17.fejezet

A múlt fogságában

Amikor kinyitottam a szemeim, már elég világos volt a szobában. A sötétítő függönyök között bejutott néhány napsugár, és rávilágítottak az órára. Fél 10. Felnéztem a fiúra, már ébredezett.

-Imádok délutános lenni..- mormogja szokásos reggeli álmos hangján és mivel az éjjel folyamán elengedett, ismét magához húzott.

-Miért is?- mosolygok.

-Mert így veled ébredhetek.- vigyorog, és egy cuppanós puszit nyom az arcomra.

-Most már nagyon bökős az arcod.- nevetek.

-Ma már megborotválkozom. Tegnap Maggie is megjegyezte.- „bosszankodik” és kicsit felemelkedik az ágyból.

-Ne, az még várhat! Még itt akarok maradni veled.- húzom vissza és hozzá bújok.

Nem szólt semmit, csak átölelt. Olyan jó hogy velem van…

Miután elment dolgozni, az időt olvasásra szántam. De amikor a könyv következő fejezet címe az volt hogy káros szenvedélyek, eszembe jutott Hensley, aki jelenleg nálam lakik. Valószínűleg tegnap dél óta nem evett, és abban is biztos vagyok hogy az éjjel folyamán sírt is. Összekaptam magam és kocsiba ülve elindultam hozzá. Ma már nem volt bezárva az ajtó, de a látvány hasonló volt mint tegnap.

-Tyler!- szólalok meg, mire a plafonról rám emeli a tekintetét.

-Szia.- áll fel.

Oda mentem hozzá és megöleltem.

-Jól vagy? Minden rendben?

Némán megrázta a fejét, mire felnéztem az arcára. Már megint csak könnyek..

-Ez így nem mehet hosszú távon! Tönkre fogod tenni magad és belázasodsz!- aggódom.

-Tami, én ezt nem tudom végig csinálni egyedül! Szükségem van rád!

-Itt vagyok. És segítek. Csak engedd!

Bólintott, ezért kihúztam a kocsihoz. Beült, és csendben bámult kifelé az ablakon menet közben. Igazából ez előbb is eszembe juthatott volna. Talán elfogadja..

Amikor leparkoltam a kórház előtt, rá néztem.

-Most a dokidhoz jöttél?- kérdezi értetlenül.

-Nem. Ő nem tud rólad. De azt szeretném ha bemennél egy órára a pszichológushoz.

Elkerekedtek a szemei:

-Te most komolyan gondoltad?!- akad ki.- Nekem nincs szükségem agyturkászra! Azt hiszed megőrültem?

-Tyler! Ez nem olyan mint ahogy a filmekben mutatják. Ő segíteni fog neked. Kérdezni fog tőled dolgokat, te mesélsz neki magadról, és észre se veszed hogy szabadulsz meg attól ami a lelkedet nyomja.

Hitetlenül felnevetett. Tudtam hogy nem hisz benne. A térdén pihenő kezére raktam az enyém, ezzel elérve hogy a szemeimbe nézzen.

-Kérlek!

Sóhajtva pillantott a kezünkre, majd megint rám.

-Rendben. De csak miattad.

-Nem, ezt magadért kell megtenned!

-Azért nem fogom megtenni.

-Jó, akkor értem.- hagyom rá és kiszálltunk.

Bementünk az épületbe, és a liftbe állva vártuk hogy felérjünk a másodikra. Sajnos nem tudom melyik vizsgáló az amit keresünk, ezért a nővérpulthoz mentünk. Megint az a két lány állt ott, akik a múltkor végig nézték hogyan derül jobb kedvre Thomas az érkezésemtől.

-Sziasztok!- köszönök.- Arra lennék kíváncsi hogy merre találom a pszichológust.

-Egy pillanat.- mosolyog az egyik és valami lapot kutat.

Rá néztem Tyre, és biztató mosollyal üzentem neki hogy minden rendben lesz. Az ő tekintete már inkább azt üzente hogy legyünk már túl ezen az egészen. A nővér telefonálni kezdett a lenti recepcióssal, mi pedig körbe néztünk. Ekkor tűnt fel a folyosón Brandon és a szőke csaj. A mellettem álló fiúnak még a maradék szavai is elakadtak. Nem is tudom mit érezhetett.. Biztos furcsa volt neki. A lány viszont kiszúrt minket, és pontosan tudta mind a kettőnkről hogy kik vagyunk.

-Ashley?! Vele jött össze?- röhög fel halkan.

-Te ismered?

-Persze. Bran unokatestvérének a felesége. Ezek szerint csak volt. Már jó ideje kavartak.

-Jesszusom, ez beteges.

-Sosem értettem hogy bír téged megcsalni. Vagy eldobni. El sem tudod képzelni mennyire… Mennyire örültem amikor „megkaptalak”.

Erre a nővérek felnéztek, én pedig el tudtam volna süllyedni szégyenembe.

-Tyler!- nevetek fel.- Ne most poénkodj, légy szíves.

Erre már a lányok is elmosolyodtak, hála istennek nem vették komolyan. Még ha komoly is volt.

-A 24-es vizsgáló.- mondja az egyik, mire elindulunk a folyosón.

