52.fejezet

Vallomások

-Hogy van?- kérdezi a férfi, de nekem még alig sikerült felocsúdnom a sokkból.

-Jól. Bármikor felébredhet.

-Ennek örülök.- biccent, és látom hogy nem jönnek szavak a nyelvére.- Most már muszáj lenne vallomást tennie. Mint tudja, Mr. Sterin..

-Várjunk egy kicsit. Szerintem az egyetlen, aki most magyarázatra szorul, az maga.- lépek közelebb az ágy túlsó oldalhoz.

-Én? Mégis miért?- kérdezi zavartan.

-Miatta.- pillantok a fiúra.- Azt hiszi nem jöttem rá? Annyira hasonlít magára, a vezetéknevük pedig ugyan az.

-Mire akar ezzel célozni?

-Amikor Willnek azt mondtam Valerie.. Maga visszakérdezett. Valerie Katerin. Ismerős volt ez a név, igaz? Pontosan tudta ki ő! Aztán rádöbbent ki fekszik életveszélyes állapotban.- próbálom szóra bírni, de csak összeszorított ajkakkal áll, és Tomot nézi.- Elkezdett aggódni, félni, és muszáj volt tudnia hogy hogy van, ezért ide jött. Hisz mégiscsak a fia..- hangsúlyozom az utolsó szót.

Megrázta a fejét, és leült egy székre. Nehezére esett beszélni, sejtésem szerint óriási, fojtogató gombóc nőtt a torkába, és legszívesebben zokogna. De nem teszi, inkább próbálja összeszedni magát, hogy végre elmondhassa mi történt.

-Okos nőt választott..- motyogja.

-Nehéz volt nem észrevenni..- mondom erős cinizmussal.- De jó lenne végre megtudni pontosan mi ez az egész!

-Az egész véletlen volt.. Nem terveztünk még gyereket, csak felelőtlenségből.. fogant meg.- kezdi.

Én is leülök, és közben Thomas kezét fogom, mert tudom, hogy ha hallaná, felzaklatná a dolog.

-Túl fiatalok voltunk. 19 évesen inkább jártunk volna bulikba, mintsem kórházba vizsgálatokra. Miután megszületett, csak otthon ültünk, hallgatva ahogy bőg, és látva ahogy szenved mellettünk. Nem voltunk jó szülők. Tudtuk hogy hiba volt, és minden percben megbántuk. Próbáltuk nevelőszülőkhöz adni.. De végül mindig meggondoltuk magunk. Nem tehettük meg vele. Hisz csak egy ártatlan lélek..- nyel egy nagyot, és könnyek folynak végig az arcán.- Vali nem fejezte be az iskolát, de én megtettem. Érettségivel a kezembe, tovább léphettem volna. De szerettem azt a nőt! Főleg amikor a fiam tartotta kezében. Az egész csoda volt. 20 évesen döntenem kellett. Tovább kellett tanulnom, hogy eltartsam őket. Úgy viszont nem ment, hogy mindig a fülembe bőgött, egész éjjel fent kellett maradnom mellette.. Túl sok teher volt. Thomas mindig csak teher volt számunkra.. De nem ismertük be. Egészen addig, ameddig komolyan megbetegedett. Másfél évesen egy elég súlyos műtétje volt, és elég sok köze lehet annak, hogy már olyan piciként is érezte, csak nyűg nekünk. Nem bírtam tovább. Az egész stresszel járt, folyton veszekedtünk, és egy ördög volt a szemembe a csöppség..- vesz egy nagyobb levegőt, hogy nyugtassa magát a feltörő emlékek miatt.- Úgy döntöttem elhagyom őket. Nem úgy sikerült ahogy elterveztem, de azért megtettem. Megakartam beszélni Valerievel. De nem tettem. Csak összecsomagoltam az éjszaka közepén, és elindultam. Bár felébredt rá, és hallottam ahogy zokog.. Nem kérdezte miért. Én pedig voltam olyan dühös, hogy szívtelenül leléptem. Amit ezerszer megbántam. Mellettük kellett volna maradnom. Mindvégig! Az évek során persze gondoltam arra a kisfiúra, akit sírás közben hagytam a kiságyban, de nem volt képem megkeresni. Akkor láttam utoljára..

-És most először megint.- motyogom.

A barátomra pillant, és eddig bírta. Férfi létére erőteljes sírás lett úrrá rajta, miközben a bűntudat emészteni kezdte.

