53.fejezet

Ráébredve a dolgokra

Elképesztően jól esett kiszellőztetni a fejem. Legalább egy órát kinn voltunk a parkban, és végre elmondhattam mindent ami a lelkem nyomta. És ami az oldalam. De addig nem vizsgáltatom meg magam, amíg a barátom fel nem ébred. Még ha komolyabb bajom lesz belőle, akkor se. Azt akarom hogy mellettem legyen.

-Ma este otthon alszol, ugye tudod?- kérdezi William, ismét a folyosón haladva.

-Itt kell maradnom. Vele.

-Tamara, túl sokat vállalsz!

-Ahogy te is miattam. És mindketten miatta tesszük.

Nem szólt semmit. Egyszerűen annyira gyászos a hangulatunk, hogy már értelmes, fordulatokkal teli párbeszédekre se vagyunk képesek.

-Will! Tami!- kiabálnak utánunk.

Azonnal megfordultunk, és láttam ahogy egy srác rohan felénk, elképesztő sebességgel. David Hopkins, a környezetvédelmis, még ugyanarról az estéről. A másik egyetemi barát.

-Úristen, mi történt? Hol van? Mi van vele?- hadar és a hajába túr.

Értetlenül néztem rá.

-Én mondtam el neki. Ugyanúgy joga van tudni  róla.- magyarázkodik Spencer.

-Persze, ez természetes.- bólintok.- Egyenlőre nem ébredt még fel. Ott van. A 81-es szoba.

-És milyenek a kilátások?

-Bármikor kinyithatja a szemeit.

-Sérülése?

-Meglőtték, aztán összeomlott a keringése, szóval már két műtéten túl van. De most már stabil. Más sérülésről egyenlőre nem tudunk, majd ha felébredt a további vizsgálatok kimutatják.

Oda értünk a kórteremhez, és már épp be akartunk menni, amikor a két rendőr elállta az utunk.

-Nem engedhetünk be ismeretleneket.

Először nem értettem, aztán az újonnan érkezett harmadik személyre esett a pillantásuk.

-Ő David Hopkins. Thomas barátja, akárcsak Will. Szóval ezentúl őt is be lehet engedni.

Az engedélyem ellenére se mozdultak.

-Azt várják hogy a sheriff is jóvá hagyja, vagy végre beengednek?!- förmedek rájuk.

Pár másodperc múlva végre lenyomhattam a kilincset, és sikeresen bent voltunk. Idegesen mászkáltam fel-alá, amíg Dave szemügyre vette a sérültet. Eléggé sokkolta. Hát még ha látta volna véresen és szakadtan..

A lehető leggyorsabban elhessegettem a gondolatot, és a két fiú felé fordultam. Egyik sem tudott mit mondani. Minden kérdésünkre és szavunkra ott volt a válasz a szemünk előtt. Leültem egy székre és megdörzsöltem fáradt szemeim.

-Szóval… Most csak alszik?

Némán bólintottam.

-Hihetetlenül bátor volt.. Én el se tudom képzelni.. mit tettem volna az ő helyében. Valami elképesztő.. Azt se tudom mit mondjak..

Halvány mosollyal támasztottam a tenyeremmel az állam, és meredtem a semmibe. Igen. Én is büszke vagyok rá. Nélküle talán.. már nem is lennék életben.

Köhögés. Hangos köhögés, és mint a villám felkaptam a fejem. Rögtön ott termettem a barátom mellett, és néztem minden mozdulatát. Egyik kezével a száját takarta, ahogy köhécselt, én pedig megfogtam a vállait. Lassan abba hagyta, visszazuhant a párnák közé, és összeráncolta a homlokát.

-Tamara?- motyorog.

-Itt vagyok!- vigyorgok mint egy őrült.- Ébren vagy? Hallasz? Jól vagy? Mid fáj? Minden okés? Szólalj már meg!

Lassan kinyitotta a szemeit, de csak mosolygott.

-Nyugodj meg, jól vagyok.

-Tényleg?! Napokig csak aludtál, mint aki kómában van! Kétszer műtöttek!

-Tudom. De itt vagyok. És minden oké.- köszörüli meg a torkát, mert teljesen kiszáradt a szája.

-Annyira aggódtam! Úgy szeretlek..

Kezd eljutni a tudatomig hogy tényleg felébredt, és a könnyeim ismét utat törtek maguknak. Majd’ kicsattanva az örömtől, hosszú csókkal nedvesítettem az ajkait. Azonnal belesóhajtott, és kissé felült az ágyban, hogy ép kezével megsimíthassa az arcom. Nem akartam túl hosszúra nyújtani, annyi kérdés volt még a fejemben, hogy sietősen elszakadtam tőle.

