51.fejezet

Sziasztok^^

Újabb magyarázattal tartozom. Rendszeres részeket ígértem, tudom, de.. ahj.. Elcseszett kamaszkor. Tudom, ilyenkor még nem lehetnek problémáim, csak gyerek vagyok. De igenis vannak problémáim, és nehéz velük megküzdeni. Igyekszem a hétvégén írni, és lemaradást behozni, de most kész káosz az életem. Valaki eléggé felforgatta számomra.. Na mindegy. Még egyszer ne haragudjatok. Remélem azért még maradt pár olvasóm ><

Legyetek jók ha tudtok továbbra is!♥

Lena xx.

Rá kellett ébrednem

Szipogva értem be a lakásba. Annyira azért még nem sikerült összeszednem magam.

-Tamara?- hallom meg az anyuka hangját.

-Igen.- felelem, és próbálok természetesen viselkedni.

-Valami baj van? Thomas? Épségben ideért?

-Ami azt illeti.. Délelőtt volt egy műtéte. Összeomlott a keringése, de már jól van. Túl van az életveszélyen. Ha jól emlékszem súlyos allergiás rohamokat váltott ki belőle az egyik gyógyszer, és kis híján csak hogy nem kapott szívrohamot. Dr. Swauter elmondta, hogy a tüdejébe nem jutott oxigén, és ha nem veszik időben észre..

-Túl van az életveszélyen?- vág közbe.

-Elméletileg. Holnap akár fel is ébredhet.

-Már reggel bemegyünk, rendben? Csak délig tudok ott lenni, mert délutános vagyok.

Bólintottam, és a konyhába mentem inni. Amennyit aludtam a kórházban, most cseppet sem vagyok fáradt. Csak a lelkem fáradt már bele az egészbe. És néha engem is elkap a fuldoklás érzéke. Mint a mély vízben. Ahonnan segítség nélkül lehetetlen kimászni, főleg ha nem tudok úszni.

-Valerie..- kezdtek bele.

-Igen?

-Lenne még valami.. Tudod, az elkövető.. Aki elrabolt.. Még él. Ma hozták be a kórházba.

Tágra nyílt szemekkel meredt rám, és látszott rajta hogy próbálja levonni a következtetést, hogy ez most akkor mit is jelent.

-Szóval.. Él? Itt kezelik?

-Igen.- harapom össze az ajkaim.

Közelebb lép, és megfogja a vállaim:

-És hogy viseled? Biztos szörnyű érzés látni, és..

-Borzasztó!- fakadok ki.- Egész életemben tőle rettegtem! Az egy dolog hogy engem bántott, de kijátszott, és már azokat is belevonta ebbe az egészbe, akiket a legjobban szeretek! Tyler, Thomas, Will.. Megőrülök. Egyszerűen kezdem elveszíteni az eszem, és rohadtul nem viccelek! Ma szétszedtem egy egész kórtermet, mindent összetörtem, letéptem a függönyöket, és megkarmoltam az orvost. És mindezt azt se tudom miért! Nem látok kiutat, minden csak ismétlődik, már semmire se tudok koncentrálni, csak millió gondolat kevereg a fejemben.. Nem tudom mit tegyek..

-Néha az a legjobb, ha teszel egy lépést hátra, és esélyt adsz magadnak hogy lélegezz.

-De..- kezdek bele, azonban felállt és a homlokomra puszilt:

-Ne keress magyarázatot vagy kifogást. Minden terhet magadnak csinálsz. Dobj el minden gondolatot. És cselekedj.