Hamar megtaláltuk, és a srácra néztem:

-Maradj nyugodt, és ne kapd fel a vizet ha kérdezget tőled. Hidd el, csak jót akar!

Bólintott. Bekopogtunk, aztán miután megkaptuk a felhatalmazó „Szabad!” hangot, benyitott és eltűnt az ajtó mögött. Leültem egy székre, és vártam. Vártam és gondolkoztam. Azt mondta örült hogy néha megkapott. Mondjuk ő mindig is jobban tisztelt mint Bran. És ő… mindig..

Már megint azon kaptam magam hogy rajta agyalok. Azon ami köztünk volt. Előre görnyedtem és a térdeimre támasztva a kezeim, a tenyerembe temettem az arcom. Nem akartam, de mégis a szemem előtt volt az első együttlétünk. Ahogy először értek össze az ajkaink, aztán óvatosan hanyatt döntött az ágyán és fölém mászott. Ahogy ujjait végig húzta az oldalamon, majd keze becsúsztatta őket a pólóm alá. Akármit is csinált, csókjai sosem szűntek meg.. És amikor becézett.. Vagy a második alkalom… Már délután nála voltam, és elmentünk sétálni, beszélgettünk, vett nekem virágot és igazából csak jól éreztük magunk. Aztán eljött az este. És minden egyes alkalommal egyre jobban éreztem magam vele. Mindig egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Aztán összevesztek Brandonnal. Akkor kicsit durvább volt velem mint szokott. Miután „végzett” velem haza vitt, és a kapuban még hosszasan megcsókolt. Aztán többet nem nagyon találkoztunk. Akkor még nem is gondoltam volna hogy az lesz a búcsúnk. De ennek már lassan 5 hónapja. Aztán két hónapja megint feltűnt. Akkor csak egyszer voltunk együtt. Minden mozdulata fájt. Eltűnt a régi, szenvedélyes Tyler. Akkor jött az a pillanat hogy gyűlöletet éreztem iránta. És ez egy hete ismét bekövetkezett. De akkor nem történhetett semmi. Szerencsére. Ahogy láttam a tekintetét.. Fájt volna. Biztos hogy nem kímélt volna.

-Tamara?- ránt vissza a valóságba egy hang, mire visszatértem a zajos folyosóra.

-Thomas!- mosolyodok el és felállok.

-Mit keresel itt?- ölel magához.

-Én.. Én csak..- motyogom és próbálok valamit kitalálni, de hirtelen nyílt mögöttünk az ajtó.

Tyler jelent meg mellettünk. Tom végig mérte, majd engem is, aztán a vizsgáló számát. Elengedett.

-Megint rá szálltál Tamarára?!- vonja kérdőre.

-Nem, hagyd! Nem az aminek látszik Én hoztam ide.

-Szóval ennyire összemelegedtetek?

-Nem..- kezdek bele, de elhátrált egy lépést.

Azt hiszem könny futotta el a szemét és elrohant. A fehér köpenye lebegett mögötte, és hátra se nézve futott. Teljesen összezuhantam és visszarogytam a székre. Ty leült mellém és átölelte a vállam.

-Jól vagy?- kérdezi most ő.

Megráztam a fejem és a pólójába temettem az arcom. Annyira.. Rosszul jött ki ez az egész. Félre értette. De az én hibám. El kellett volna mondanom neki..

-Gyere, menjünk.- segít fel a fiú, és a lift felé vettük az irányt.

Próbáltam magam a lehető legtovább tartani, de ez félúton megtört, és erősebben megmarkolva a kormányt, felzokogtam. Nem sokat láttam a könnyektől, de igyekeztem egyenesen vezetni. Hisz csak két utca van hátra. Kicsit lassítottam, és egyik kezemmel letöröltem az arcom. Éreztem magamon az aggódó tekintetet, de próbáltam nem foglalkozni vele. Felálltam a kocsi beállóra. Bent a lakásban Hensley felé fordultam.

-Meg sem kérdeztem, hogy ment a pszichológusnál?

-Dr. Clawford nagyon jó fej volt, és jót beszélgettünk. Holnap megint bemegyek.

-Ennek örülök.- bólintok, de nem tudok uralkodni magamon, és könnyek hagyják el a szemeim.

-Ne haragudj, az egész az én hibám..- motyogja.

-Nem, nem a te hibád!- lépek közelebb hozzá és megsimogatom az arcát.

-De igen. Bántottalak, és ő úgy ismer mint egy pszichopatát. Akivel most a napjaid töltöd, ahelyett hogy vele lennél.. Nem akarok közétek állni.- suttogja és elhomályosult a tekintete a könnyektől.

-Nincs köztünk semmi.- világosítom fel.- Ő csak egy barát.

-Szereted.- néz a szemembe.

-Nem.

-De igen. Láttam hogy nézel rá! Még Brandonra se néztél így a kezdetekben..

-És azt láttad hogy néztem rád az első csókunk után?- csúszik ki a számon az a kérdés, amin egész nap agyaltam.

-Sosem fogom elfelejteni.- húzódik el tőlem.

Ez volt a végszó. Hátráltam pár lépést, és kimentem a lakásból. Én sem fogom elfelejteni…