-Hogy érzed magad? Mennyire fáj a kezed?

-Tami, jól vagyok!- erősködik újból.

Egy kissé erőltetett köhögés hallatszott az ablak mellől.

-Will!- ujjong az ágyon fekvő, és keblére öleli a barátját.- Istenem haver, annyira hálás vagyok! Köszönök mindent!

-Semmiség volt.

-Azért nem.. És David! Öreg, hogy vagy?- fordul a másikhoz is.

-Én remekül. Sajnos csak ma tudtam meg mi történt. Sajnálom..

-A lényeg hogy itt vagy. Viszont.. lehetne, hogy pár percre kettesben maradjak Tamarával?- néz rájuk.

-Természetesen.

-Addig keressétek meg az orvost.- javasolom.

Kivonultak a teremből, én pedig a szerelmemre néztem.

-Gyere, ülj ide.- paskolja meg az ágyat maga mellett.

Kicsit vonakodva, de oda ültem.

-Veled mi van? Mennyire sérültél meg?- aggódik.

-Nem voltam orvosnál. Azt akarom, hogy te vizsgálj meg.

-Édesem, én most egy ideig nem fogok dolgozni. Az egészséged pedig nem játék.

-Nem érdekel.

-Na, hadd nézzelek! Hol sérültél?

Gondolkoztam mit csináljak, de végül felhúztam a pólóm a csípőmön. Félig letéptem a sebtapaszt, és a gézréteg alól előkerültek a gennyes vágások. Elszörnyedt.

-Te jó Isten, ez lehet már el is fertőződött! Na jó, ahogy bejön Swauter, elvisz és kitisztítja, majd összevarrja.

-De nem akarom!- hisztizek.

Ellentmondást nem tűrően nézett rám, amitől elhallgattam.

-Brandonnal mi van? Mindenki meghalt?

-Hát öhm..- gondolkozok.- Bran itt van. Túlélte.

-Mi? Az lehetetlen! Hisz mellkason lőttem! Meg kellett volna dögölnie annak a…

-Tom, ne húzd fel magad! Most zárjuk ki őt, oké? A lényeg hogy teljesen meggyógyulj.

Mérgesen megforgatta a szemeit, és éreztem ahogy egyre gyorsul a szívverése. Naná hogy felzaklatta magát.

-Mindjárt jön Dr. Swauter,  megvizsgál, aztán engem, és utána beszélnünk kell. Amíg aludtál,, azért itt pörgött az élet.

-Baj van?- ijed meg.

-Nem, nincs. Illetve.. majd eldöntöd.

-Tami..

-Jó reggelt drága barátom!- vágja ki az orvos a kórterem ajtaját, ezzel félbe szakítva őt.

Az aggódó arcra ült egy üdvözlő mosoly, de már nem tudott többet kideríteni abból, amit mondani akartam. Ez nem az én dolgom. Peter Dontson az, akire ez a feladat hárul.

Bambulva ültem az ablak mellett, és vártam az ellenőrzés végét. Egyedül a nevemre kaptam fel a fejem.

-Tamarát is meg kéne vizsgálni.. Van pár sérülése.

-És miért csak most szóltok?

-Mert aludtam bazd meg.

Felkuncogtam.

-Na akkor Mrs. Dontson, irány a vizsgáló.

Sóhajtva álltam fel, és követtem. Minden rendben lesz. Annyira nem súlyos, hisz fájni se fáj... Csak egy kicsit. Mondjuk úgy, hogy minden második lépésnél. Nem lényeges, eltipegtem a teremhez, bent aztán felültem az ágyra. Az orvos levette a nyakából a sztetosztokópot, majd felém fordult.

-Felületi sérülés vagy úgy érzed bent..

-Felületi.

-Láthatnám?

Szem forgatva húztam fel a pólóm, és elővillantak a vágások. Két elég hosszú és alvad vérrel körbe vett területen.

-Ez elég ronda.

-Na nem mondja?

Mosolyogva megrázta a fejét. Én is ezt tettem volna. Kész idegroncs vagyok.

-Összevarrom.- kezd kutatni egy fiókban.

Éljen. Tényleg kezdek úgy kinézni, mint egy wodoo baba. Összeszorított ajkakkal tűrtem ahogy befűzi a cérnát, majd érzéstelenítő kíséretében a bőrömbe mélyeszti.

-Ugye nem lesz nagyon ronda?

-Igyekszem.- mormogja a koncentrálástól.