Egy köszönés után elment  aludni, én pedig ott maradtam a konyhapultnak dőlve. A padlót bámultam egy ideig, majd a plafont, de nem sikerült dűlőre jutnom a jelenlegi énemmel kapcsolatban. Érzem hogy létezem, érzek mindent és látok mindent.. Csak semmit sem tudok felfogni. Annyira máshol jár a szellemem.. Mindent csak megszokásból, és ösztönből teszek, ahogy lépek előre, és eltántorgok Tom szobájáig. A mi szobánkig. Az önkívületlen állapot olyan dolgokat láttatott meg velem, amire eddig nem fordítottam kimondottan nagy figyelmet. Leültem az ágyra, és néztem az ágyneműt. Kék. Az illata annyira jellegzetes.. Olyan.. Tipikus Thomas. Amit imádok. Eddig még észre se vettem, hogy az éjjeliszekrényen van egy közös képünk. Oda hajoltam, és a kezeimbe vettem a keretet. Ezt nem mi csináltuk. A kórház parkjában voltunk, nem sokkal azután hogy kezdek erősödni köztünk a dolgok. Épp öleltük egymást. Elég közeli kép volt, teljes alakban voltunk rajta, de minden részlet éles volt. Elég profi kamerával készíthették. Arcom belefúrtam a pulcsijába, és szorosan átkaroltam a derekát, ő pedig a hátam mögött kulcsolta össze a kezeit, és a hajamba temette az arcát. A sötétkék nadrágja volt rajta, fehér inggel, rajtam pedig egy fekete ruha. Valamiért késztetést éreztem hogy kivegyem a képet a keretből. Óvatosan húztam ki az üveg mögül, amikor feltűnt egy másik. Teljesen más időpontban. Bent voltunk a kórház egyik folyosóján, és csak álltunk egymással szembe, és mosolyogtunk. Egyik vállát a vizsgálója ajtófélfájának döntötte, én pedig kicsit idegesen álltam előtte, de mosolyogtunk. Ezt is kivettem. Egy harmadik kép. Ezen pedig épp a tengerparton voltunk. Még az egész elrablásos előtt.. Már meg se vizsgáltam a fotót, csak sorba szedtem ki a keretből őket, és mire észbe kaptam, legalább 20 közös képünk hevert körülöttem. A vége egy fehér papír volt.

Csak pár emlék neked Thomas, hogy sose felejtsd el azt a lányt, akit megpróbáltál elvenni tőlem. Zero

A kusza írást és persze a nevet egyből felismertem. Ez végig itt volt, egyértelmű jelként, és észre se vettük.. Ó, Jézusom.. Beletúrtam a hajamba, és hanyatt vágódtam. Valami még mindig nem stimmel. Még mindig nem állt össze az egész. Hisz láttam hogy Brandon halott, amikor kihozták a gyárból. Ismerem, utálja a kínt és a szenvedést magán, ezért nem is értem miért küzd ennyire az életben maradásért. Biztos vagyok benne ha ott nem is halt meg, akkor megölte volna magát. Csak ne kelljen elviselnie a fájdalmat, ami a gyógyulással jár. Hát persze! Gyógyulás. Dontson is gyógyul, ráadásul itthon. És őt is haza hozták. De miért? Őt nem köti ide senki. Senki, csak… Én.

Azonnal legurultam az ágyról, felkapkodtam a fotókat, begyűrtem őket a táskámba, és kirohantam a nappaliba. Az asztalról felkaptam a kocsikulcsot, mely a Roverhez tartozott, bakancsot húztam, és kisiettem a garázsba. Idegesen álltam ki az utcára, majd gázt adtam neki, és talán túllépve a sebesség határt, száguldottam a kórházig. Most nem gondolkoztam. Üres fejjel, de céllal parkoltam le, gyorsan bezártam, és sprintelve estem be a főbejáraton. Az éjszakai portás ijedten nézett rám, nem értette mi a bajom, de nem is foglalkoztam vele, a bal oldalszárny felé vettem az irányt. Két folyosón futottam át, amikor elértem a megfelelőt. 72, 73, 74, 75… Gyerünk már, nekem nem ezek kellenek! 80, 81.. Megvan! 81!

A kilincsre raktam a kezem, és lendülettel nyomtam volna le, amikor egy kar ragadott meg.

-Miss Morgan!

-Dr. Swauter!- ijedek meg, a barátomnál két évvel idősebb orvostól.

