oké? Mástól nem tudnám elfogadni.

-Jaj, kussolj már!- nézek mélyen a szemeibe.- Nincs ok a pánikra!

Vett egy mély levegőt, majd szóra nyitotta a száját, de pont benyitott egy nővér.

-Dr. Dontson, készen áll?- mosolyog.

-Mehetünk..

Feltápászkodott, és várva pillantott rám. Összefontam az ujjaink, és követtük a nőt. Szám nélküli vizsgálóba mentünk, ami két részre volt elosztva. Az elsőben voltak a monitorok és a vezérlő, azt pedig egy ajtó és egy üveg ablak választotta el a másiktól, ahol maga a nagy henger alakú gép volt. A szülei már ott voltak. Nem szólt hozzájuk, csak felült az ágyra. Levette sötétkék köntösét, és a kezembe nyomta.

-Menj ki anyáékhoz. Nagyon hangos lesz a gép.- közli semleges hangon.

Bólintottam. Nagyon fél. Lábai közé léptem és hosszasan megcsókoltam, így adva neki egy kis biztonságot.

-Kint várlak.

-Hosszú lesz.

-Nem baj. Szeretlek!

-Én is szeretlek.- csókol meg újra, végül pedig kienged.

William mellett álltam meg, és onnét figyeltem ahogy elfekszik az ágyon, majd betolják a gépbe, mely működésbe is lépett.

A monitoron láttam a koponyáját, az agyát, és foltokat rajta, ami eléggé megijesztett, bár én nem értek hozzá. Lassan sorba néztük minden részét, a bordáit, a gyomrát, a végtagjait. Rosszul lettem. Hisz mégiscsak a szerelmem, és borzalmas ezt látni. Persze mindenki így néz ki, de ijesztő volt látni hogy ez pont ő..

-Will..- csuklik el a hangom és a mellkasának esek.

-Tami, jól vagy?- karol át ijedten.

-Vidd ki. El fog ájulni.- javasolja Valerie.

Erőtlenül lépkedtem ki a folyosóra, ahol azonnal Amy rohant hozzánk.

-Minden rendben?

-Persze. Csak levegőre van szüksége.- ül le a fal melletti székre Spencer, majd maga mellé ültet, és hagyja hogy a vállának döntsem a fejem.

Próbáltam kissé megnyugodni, de a látvány eléggé felzaklatott. Pláne hogy nem értek hozzá, és voltak fura dolgok a képeken, amik épp úgy jelenthetnek rosszat, mint jót.

Hosszú percek teltek el, aztán negyed óra, 20 perc, de még talán 30 is amikor a rendőr kijött. Azonnal felálltunk, amint megláttuk az arckifejezését.

-Na?

Közelebb sétált, nem talált szavakat.

-Úgy néz ki minden rendben.- mosolyog.- Azért későb lesznek még vizsgálatok, de minden rendben.

Elképesztő mekkora kő esett le a szívemről, és hatalmasat sóhajtottam.

Berontottam a vizsgálóba, és láttam, hogy már ül fel a gépezeten. Kicsaptam az ajtót, és boldogan borultam a nyakába. Nem értette, gondolom fájt a feje a hangos gép zajától, de szorosan ölelt magához amennyire csak tudott.

-Nem találtak semmit. Minden rendben. Egészséges vagy!- közlöm könnyekkel küzdve.

-Hála Istennek..- könnyebbül meg.

William is bejött, és vállon veregette barátját.

-Ennek örömére, ma máshol ebédelünk!- ölel magához egyszerre mindkettőnket.- 10 perc múlva a bejáratnál.- lép le.

-Mi van? Lebeszélte valakivel?- kérdezem.

-Nem mindegy? Hagyjuk itt ezt a klórszagú helyet, és végre hadd menjek emberek közé!

-Gyere.- terítem a hátára a köntösét, és a kórterme felé vesszük az irányt, hogy levethesse ezt a borzalmas kórházi hálóinget, és újra a szexi melegítőiben hódíthasson.

A papírokat úgyis elintézik a felnőttek, nekünk pedig megmarad az ünneplés. Igaz hogy még kötözni kell a sebét, de nem baj, mert most már bármikor haza engedhetik, és végre együtt aludhatunk, együtt nézhetünk filmet, együtt főzhetünk, és újra teljes mértékben vele lehetek. Megkönnyítenék az életem ha otthon viselhetném gondját. Nem túl jó osztozni rajta a nővérekkel…