Megfogadtam hogy nem teszem, de mégis lepillantottam. A bőröm úgy viselkedett, mint egy rongydarab. Szépen összehúzódott a cérna szorításától, és tényleg precíz lett a végeredmény. Be kell lássam, szebb lett mint amit a barátom varrt. De őt is megértem. Hisz akkor én is ideges voltam már a puszta jelenlététől. Mert akkor még.. Akkor? Úristen, lassan itt van fél éve.. Hogy a francba megy ilyen gyorsan az idő? Annyira furcsa. Fel sem tűnt. Az elmúlt egy évem Brandon mellet szinte már unalmas volt olyan szempontból, hogy minden nap ugyanazt éltem át. Minden percben megegyeztek a napjaim. De Tom mellett? Minden másodpercem más, beleértve a kedvem is. És úgy érzem még mindig tud meglepetéseket okozni.

-Kész.- áll fel, és megmossa a kezét a fertőtlenítő szer után.- Van még valami?

-Csak horzsolások.- vonok vállat.

-Azt is megnézném, ha nem baj.

Megijedtem.

-Nem, nem fontos.

-Miss Morgan, kérem. Ez nem játék. És minél több bizonyítékra tudunk szert tenni, annál könnyebben fog Sterin börtönbe jutni.

Sóhajtva és kissé szégyenlősen másztam le az ágyról, és kigomboltam a nadrágom. Ekkor fordult felém, és egy pillanatra meglepődött, de többet nem nézett rám. Térdig toltam le a nadrágom, és előkerült a lábaim kíséretében a fekete francia bugyim. Gyűlölöm hogy idegenek is láthatnak így. De nem tehetek már mást. Visszaültem a fekhelyre, és vártam. Swauter megköszörülte a torkát.

-Szóval..

Nagyon zavarban volt szegény, és egy elfojtott mosoly mellett vártam hogy összeszedje magát.

-Én mondtam hogy nem súlyosokat.

-Nem, várj. Azért vetek rájuk egy pillantást.

Végre közelebb jött, és végignézett a combjaimon. Véraláfutások, és egy elég nagy horzsolás a combom belső felén éktelenkedett. Úgy emlékszem, hogy amikor megszereztem vérzett is. Annak sem ártana egy fertőtlenítés, csak a helyzet az hogy elég közel volt egy érzékeny ponthoz. Az orvos nyelt egy nagyot.

-Úgy látom… Ki kéne fertőtleníteni.

Felnéztem az arcára. Ilyen közelről még sosem fürkésztem élénkzöld szemeit. Bőre sima volt, ám most a gondolkodástól kis ráncok ültek meg a homlokán.

-Megoldom. Biztos van otthon fertőtlenítő.

Bólint. Ismét leugrom, hogy felhúzzam a farmerem, de túl közel állt az ágyhoz, és nem lépett arrébb szóval neki estem a mellkasának. Továbbra is úgy állt ott mint egy darab fa, az sem érdekelte hogy a félig letolt nadrág akadályoz a menésben, ezért majdnem pofára estem. A karjaiban megkapaszkodva sikerült visszaszereznem az egyensúlyom, és végre ismét elrejthettem a lábaim. De nem moccant. Csak nézett. Kicsit megijedtem, mert az eddigi fiúktól, akikkel dolgom volt már megtanultam, hogy ez tipikusan a mindjárt neked esek! arckifejezés. Próbáltam ellépni oldalra, de az egyik oldalt szekrény volt, a másikon pedig szék. Be voltam kerítve.

-Dr. Swauter..- próbálom észhez téríteni.

Még pár pillanatig farkas szemet néztünk, de végül egy fejrázás után elállt az utamból.

-Elnézést…- nyögi.

Ahogy jutott hely az aurámnak is, igyekeztem elterelni a témát.

-Mikorra várható Thomas komolyabb vizsgálatai?

-Két nap múlva. Holnap még pihenhet, aztán elkezdődik az MRI.

Biccentek, és megfogom a kilincset. Rám pillant. Tekintete szinte már perzselő volt, és láttam hogy égett a vágytól. De becsületes volt és elfojtotta. Próbálta kevésbé kínossá tenni a helyzetet, ezért elmosolyodott.

-Viszlát!- köszönök, és magára hagyom.

Mélyet sóhajtva kezdek el visszatámolyogni a 81-es kórterembe. Kicsit sok(k) volt most ez. Nem tudom miért, de az orvosok a gyengéim, szóval nekem sem volt könnyű, hisz ha az arcára nem néztem fel, teljesen úgy véltem hogy Tom áll előttem. Aztán felébredtem.

