21.fejezet

Felébredve a rémálomból

Tegnap egészen későig, talán éjfélig beszélgettünk az ágyamon. A létező összes dolgot átbeszéltük. Aztán valamikor egy óra körül bealudtunk, ezért nem lepődtem meg amikor hozzábújva ébredtem. Végre megint mellette..

-Jó reggelt kicsi lány!- mosolyog.

-Jó reggelt.- vigyorodok el, és hihetetlenül megkönnyebbültem hogy megtudtuk tegnap beszélni úgy mint két felnőtt.

-Mennyi az idő?- dörzsöli meg a szemeit.

-Fél 11.- nézem meg a telefonom.

Nyüszögve húzta a fejére a takarót:

-Mindjárt mehetek dolgozni..

Elmosolyodtam, és leszedtem a fejéről a takarót. Felkönyököltem és a haját simogattam:

-Bemegyek veled. Ha megengeded…

-Épp kérni akartam.- vigyorog ő is.

Akkora idióta.. És olyan jó ilyen boldognak látni.. De sosem fogom elfelejteni azt amikor sírni láttam. Ráadásul miattam..

Miután egy vendéglőben megebédeltünk, egyre értünk a kórházba. Kint nem tűntünk hangosnak, de amikor az épületbe értünk és az egész folyosót a mi nevetésünk töltötte be, ez már kérdéses volt.

-…És akkor ránk nyitott a tanár, mi pedig az arcába fújtuk..- meséli az egyetemi poénos pillanatait, én pedig már levegőt sem kaptam mire felértünk a másodikra.

-Thomas, elég!- törlöm a könnyeim.- Már nem bírom tovább!

-De látnod kellett volna az arcát, tiszta..

-Dr. Dontson!- kiabál egy nővér messziről, mire oda kapjuk a fejünk.- Maggie vérkeringése össze esett!

Ijedten néztünk egymásra, aztán karjai elengedtek és gondolkodás nélkül végig rohant a folyosón. Én is utána mentem, de nem olyan gyorsan mint ő. Lekapta magáról a kabátját és bement a kislány kórtermébe. Az ablakon át láttam ahogy megnézi a pulzusát, meghallgatja a szívét, aztán rászól a nővérre, hogy hívjon segítséget. Nem sokára még két orvos jött, áttették egy másik ágyra és kitolták a teremből. Egy vizsgáló felé igyekeztek, majd eltűntek az ajtó mögött. Lerogytam a szembe levő székekre és vártam. Tom nagyon ki fog bukni ha valami baja esik a kicsinek. Nagyon imádja, és el sem tudom képzelni milyen érzés lenne neki ha.. ha elveszítené. Két nővér rohant még be, és vagy egy óráig semmi mozgás nem létesült ennek a folyosónak a végén. De én akkor is vártam. Aztán csak véletlenül néztem félre, és láttam hogy két vizsgálóval arrébb Tyler lép ki egy ajtón. Megint a pszichológusnál volt. Ő is észrevett és rám mosolygott, majd intett. Felálltam, mire elindult felém.

-Szia.- mosolyog.

-Szia.- köszönök.- Na mi ez a nagy vigyor?

-Semmi. Talán a drogok.- nevet.

 Én ezt már kicsit sem találtam viccesnek, hisz tudom milyen amikor drogos. De azért elmosolyodtam.

-Mi van a dokival?

-Mindent megbeszéltünk.- bólintok.

-Nagyon utál?- húzza félre a száját.

-Nem tudom. Annyira talán nem.- vigyorgok most én.

-Haha. És te? Hogy vagy? A tegnap után..

-Jól. Minden szavad itt cseng a fülembe.. De jól vagyok, mert Tommal kibékültünk és talán igazad volt és tényleg őt szere..

-Tamara!- hallom meg magam mögött, mire mind a ketten oda néztünk.

Dontson áll ott és könnyek folytak az arcán. Megrázta a fejét.

-Ugye nem?- harapom össze az ajkaim.

-Nem.- mosolyodik el.- Csak elájult, valószínűleg megint nem evett és leesett a cukra.

Oda rohantam és a nyakába vetettem magam. Tonnák szakadtak le a vállamról, hihetetlenül megkönnyebbültem.

-Rendben van.- suttog és egy puszit nyom a homlokomra.

-Én most.. Megyek.- szólal meg Ty, mire kicsit elhúzódom a fiútól.

Összeakadt a tekintetük, és láttam hogy Dr. Dontson legszívesebben neki esne, és ökölbe szorult kezei is ezt bizonyították.

Megfogtam a kezeit, és kifordítva az ujjait a tenyeréből, összefontam az enyéimmel.

-Rendben. Jobbulást, és hallgass mindig Dr. Clawfordra!

-Úgy lesz.- kacsint, és hátat fordítva elsétál.

Megint a fiú felé fordultam, de ő még mindig a távolodó személyt bámulta, és éppen azt képzelte el hogy egy késsel millió cafatokra vágja.

-Meg fogom ölni.- állapítja meg a szöszit nézve.

Egyik kezemmel magam felé fordítottam a fejét, hogy végre a szemembe nézzen:

-Majd megteheted. De előbb foglalkozz Maggievel!- javasolom.