-Hova hova így az éjszaka közepén?

-Én.. Én csak..

Szigorúan nézett rám, de a táskámból kilógtak a képek, ezért elmosolyodott. Kivette őket, és közéjük nézett.

-Ezeket neki hozta?- érdeklődik.

-Mégis ki másnak hoztam volna?- felelem zavartan.

-Nagyon jó képek. Biztos örülni fog neki ha meglátja őket reggel. Magával együtt.- adja vissza őket, és hátrálni kezd.

-Szóval bemehetek?- csillan fel a szemem.

-De csak gyorsan, mintha nem is láttam volna!- fordít hátat, és elindul.

Kissé kuncogva nyitottam be, de aztán el is csendesedtem a látványtól. Egyszerű kórterem, mint mindegyik másik. Azonban van egy kis tényező, ami mégis megkülönbözteti a többitől. A szoba közepén az ágyon, a szerelmem fekszik. Néma csend volt, egy gépre sem volt rákötve, ezért tisztán hallottam a szuszogását. Közeledtem. Óvatosan léptem, úgy, hogy még én se halljam. Fogtam egy széket, és oda ültem a fiú mellé. A fotókat leraktam az éjjeli szekrényére, aztán néztem pár percig. Bátortalanul nyúltam a kezéhez, és megfogtam meleg, puha kézfejét. Éreztem rajta az energiát, az életet. Nem úgy mint legutóbb. Tehát csak alszik. Ami azt jelenti, hogy bármivel feltudnám ébreszteni, ezért vigyáznom kell. Lágyan simogatni kezdtem a kezét, és éreztem a megkönnyebbülés jeleit rajtam. Minden porcikám remegett, várva hogy a stressz végre elhagyja a testem, és már megint sírtam. Már megint, amit utálok magamban, de nem tehetek róla. Egyszerűen a reményveszettségem kezdte elölni és felzabálni az optimista oldalam, ezért ez a látogatás már nagyon jól jött. Nem  hiányzott volna még egy éjjel, ahol csak zokogok, forgolódok, rémálmok gyötörnek, és görcsbe rándulva ébredek.

-Annyira hálás vagyok Istennek..- suttogom, és megtörlöm az arcom.- Lehetett volna ez az egész máshogy is.. Lehetett volna úgy is hogy én veszek oda.. Ami talán jobb lett volna. De belegondolva mégsem, mert ugyanazt élnéd át, mint amiket mostanában én.. De most már minden rendbe fog jönni! Úgyse hallod, tudom. De legalább érzed hogy itt vagyok.- hajolok fölé, és a homlokára puszilok.

Semmi reakció nem jött rá, még csak egy arcizma se rándult meg. Talán még kába a fájdalomcsillapítók miatt.

*                                     *                                     *

Moccanásra ébredtem. Egyetlen egy ujj moccanásra kaptam fel a fejem, hátha végre történni fog valami. De semmi. Tom csak a kisujját mozdította meg. Csalódott lettem, aztán le is szidtam magam, hisz ez is valami, és délutánra biztos több is lesz! Kinyújtóztam, mert végig a lábán aludtam, és görnyedt háttal, ezért eléggé elgémberedtem. Felálltam, és az ablakhoz mentem. Lassan húztam el a sötétítő függönyt, és kinéztem. Pont a parkra lehetett látni. Egész korán volt még, 9 órakor nem sok beteg van kinn. Látogatók viszont annál inkább. Feketébe öltözött nők, kisgyerekek apukával, idős emberek. Vannak akik már gyászolnak, vannak akik új életet köszöntenek, és vannak akik további életért fohászkodnak. Eszembe jutott Will. Hogy mennyire el volt keseredve miközben a régi, tinédzser emlékeire tekintett vissza. Felnőttek. És én is. Lassan 25 éves leszek, Thomas pedig 27. Anya ennyi idősen szült engem. Az én drága jó édesanyám.. A mosoly lehervadt az arcomról, és dühösen löktem el magam az ablaktól. Anya? Lehet annak nevezni? Tényleg igazi szülő az, aki a gyereke szeme láttára lesz öngyilkos?!