3. és 4. díjam

Sziasztok:)

Nagy örömmel látom, és tapasztalom, hogy tetszik a blogom a közönségnek, rendszeres olvasókat szereztem, és bombáztok a díjakkal. Egyet már régebben kaptam, csak kiment a fejemből, de így utólag is köszönöm a Lutte, kűzdj az álmokért blognak, és a Végzetesen beléd zúgva blognak.

Sajnos egyikőjük blogját sem olvasom, így most külső szemlélőként próbálok összeszedni pár dolgot róluk.

Angii blogja: (Lutte kűzdj az álmokért)

1. Letisztult, és szép

2. Imádom Holland Rodent, és ahogy a fejlécet elnézem, valószínűleg ő a főszereplő.

3. Ha már egyszer Holland.. akkor azt is megmerem kockáztatni hogy Dylan O'Brien is szerepet kapott benne. De nem biztos.

4. Az alapháttér a kezdetekben még nálam is jelen volt, imádom a madaras mintát. Lehet emlékeztek még.

5. Nem azt mondanám hogy kislányos.. Hanem sokkal inkább kifinomult és lágy érzést hordoz magában a blog összességében.

Brigi blogja: (Végzetesen beléd zúgva)

1. Az egész oldalt betöltő írások, nagyon részletes.

2. Magyar karakterek szerepelnek benne.

3. Megérzéseim szerint valamiféle gimis, szerelmes sztori.

4. Nekem a fejléc kicsit sok, talán ha kisebb lenne akkor nem szúrná ennyire az ember szemét.

5. Az írónő Romániából hozta létre a blogot.

Most kéne írni a saját blogomról. Hmm.. Elég sok mindent elmondtam már ezelőtt, de megpróbálok még pár új infóval szolgálni nektek.

- Mint azt már érezhetitek, nem sokára befejezésre kerül ez az évad.. Még pár rész és búcsút mondunk a karaktereknek egy kis időre.

- Erőst gondolkozok a második évadon, de még nem sok mindent határoztam el vele kapcsolatban, szóval várom az ötleteket, hogy mit olvasnátok szívesen.

- Nem rég új designet kapott a blog. Remélem tetszik az új fejléc, megszenvedtem vele:)

- Sokan írjátok hogy kevés példányszámban, de meg kéne próbálni kiadni könyvben. Ezen is gondolkoztam. Nagyon köszönöm a biztató szavakat, de ebben nem vagyok biztos, hogy megállná a helyét. Ha meg idővel mégis, elég sok változást kellene végre hajtanom a kezdeti megfogalmazásokon.

-Ha befejezem ezt a blogot, és még nem indul a második évad, azalatt sem kell az írásaim nélkül maradnotok.

*REKLÁM HELYE*

Hamarosan indul az új Andy Biersack fanfiction-öm. Sokan valószínűleg nem ismeritek, de ez nem lényeges. Nem a konkrét életéről fog szólni, csak a karakter kölcsönzi a külsejét.

Lényegében a történet egy bérgyilkos szervezet körül fog forogni, ahol a főszereplő lány dolgozik, Angel. Az ő barátja és titkos szerelme Christian, ami csak olyan szempontból érdekes most, hogy Evan Peterstől kölcsönzi a külsejét. (Akinek nem esne le, ugyanaz lesz, mint ebben a blogban Tyler.) Andy úgy kerül a képbe, hogy egy kis zöldfülűként csöppent a csapatba, és Angelt nevezik ki hogy képezze profi gyilkossá. Természetesen mint várható, elég közel fognak kerülni egymáshoz, de ez nem jelenti a tökéletes és gondtalan életet. Majd meglátjátok. Remélem csináltam hozzá egy kis kedvet, már ha egyáltalán tetszett a maffiás szókincsem ebben a blogban.

 

 És akkor jöjjenek a neked feltett kérdések:

1. Miért blogolsz?

- Mert csak úgy tudom elviselni ezt a szerintem szar világot, ha elmenekülhetek a fantáziámba.

2. Hány éves korod óta blogolsz/írsz történeteket?

- Azt hiszem 13 éves korom óta.

3. A blog amit jelenleg írsz (ha többet, akkor azoknak is) mennyire van valóság alapja? Mennyire kapcsolódik a te életedhez?

- Valóságalapja? Semmi. Eleve csak annyi hogy shippelem Stydiat (Teen Wolf fanok értik), és még annyi lehet benne, hogy én is szeretnék egy olyan fiút mint Thomas. Aki ennyi mindent megtesz azért, akit szeret. Számomra tökéletes. Hisz én kreáltam.

