50.fejezet

 Sziasztok!:)

Azt hiszem egy kis magyarázattal tartozom a közel egy hetes késés miatt. Ne haragudjatok, csak elég sok minden összejött a magánéletben, nem igazán könnyű egy meg nem értett kamaszlánynak a gimnáziumban. Főleg nem ha nem olyan egyértelműek a dolgok körülötted, mint Thomas és Tamara közt. De túl vagyok rajta, búsulni nem érdemes, sokszor fognak még a földhöz baszni. No para. Újult erővel feküdtem neki a blogolásnak, ismételt rendszeres részek, még a vizsga időszak ellenére is.

Puszii, Lena xx.

Váratlan fordulat

Fájó fejjel, és üres mellkassal ébredtem. Úgy éreztem magam mintha nem is a testemben lennék. Túlságosan ismeretlen és lélektelen volt.

-Tami, végre!- húzza közelebb az ágyamhoz a székét Will.

-Mi történt?- nézek körbe, és látom hogy az egész kórterem tiszta káosz.

A függönyök leszaggatva, ami kisebb tárgy az apró darabokra összetörve a földön, egy magazin lapjai hevertek szanaszét, két szék is felborítva, és az egyedüli ép dolog, az a szembe lévő óra. 18:20.

-Tombolni kezdtél, aztán kaptál nyugtatót, és 11 óta aludtál. Minden rendben? Fáj valamid?.- simogatja meg a homlokom.

-A csuklóm és a fejem.

-Elestél miközben a függönyöket tépted.- húzza félre a száját.

A hajamba túrva ültem fel.

-Úgy viselkedtem, mint egy őrült..- eszmélek rá.- De miért?

-Nos hát.. –kezd bele.- Thomas..

-Jaj ne! Mondd hogy nem halt meg!- telnek el rögtön könnyel a szemeim, és megfogtam a kezeit. Halványan elmosolyodott, majd egyiket az ajkaihoz emelte, és puszit lehelt a kézfejemre.

-Will..- fakadok sírva.

-Amikor bejöttél, épp a műtőbe vitték mert összeomlott a keringése, és lassan vert a szíve.. Mert túl sok volt neki az a lövés..

-Mond már ki! Meghalt?- harapom össze a szám.

Mélyen belenézett a szemeimbe, és lassan megrázta a fejét.

-Nem.- suttogja.- Újraélesztették.

-Szóval él?- pislogok nagyokat.

-Az altatók miatt alszik, de ha minden igaz akkor holnap már felébredhet.

Percekig bámultam a fehér falat, és könnyeim szüntelenül törtek a felszínre. Aztán lassan, és nehezen ugyan, de amikor a felfogás szélére értem; óriási sóhaj szakadt fel belőlem. Éreztem, ahogy minden izmom ellazul, a szívem hevesen dobog, de már nem a félelemtől. Hihetetlen mennyiségű boldogság és nyugalom áradt szét a testemben, és visszadőltem a párnákra.

-Életben van..- mondogatom egyfolytában, miközben egy vigyor ül az arcomra.- ÉLETBEN VAN!- kiabálom ki zokogva, és újra felülve William nyakába borulok.- Hát él..

-Most már nyugodj meg, minden rendben lesz!- suttog, és kis nevetés hagyta el a száját.

Amint elengedett, ismét megfogta a kezem. Azt se tudtam hova nézzek, mit csináljak, csak ültem elbambulva, és vigyorogtam.

-Ez.. honnan van?- simítja meg az ujjamon a kicsit sem drága ékszert.

-Thomas adta. Még az alagsorban, mielőtt elájult.

-És mi célból? Csak nem..?

-Nem tudom. Elakarta mondani, mert félt hogy nem lesz rá több esélye. De nem engedtem. Akármi is volt vele a célja, biztos hogy fontos neki, ezért nem épp ott lett volna a megfelelő..

-Minden esetre szép gyűrű. Biztos komoly szándékkal, hisz nem tűnik olcsónak.- állapítja meg.

-Hát igen..- nézem én is a fehérarany karikát.- És veled mi van? Jól vagy?- érdeklődöm.

-Időm sincs magammal foglalkozni. Ott van Elena, aki minden percét mellettem akarja most tölteni, de képtelen vagyok tétlenül otthon ülni. Csak ülök az asztalnál, merengek, agyalok, és nem tudok vele foglalkozni.