-Tami?- hallom meg, mire az ajtó felé fordulok.

Valerie lépett be. Igyekeztem szertefoszlatni a rosszabbnál rosszabb emlékeim, és mosolyt erőltettem magamra.

-Tudtam hogy bejöttél. Történt valami új?- lép a fiához.

-Csak a kisujját mozdította meg.

Nem hallotta amit mondok. Teljesen le volt foglalva a látvánnyal, és sokként érte így látni azt a személyt, akit annyira szeretett. Megtudtam érteni, én is hasonló kép reagáltam. Könnyek folynak végig az arcán, és hirtelen elfordul, nem bírja tovább. Hangos zokogásban tör ki.

-Valerie!- fogom meg a vállát.- Nyugodj meg! Most már bármelyik percben felébredhet, túl van minden életveszélyen. Nem kell aggódni.

-De igenis kell! Hisz az anyja vagyok!- támad nekem.- Nem a jelenlegi barátnője, aki pár hónapig lesz csak vele. 26 évet ültem végig mellette, és segítettem neki mindenben. Egyedül, csakis rám számíthatott! Hol érthetnéd te ezt?

-Vali..

-Fogalmad sincs milyen érzés ez!- sziszeg feszülten.- Te nem tudhatod.. 4 hónap nem sok, még ha annak hiszed se.

-Állj le kérlek! Nem szeretnék veszekedni, főleg nem most és itt. Csak annyit akarok mondani, hogy nyilván a 26 év többet jelent. De elhiheted: nálam jobban senki sem fogja szeretni a fiadat rajtad kívül! És ezt halál komolyan mondom.- lépek el tőle, és mélyen a szemeibe nézek.

Megijedt. Nem tudom mitől, de pár másodpercre levegőt venni is elfelejtett. Én pedig em szóltam többet.

-Ki hitte volna hogy Miss Morgan, és Miss Katerin is itt lesz..- jön be vigyorogva Swauter.- Jöttem megnézni a szeretett fiúkat.- megy az ágyhoz.

Mi nem szóltunk semmit, ami fel is tűnt neki.

-Na mi van? Nem aludtak éjjel, és talán fáradtak? Vagy mi ez a csönd?- irkál valamit egy papíron.

-Hogy van?- hagyom figyelmen kívül a kérdését.

Sóhajtva rázta meg a fejét, és sejtésem szerint már sokadszorra állapítja meg, hogy nem tudja megérteni a nők szeszélyességét.

-Teljesen jól. Szerintem ma már felébredhet. Az egész rajta áll. Nem igazán fogok bejönni napközben, elég sok feladat hárult most a dolgozókra, szóval ha lehet, direkt ne ébresszék fel.

Megforgattam a szemeim a túlzott szarkazmusra, és megvártam amíg újra az ajtó felé indul. El is ért odáig, végül visszafordult.

-És van még valami. Az egyik rendőrtiszt eljött Norwichból az ügy miatt. Szüksége lenne pár információra, főleg hogy Mr. Sterin életben van.

-Jöjjön be.- felelem.

Bólintott, és kiment. Az ajtó nem csukódott, újabb kéz ragadta meg a kilincset, és belépett a rendőr. Világos haja, mélyreható barna szemei már ismerősek voltak.

-Mr. Dontson.- biccentek.

Épphogy bólint, amikor észre vette a szoba túlsó végében a nőt. Elkapták egymás tekintetét, és hosszú percekre rabul ejtették a másikat. Nem értettem. Semmit sem. Főleg azt nem hogy Vali miért fakadt sírva, és miért rohant ki.

Újra a férfira néztem. És aztán a barátomra az ágyon. Egyforma név, hasonló külső.. Itt valami titok van.. Valami.. Hát persze! Úristen, ezért volt ennyire ismerős mindig a férfi! Hisz látom benne Tomot. Még hozzá azért mert.. Ő az.. apja?