4. Miből merítesz ihletet?

- Ha elfogyok az ihletekből, megnézek egy romantikus filmet, vagy egy Teen Wolf részt. Vagy csak kimegyek egy forgalmas helyre, és figyelem az embereket, hátha megihletnek.

5. Mi szeretnél lenni ha "nagy leszel"? Szeretnél komolyabban foglalkozni az írással?

- Mindenképp szeretnék vele foglalkozni, de úgy vagyok vele, hogy erre nem lehet jövőt építeni. Az írói pályában semmi sem biztos. Nem garantált a siker, ezért sem érdemes mindent felpakolni rá.

 6. Aktívan blogolsz,vagy csak úgy hébe-hóba,amikor eszedbe jut?

- Aktívan. Szinte minden nap. Egy szar sulis nap után jó végre haza jönni, levezetni a feszültséget, és olyan helyzetekbe képzelni magad a történet segítségével, amiben igazán jól érzed magad. Teljesen kikapcsolok.

7. .Milyen zenét szeretsz? Kedvenc bandád/énekesed?

- Nagyon nagyon rajongója vagyok a rock zenének. Élek halok érte. De emellett még a fő stílus irányzat amit követek, és nem csak zenében, az az Indie. Kedvenceim, akikről mindenképp szót ejtenék a következőek: Black Veil Brides, Arctic Monkeys, Nirvana, The Neighbourhood, My Chemical Romance

8. Ha tehetnéd,milyen színűre festenéd be a hajad?

- Vörös. De nem az a róka vörös, hanem kicsit inkább rubint vörös. Ahogy Tamarát képzeltem el. Minden álmom, és évek óta fűzöm anyámékat ezzel kapcsolatban.

 

Na, ennyi lett volna. Most nekem kéne kérdéseket feltenni, és díjazottakat hirdetni, de nem fogom megtenni. Már sokszor elmondtam, hogy nem olvasok blogokat, amiket viszont mégis, nem rég díjaztam. Szóval szerintem felesleges lenne. Na mindegy, ez vagyok én, aki semmit sem úgy csinál mint ahogy kéne:D

Ha bármi megjegyzésetek, véleményetek, ötletetek, tanácsotok van, továbbra is szeretettel várom. Iratkozz fel, vagy csak kommentelj. További szép napot/estét, imádás, puszi mindenkinek! ♥

52.fejezet

Vallomások

-Hogy van?- kérdezi a férfi, de nekem még alig sikerült felocsúdnom a sokkból.

-Jól. Bármikor felébredhet.

-Ennek örülök.- biccent, és látom hogy nem jönnek szavak a nyelvére.- Most már muszáj lenne vallomást tennie. Mint tudja, Mr. Sterin..

-Várjunk egy kicsit. Szerintem az egyetlen, aki most magyarázatra szorul, az maga.- lépek közelebb az ágy túlsó oldalhoz.

-Én? Mégis miért?- kérdezi zavartan.

-Miatta.- pillantok a fiúra.- Azt hiszi nem jöttem rá? Annyira hasonlít magára, a vezetéknevük pedig ugyan az.

-Mire akar ezzel célozni?

-Amikor Willnek azt mondtam Valerie.. Maga visszakérdezett. Valerie Katerin. Ismerős volt ez a név, igaz? Pontosan tudta ki ő! Aztán rádöbbent ki fekszik életveszélyes állapotban.- próbálom szóra bírni, de csak összeszorított ajkakkal áll, és Tomot nézi.- Elkezdett aggódni, félni, és muszáj volt tudnia hogy hogy van, ezért ide jött. Hisz mégiscsak a fia..- hangsúlyozom az utolsó szót.

Megrázta a fejét, és leült egy székre. Nehezére esett beszélni, sejtésem szerint óriási, fojtogató gombóc nőtt a torkába, és legszívesebben zokogna. De nem teszi, inkább próbálja összeszedni magát, hogy végre elmondhassa mi történt.

-Okos nőt választott..- motyogja.

-Nehéz volt nem észrevenni..- mondom erős cinizmussal.- De jó lenne végre megtudni pontosan mi ez az egész!

-Az egész véletlen volt.. Nem terveztünk még gyereket, csak felelőtlenségből.. fogant meg.- kezdi.

Én is leülök, és közben Thomas kezét fogom, mert tudom, hogy ha hallaná, felzaklatná a dolog.