-.. Bántja egy kicsit, de megérti. Meg aztán itt vagy te. Neked még rosszabb ez az egész, ezért mindenképp melletted szeretnék lenni. Tudod, az évek során több lányt is láttam már Tom mellett. De mind közül te vagy az egyetlen akiért ennyi mindent megtett. És rajtad is látom mennyire elszánt vagy ha róla van szó, úgyhogy mindenképp támogatlak titeket, ahogy csak lehetőségem van. Ez esetben így.

-Pedig.. ahogy hallottam, ott volt Eva is.

-Eva mellett teljesen kifordult magából. Ideje se volt rám, a barátokra, csak a csajra. Teljesen elzárkózott mindenki elől. De akármi is történt volna, érte nem kockáztatta volna az életét. Ha néha felemlegeti, nem azért van, mert szereti. Csak nagyon benne maradt az ahogyan meghalt, és az fáj neki. Tudja mennyire tragikus volt. De majd meglátod, ha műteni fog, és elveszíti a betegét, akkor is ilyen letargiába esik pár napra. Nehéz lehet azt a terhet cipelni, hogy emberi életek vannak a kezedben.

-Tudom. De.. Mindegy. Bezzeg ha Tyler neve elhangzik.. Egyből a plafonon van és kiakad.

-Mert fél. Mint azt már bizonyította; nem akar téged elveszíteni. Ezért tart Tylertől. Azt hiszi ha Brandontól el tudott venni, akkor neki is sikerül majd. Úgy mint.. még a múltkor.

Lehunytam a szemeim a bűnömre. Még visszaemlékezni is rossz.

-Annyiszor megbántam már..- ülök törökülésbe.

-Figyelj, ha belegondolsz, érthető volt amit tettél.- próbál megnyugtatni.- Nem voltatok még együtt, és Tyel előtte is voltak kölcsönös érzelmeitek. És igazából az kellett hozzá, hogy nyílni kezdjetek egymás felé.

-Eltudom képzelni ahogy panaszkodik neked néhanapján.

Felnevetett.

-Ha látnád olyankor.. Néha minden kis jelentéktelen dolgot világvégének fog fel, és nem győzöm nyugtatni, hogy minden rendben van.

-Jó lenne ha én is tudnám milyen egy legjobb baráttal felnőni..- sóhajtok.

-Elhiszem. De egy idő után a barátok elmaradnak, főleg ha megtalálja az ember az igaz szerelmet. És maradnak az emlékek.. Bármilyen furcsa, de én is félek hogy elveszítem. Ha tudnád mennyi hülyeséget csináltunk az évek során..

-Mesélnél egy kicsit?

-Hát.. még a végén rájönnél milyen idiótának szentelted az életed.

-Ugyan.

-8.-ban..- kezdi, és az emléktől máris elmosolyodik.- Bolondok napján betekertük az osztályfőnökünk kocsiját wc papírral. És megnyomtuk a tűzriadó gombját már délelőtt, ezért a maradék napot az időben otthon töltöttük. Kivéve hármunkat, mert nekünk elzárás volt. Aztán a gimiben ezek a csínyek egyre durvultak, a kezdetekben egyfolytában a nagyokkal kötekedtünk, ezért általában kék-zöld foltokkal mentünk haza, vagy vérző orral. A vége felé már lógtunk, tanárokat szívattunk, és mi voltunk a legnagyobb rémek a dolgozók szemében. Szerettünk gúnyt űzni belőlük. Aztán az egyetemen külön osztályba kerültünk, mert én ügyvédnek készültem, ő pedig ugyebár orvosnak. Így a közös dolgaink eltűntek a mindennapokból, és maradtak a hétvégére, a sok buliba ahova mindig eljártunk.

-Még a múltkor mi is voltunk.. Láttam hogy nagyon tudja nyomatni.

-A táncparkett ördöge.- nevet.- Én sose tudtam táncolni. És ő se. De ezt sose szégyellte, valahogy mindig megoldotta, hol idétlen mozdulatokkal, hol tényleges táncmozdulatokkal. És még ezzel hódította a lányokat!- fogja a fejét cinikusan.

-El tudom képzelni.

-Neeem, te azt nem tudod. Hihetetlen egy pasi.. De azok az idők is elmúltak. Mintha az egész csak egy hét alatt pörgött volna le. De hát felnőttünk.. El kell fogadni.

-Én nem tudnék sok mindent mesélni. Nekem az elmúlt egy évem maga volt a pokol, és olyan mintha 10 év lett volna..

-Hihetetlen hogy valaki ilyenre is képes..- húzza félre a száját.