-Swauter kiküldött, képtelen voltam bármit is csinálni. De most már stabil az állapota, és hála istennek tényleg nincs nagy baj.

-Annyira örülök neki! Nem ismerem annyira mint te, de nézésre is megállapítottam hogy szuper kis csaj. És látva mennyire szereted..

Elmosolyodott és a kezei közé fogta az arcom:

-De nem jobban mint téged!

Kicsit kínosan elnevettem magam:

-Ezt mégis hogy érted?

-Pontosan úgy.- kap fel a karjaiba és bevisz a 27-es vizsgálóba.

-Thomas, te őrült vagy!- nevetek.- Tegyél már le! Ez egy kórház!

-Pontosan tudom hölgyem, éppen ezért hoztam ide. Ha még tovább hallgatta volna amit kint mondok, biztos hogy elájult volna.- rak le a vizsgálóágyra.

-Miért, miket mondtál volna még?- vigyorgok.

-Sajnálom hölgyem, de az egészségi állapotára muszáj figyelnem, úgyhogy ezt csak egy vacsora után tudhatná meg holnap este.

-Vacsora?- lepődöm meg.

-A haverok hosszú évek után megállapodtak. Nem házassággal, de már jó ideje tartós kapcsolatban vannak, és a lányokat is hoznák magukkal.

-Hány haver?

-Kettő.

-És miért nem mész egyedül? Nem is ismerem őket..

-Én sem ismerem még a barátnőiket. És félek hogy ha egyedül megyek én kerülök az asztalra és a nők megesznek.

-Benne van a pakliban, ha esetleg zabálnivaló leszel..- kuncogok.

-De félre téve a viccet. Tényleg szeretném hogy el gyere. Nélküled én már nem akarok sehova se menni.. Meg aztán hogy nézne már ki hogy mellettem nincs lány.- pimaszkodik.

-Szóval erre jó vagyok..- döntöm el hogy ezen „megsértődök”.

-Másra is jó lennél…- lép a lábaim közé.

-Hülyeee!- bokszolok a karjába.

-Szóval?

-Jó, rendben. Elmegyek veled. Egyéb kérés?- nézek rá.

-Van. Szoknyát vegyél fel.

-Egyenruha lesz?- forgatom a szemeim.

-Nem. Csak abban még dögösebb vagy!

Felnéztem a szemeibe, és egy pillanatra bedőltem neki. Bedobta a csábító szerepet.

-Na jó, ezt most hagyd abba!- figyelmeztetem.

-Mit?- kérdezi ártatlan mosollyal, de a szemeiben még mindig ott villogott a huncutság.

-Ezt.. Ezt az egészet!- mutatok végig magán és leugrok az ágyról, de elkapja a karom és visszahúz magához.- Mondtam már hogy mennyire utállak?

-Nem, még nem.- vigyorog.- De bóknak veszem.- nyom egy cuppanós puszit az arcomra.

Kopogtak az ajtón, ezért a belépő személy pont szemtanúja volt ennek a hatalmas puszinak és az azt reagáló nevetésemnek miközben átkarolom a nyakát.

-Elnézést.- motyogja a nővér és a földet nézi, de láttam hogy mosolyog.- Csak a papírmunkát hoztam.- rakja le az asztalra és kimegy.

-Ahh, ne már! De utálom őket!- szemez a mappával az asztalon.

-Szóval megvan a ma esti programod.- cikizem.

-Igen, ma vele fogok aludni. Remélem nem sértődsz meg.- vág vissza.

-De igen. Úgyhogy ajánlom hogy siess velük, különben..

-Különben?

-Különben…- próbálok kitalálni valamit, amin röhögni kezdett.

-Ne erőlködj édes, ez nem fog menni!

-Kapd be.- lököm el magamtól nevetve.- Haza is megyek.

-Akkor lekísérlek.

-Nem kell.- fordulok el tőle és az ajtóhoz megyek.- Max a nővérpultig.

Csak a megerősítésre várt, és átkarolva a vállam átsétáltunk a folyosón, miközben persze továbbra is szócsatáztunk. Aztán a pult után megálltunk pár méterre, hogy azért ne legyünk annyira szem előtt.

„-…és akkora puszit nyomott az arcára, hogy azt hittem megzabálom! Tisztára aranyosak!

-Szerintetek együtt vannak?- kérdezi az egyik.

-Biztosan. Nézz csak rájuk most is.”- halljuk a pletykás nőket mellettünk, amin elmosolyodtam.

-Teljesen kibeszélnek minket.

-Nem baj. Vagy netalántán zavar? Hm? Nem tetszik ha arról beszélnek mit teszek veled?- halmozza el puszikkal az arcom.

-Thomaaas!- nevetek, mert csikizett.

-Nem tetszik?

-De igen. Nagyon tetszik.- karolom át a nyakát és a szemeibe nézek.

-Akkor jó.- suttog és elmosolyodik.

Közelebb léptem hozzá és a karjai közé bújtam. Aztán lassan elváltam tőle és hátra hagyva a második emeletet, beálltam a liftbe. Nagyon, nagyon, nagyon tetszett ahogy velem viselkedett. Éreztem a mellkasomon milyen gyorsan dobog a szíve, és éreztem a derekamon mennyire remegnek a kezei. Ez az egész valami új volt..