-Túl fiatalok voltunk. 19 évesen inkább jártunk volna bulikba, mintsem kórházba vizsgálatokra. Miután megszületett, csak otthon ültünk, hallgatva ahogy bőg, és látva ahogy szenved mellettünk. Nem voltunk jó szülők. Tudtuk hogy hiba volt, és minden percben megbántuk. Próbáltuk nevelőszülőkhöz adni.. De végül mindig meggondoltuk magunk. Nem tehettük meg vele. Hisz csak egy ártatlan lélek..- nyel egy nagyot, és könnyek folynak végig az arcán.- Vali nem fejezte be az iskolát, de én megtettem. Érettségivel a kezembe, tovább léphettem volna. De szerettem azt a nőt! Főleg amikor a fiam tartotta kezében. Az egész csoda volt. 20 évesen döntenem kellett. Tovább kellett tanulnom, hogy eltartsam őket. Úgy viszont nem ment, hogy mindig a fülembe bőgött, egész éjjel fent kellett maradnom mellette.. Túl sok teher volt. Thomas mindig csak teher volt számunkra.. De nem ismertük be. Egészen addig, ameddig komolyan megbetegedett. Másfél évesen egy elég súlyos műtétje volt, és elég sok köze lehet annak, hogy már olyan piciként is érezte, csak nyűg nekünk. Nem bírtam tovább. Az egész stresszel járt, folyton veszekedtünk, és egy ördög volt a szemembe a csöppség..- vesz egy nagyobb levegőt, hogy nyugtassa magát a feltörő emlékek miatt.- Úgy döntöttem elhagyom őket. Nem úgy sikerült ahogy elterveztem, de azért megtettem. Megakartam beszélni Valerievel. De nem tettem. Csak összecsomagoltam az éjszaka közepén, és elindultam. Bár felébredt rá, és hallottam ahogy zokog.. Nem kérdezte miért. Én pedig voltam olyan dühös, hogy szívtelenül leléptem. Amit ezerszer megbántam. Mellettük kellett volna maradnom. Mindvégig! Az évek során persze gondoltam arra a kisfiúra, akit sírás közben hagytam a kiságyban, de nem volt képem megkeresni. Akkor láttam utoljára..

-És most először megint.- motyogom.

A barátomra pillant, és eddig bírta. Férfi létére erőteljes sírás lett úrrá rajta, miközben a bűntudat emészteni kezdte.

-Annyira féltem hogy bármi baja esik! Hogy nem ismerhetem meg a tulajdon fiamat.. Ezért rendőri kísérettel szállították. Most már késő bármit is tenni, mert akkor kellett volna, 26 évvel ezelőtt.. De miután megtudtam hogy ki ő, ösztönösen tört fel belőlem a törődés és az aggódás. Hisz a fiam! Az én részem, az én génem van benne, és történt ami történt.. Felelősséggel tartozom érte, ennyi idő után is.

Nem tudtam mit is mondhatnék. Sokszor gondolkoztam már azon, mi lehetett a szüleivel, de erre még sosem gondoltam. Azt hittem elváltak.. Vagy meghalt az apukája. De sosem hittem volna hogy az egész azért van, mert egy véletlenből, felelőtlenségből született.. Nem lehetett könnyű az az időszak senkinek se.

-És azóta.. újraházasodott?

-Egyszer. De nem született gyerekem, és el is váltunk, már lassan 10 éve.

-Azóta magányos?- kérdezem, bár inkább megdöbbent kijelentésnek hangzott.

Bólintott. Gyötrelem volt neki erről beszélni, ráadásul még aggódott is.. Ugyanakkor viszont biztos vagyok benne, hogy azon agyal, mi lesz ha felébred.

-Maga szerint.. Hogy fogja fogadni? Megéri elmondani neki?- kérdezi reménykedve.

-Nos, igazából nem tudom. Nagyon érzékeny erre az apa témára, nem titkolta sose milyen szörnyű volt egy szülővel felnőnie. De nem hinném hogy.. Szóval biztos nem zárkózna el ön elől. Bízni még nem bízna, de ennél azért részletesebb magyarázatra lesz szüksége.

-Sejtettem. És készen állok rá.

-Előbb viszont.. Talán Valerievel kéne beszélnie.. Eléggé meglepődött, és biztos zaklatott.

-Vele nehezebb lesz. Biztos hogy gyűlöl.

-Azon se csodálkoznék. De egyikük sem haragtartó. Szóval jó eséllyel indul.

-Annyira félek.. Igaz, rosszabb már nem lehet. De nem bírnám elviselni ha itt, ilyen közelről veszíteném el őket megint. Mindent annyiszor megbántam!