-Ha tudnád milyen boldogok voltunk az elején. Aztán Brandon nagymamája meghalt. A szülei előbb, ezért ő nevelte fel. Nehéz volt neki elfogadni, és akkor fordult a drogokhoz. Aztán a rabja lett. Én pedig neki.

-De most már vége van!- szorítja meg a kezem, mintha így a jelenbe tudna rántani.- Bran meghalt.

-Furcsa lesz úgy élni, hogy nem kell aggódnom miatta.

-Majd lesz más, ami leköti a figyelmed. Első sorban Thomas. Még hosszú a gyógyulása és jó pár vizsgálaton át kell esnie amint felébred. El fog keseredni. Ismerem. És ami azt illeti.. Nekem most nem lesz sok időm bejönni. Szóval kérlek, tartsd benne a lelket. Helyettem is.

-Persze, ez természetes. De valami baj van?

-Nem, dehogy. Csak lesz egy per, amiben engem kértek fel vádló ügyvédnek. Szintén egy erőszaktevő ellen.

-Akkor remélem sikeresen börtönbe juttatod. Mind oda való.

-Most hogy van személyes példám, mindent megfogok tenni. De most mennem kell, elég késő van.

-Várna egy percet még?- nyit be Dr. Swauter.- Mindkettőjükkel szeretnék beszélni.

Ijedten néztünk össze, és a legrosszabbra gondoltunk.

-Ne aggódjanak, Dr. Dontson békésen alszik, már nincs kimondottan életveszélyben. Arról lenne szó, hogy.. nos hát…- motyogja, és látszik hogy nem tudja hogyan kezdjen bele.- Most hoztak be egy fiatal férfit, több lövéssel, és egyszer már kezeltük itt. Amnéziát diagnosztizáltunk rajta, de..

-Sterin?- kerekedik el Spencer szeme.

-Igen.

Újabb sokk, és már azt se tudom mi volt az utolsó dolog amit sikerült teljesen felfognom.

-Él? Itt van a kórházban?

-Épp az életéért küzdenek, és igen, itt van.

-Nem hiszem el.. Nem hiszem el!- kezdek fel-alá járkálni.

-Tami, nyugodj meg! Haza viszlek, rendben?

-De hát meg kellett volna halnia!- akadok ki

-Hé, figyelj rám!- fogja a fiú a kezei közé az arcom.- Ha túl is éli.. Börtönbe fog kerülni. Én fogom képviselni az ügyet. De egyenlőre várjuk meg mi lesz holnapig. Haza viszlek. Rendben?

Némán bólintottam. Elköszöntünk az orvostól, aki megígérte hogy ha bármelyik fiúval lesz valami új fejlemény, azonnal hívni fog. William besegített a Jeepbe és csendben utaztunk. Millió gondolat cikázott a fejemben, hogy ezek után mi lesz. Ha túléli, megint nekünk esik? Vagy megjavul? Milyen mélyre süllyedhet még?

-Jól vagy?- húzódik félre az út szélére, és tétován rám pillant.

-Úgy nézek ki? Will, nekem ez már túl sok!

-Elhiszem, de..

-Nincs de!- támasztom a fejem az ülésnek, és az eget nézem a szélvédőn át, miközben a könnyeim végig folynak az arcomon.- Szép lassan minden leomlik körülöttem.. Egyre rosszabb lesz az egész, és ebbe bele fogok őrülni.

-Dehogy fogsz! Én itt vagyok neked!- fogja meg a kezeim.- Kérlek nézz rám! Szeretném hogy lásd: nem hagyom hogy bajod essen. Megígértem Thomasnak. És sosem hagyom cserben a testvérem.

A kezeinkre pillantottam, aztán izmos karján át vezettem a tekintetem az arcára.

-Will..

-Haza viszlek, kipihened magad, és csak a jókra gondolj. Minden rendbe fog jönni. Hidd el! Higgy nekem!

Aprót bólintottam. Nyomatékosításul rám mosolygott, és lágy puszit lehelt a homlokomra. Sóhaj szakadt fel belőlem, és biztonságban éreztem magam. Hihetetlen személyisége van, és nagyon inspiráló. Lehetetlen nem hinni neki. Elsüllyedtem az ülésben, és az elsuhanó fákat figyeltem. A reménytelenség sem végleges. Ha nem én irányítom az életem, akkor valaki más tervének a része leszek, és észre sem veszem, csak akkor, amikor már késő lesz. Amikor nem marad mellettem senki, mindent és mindenkit elveszítek, és csak állok a semmi közepén magamban, azon töprengve; hol rontottam el. Hát ott, amikor hagytam hogy lássák mennyire összetörtem..