-Nézze Mr. Dontson, nekem aztán elhiheti, mindig van új esély.- kezdek bele a vallomásomba.- Több mint egy éve, megismerkedtem egy fiúval. Brandon Sterinnel. Pár hónapig remekül megvoltunk, aztán.. Meghalt az a személy, aki a szülei helyett felnevelte, és ekkor fordult a drogokhoz. Voltak már rendőrségi ügyei is, gondolom magának sem ismeretlen.

-Sajnos nem.

-Nem szeretnék nagyon belemenni abba, mik történtek, mert nem túlzottan esik jól beszélni róla.. De maradjunk annyiban hogy bőven lett volna okom feljelenteni bántalmazásért, és emberölési kísérletért.

-Akkor miért nem tette meg?

-Mert szerettem! Minden ellenére szerettem.. És kis híján ez lett a vesztem. Egészen addig, amíg egyszer a küszöbön találtam rá összeverve..- emlékezek vissza, de kicsit meg is akadtam, mert nem akartam Tylert is belesodorni, márpedig ő tette vele.- Erről a helyi kapitányságnál érdeklődjön, mert ahogy bekerült a kórházba.. Én elhagytam. Mivel emlékezetkiesést diagnosztizáltak nála, nem tudta ki vagyok, és kiléptem az életéből. Ez egy esély volt számomra, szóval még jól is jött.. Aztán itt ismertem meg Thomast, mint orvost. És később mint férfit, mint barátot, és mint társat. De ebbe se menjünk bele, túl hosszú lenne. Nem rég, talán két hete, meghívták egy konferenciára. Floridába repültünk, és teljesen elszórakoztunk, minden rendben volt. Egészen addig, amíg nem kaptunk egy fenyegető levelet. Nem volt feladó, csak egy Z betű. Én már itt tudtam hogy Bran az, mert a maffiás világában Zero volt a neve. Aztán egyre több és több ilyen levelet kaptunk, én pedig éreztem, hogy szorul a hurok.- motyogom, és elhalkulok.

-És tovább?

-Nincs tovább. Azt csak Tom mellett fogom elmondani, ha ő is vallomást tesz. Innentől kezdve ő semmiről sem tud, mert elszöktem otthonról, hogy megvédjem.

Bólintott.

-Nem baj, ezzel is előrébb vagyunk. Szólok is a társamnak, hogy menjen a kapitányságra és kérje ki a srác papírjait.

Helyeseltem, és néztem ahogy kimegy. Rögtön utána a barátomra pillantottam. Még mindig csak békésen szuszog, és mindennek a fültanúja volt. Lehet hogy a tudatalattija ezeket az információkat elraktározza, és úgy ébred fel hogy mindent tud. Nekem mindegy lenne. Csak ébredjen már fel..

Fölé hajoltam, és arcon pusziltam. Ajkai elnyíltak egy halk sóhaj mellett. Elmosolyodtam, és a szájára nyomtam a puszit. Erre már nem reagált, de legalább konkrét életjelet adott.

Órákat ültem mellette, és csak néztem. Próbáltam megfejteni, mi is zajlott le benne az elmúlt hetekben. Aztán kezdtem rájönni, hogy sosem fogom megtudni. Hiába vagyok most itt mellette, és fogom a kezét, ezzel egyedül van, ott belül magában, és pláne amíg alszik, én tehetetlen vagyok. Felálltam, és kinyújtóztattam az elnyűtt végtagjaim. Az ablakhoz sétáltam. Most már több beteg is sétálgatott, vagy épp tolókocsiban tolták, amikor megpillantottam messzebb egy pad előtt Miss Katerint és a kétségbe esett apát. Veszekedtek. Heves kézmozdulatokkal magyaráztak egymásnak, és sütött róluk hogy az indulatos, fiatalként megmaradt és visszafojtott érzések most mind kirobbantak. Nyilván nem könnyű, bele gondolni is borzalmas, milyen lehet 19 évesen egy babával egyedül maradni. És milyen nehéz annyi idősen magára hagyni azt akiket szeretsz.

Nyílt az ajtó, ezért oda fordultam. Spencer arcát láttam meg, gondolom észrevette a rendőröket az ajtó mellett. Kezében egy szatyor volt, és tekintetével azt kérdezte mi a franc történt? Félrehúztam a szám, és a türelmetlenségtől könnyes szemekkel kissé megráztam a fejem. Csalódottan pillantott az ágyra.

Megkerülte, és oda lépve hozzám, magához ölelt. Legalább pár percre érezhettem magam nyugodtnak, a karjaiban.

-Hoztam neked egy kis makarónit. Elena küldte.- adja a kezembe a szatyrot.

-Igazán nem kellett volna..

Amint belelestem a tálba, rájöttem hogy már rohadtul éhes vagyok. Hisz több mint 5 órája hogy bejöttem.

-És még mindig nincs semmi..?

-Semmi. Vele kapcsolatban. Illetve csak annyi.. hogy.. Emlékszel Mr. Dontson rendőrtisztre? Aki kihozott engem a gyárból.

-Igen.

-Ő Thomas apja.- bököm bele a villát az egyik tésztaszálba.

Értetlenül nézett rám, aztán pár lépéssel eltántorgott a székig, és megkapaszkodott benne.

-Tessék?! Tom apja.. Az a rendőr?

-Igen.

-Úristen..- szörnyed el.- Végig itt volt tőlünk 30 km-re! Ha tudnád fiatalabb korunkban mennyit kutattunk utána!

-Az élet teli van véletlenekkel.- rántok vállat, és megrágom a falatot a számba.

-De baszki.. Ezt komolyan nem hiszem el!- kezd fel-alá járkálni.- Mennyire lehet még bonyolultabb ez az egész? Brandon túlélte a lövést, és stabil az állapota. Tehát lehet pereskedni, ami még plusz nyűg, ami nem lenne, ha az a korcs halott lenne. Itt vagy te, összetörve, több késszúrással, és nem mész orvoshoz! Azt hiszed tegnap nem láttam? Miután elaludtál, felcsúszott a pólód, és láttam a csípődön a vágásokat. Össze kéne varratni őket! Erre még jön ez a férfi, aki a 26 éven át titkolt apa, és ha még ez sem elég, Elena mostanában nem kifejezetten érzi jól magát, és eléggé legyengült..

-Will, én mondtam hogy ez túl nagy teher neked.- rakom le a tálat az éjjeliszekrényre.- Velem igazán nem kell foglalkoznod. Én megleszek.

-Megígértem a legjobb barátomnak. És őt sosem fogom cserben hagyni!

Elnémultam, és újra enni kezdtem. De egy kérdés állandóan itt járt a fejemben, és kezdett megint pánikroham törni rám, amiért nem tehetem fel. Éreztem hogy fogy körülöttem az oxigén, kapkodni kezdtem a levegőt, és megremegett a jobb kezem.

-Szerinted.. Fel fog ébredni?- nyögöm ki végre a terhet, és arra eszmélek, hogy a választól is hasonlóképp félni fogok.

-Nem tudom. Én bízom benne. Te nem?

-De. Csak tudod, az egyik barátomnak körülbelül ugyanilyen sebekkel agyhalált jósoltak.. És eléggé félek.

-Tom nem ütötte meg a fejét. Annyira.

-Úgyis fognak csinálni neki egy MRI-t. Remélem hogy..

Mmm..

A pillanat tört része alatt kaptam oda a fejem, és azonnal az ágyhoz ugrottam. A fiú halkan nyöszörgött, és lassan összeráncolta a homlokát. Megfogtam a kezét, és megsimogattam az arcát.

-Thomas! Hallasz? Ébren vagy?- kérdezgetem, szívem pedig majd’ kiugrik a helyéről.

Mmm..

Ismételt hang kiadás, ami ebben az esetben már vehető kommunikációnak.

-Tom! Ébredj fel!- kérlelem, és egyre csak szólítgatom, de semmi.

-Tami, hagyd. Csak álmodik.- húz el tőle Spencer.- Nem hall téged.

-Vajon mi játszódhat le benne?

-Attól tartok túl sok minden.- sóhajt.

Csak tehetetlenül néztem az arckifejezését, mely a nyugodtról egy pillanat alatt átváltott dühössé és szinte már szenvedővé. Nyöszörgeni kezdett. Megszorítottam a fiú karját, és elbújtam a mellkasába.

-Nem bírom.. Tönkre teszik a saját gondolatai..

-Nem lesz semmi baja. Nem sokára ébren lesz, és te majd megnyugtatod. De most szépen kimegyünk sétálni. Teljesen meglehet őrülni ebben a klóros levegőben.

-Nem megyek sehova!

-Ez alatt a 10 perc alatt nem fog felébredni. Gyere csak.- teríti rám a pulcsiját, és kilépünk a kórteremből.

Az ajtó két oldalán két rendőrrel találtuk magunk szembe, akik végig mértek.

-Minden rendben?- kérdezi a magasabb szőke hajú.

-Persze. Csak kicsit levegőzünk.

Biccentettek, és tovább nézték a szembe lévő falat. Kicsit túl ridegek voltak. Elhiszem hogy nem szívesen állnak itt napi 24 órát, de ha ennyire a terhükre van, akkor inkább menjenek is el. Így sem eléggé tiszta a lelkiismeretem..