-Annyira féltem hogy bármi baja esik! Hogy nem ismerhetem meg a tulajdon fiamat.. Ezért rendőri kísérettel szállították. Most már késő bármit is tenni, mert akkor kellett volna, 26 évvel ezelőtt.. De miután megtudtam hogy ki ő, ösztönösen tört fel belőlem a törődés és az aggódás. Hisz a fiam! Az én részem, az én génem van benne, és történt ami történt.. Felelősséggel tartozom érte, ennyi idő után is.

Nem tudtam mit is mondhatnék. Sokszor gondolkoztam már azon, mi lehetett a szüleivel, de erre még sosem gondoltam. Azt hittem elváltak.. Vagy meghalt az apukája. De sosem hittem volna hogy az egész azért van, mert egy véletlenből, felelőtlenségből született.. Nem lehetett könnyű az az időszak senkinek se.

-És azóta.. újraházasodott?

-Egyszer. De nem született gyerekem, és el is váltunk, már lassan 10 éve.

-Azóta magányos?- kérdezem, bár inkább megdöbbent kijelentésnek hangzott.

Bólintott. Gyötrelem volt neki erről beszélni, ráadásul még aggódott is.. Ugyanakkor viszont biztos vagyok benne, hogy azon agyal, mi lesz ha felébred.

-Maga szerint.. Hogy fogja fogadni? Megéri elmondani neki?- kérdezi reménykedve.

-Nos, igazából nem tudom. Nagyon érzékeny erre az apa témára, nem titkolta sose milyen szörnyű volt egy szülővel felnőnie. De nem hinném hogy.. Szóval biztos nem zárkózna el ön elől. Bízni még nem bízna, de ennél azért részletesebb magyarázatra lesz szüksége.

-Sejtettem. És készen állok rá.

-Előbb viszont.. Talán Valerievel kéne beszélnie.. Eléggé meglepődött, és biztos zaklatott.

-Vele nehezebb lesz. Biztos hogy gyűlöl.

-Azon se csodálkoznék. De egyikük sem haragtartó. Szóval jó eséllyel indul.

-Annyira félek.. Igaz, rosszabb már nem lehet. De nem bírnám elviselni ha itt, ilyen közelről veszíteném el őket megint. Mindent annyiszor megbántam!

-Nézze Mr. Dontson, nekem aztán elhiheti, mindig van új esély.- kezdek bele a vallomásomba.- Több mint egy éve, megismerkedtem egy fiúval. Brandon Sterinnel. Pár hónapig remekül megvoltunk, aztán.. Meghalt az a személy, aki a szülei helyett felnevelte, és ekkor fordult a drogokhoz. Voltak már rendőrségi ügyei is, gondolom magának sem ismeretlen.

-Sajnos nem.

-Nem szeretnék nagyon belemenni abba, mik történtek, mert nem túlzottan esik jól beszélni róla.. De maradjunk annyiban hogy bőven lett volna okom feljelenteni bántalmazásért, és emberölési kísérletért.

-Akkor miért nem tette meg?

-Mert szerettem! Minden ellenére szerettem.. És kis híján ez lett a vesztem. Egészen addig, amíg egyszer a küszöbön találtam rá összeverve..- emlékezek vissza, de kicsit meg is akadtam, mert nem akartam Tylert is belesodorni, márpedig ő tette vele.- Erről a helyi kapitányságnál érdeklődjön, mert ahogy bekerült a kórházba.. Én elhagytam. Mivel emlékezetkiesést diagnosztizáltak nála, nem tudta ki vagyok, és kiléptem az életéből. Ez egy esély volt számomra, szóval még jól is jött.. Aztán itt ismertem meg Thomast, mint orvost. És később mint férfit, mint barátot, és mint társat. De ebbe se menjünk bele, túl hosszú lenne. Nem rég, talán két hete, meghívták egy konferenciára. Floridába repültünk, és teljesen elszórakoztunk, minden rendben volt. Egészen addig, amíg nem kaptunk egy fenyegető levelet. Nem volt feladó, csak egy Z betű. Én már itt tudtam hogy Bran az, mert a maffiás világában Zero volt a neve. Aztán egyre több és több ilyen levelet kaptunk, én pedig éreztem, hogy szorul a hurok.- motyogom, és elhalkulok.

-És tovább?

-Nincs tovább. Azt csak Tom mellett fogom elmondani, ha ő is vallomást tesz. Innentől kezdve ő semmiről sem tud, mert elszöktem otthonról, hogy megvédjem.

Bólintott.

-Nem baj, ezzel is előrébb vagyunk. Szólok is a társamnak, hogy menjen a kapitányságra és kérje ki a srác papírjait.

Helyeseltem, és néztem ahogy kimegy. Rögtön utána a barátomra pillantottam. Még mindig csak békésen szuszog, és mindennek a fültanúja volt. Lehet hogy a tudatalattija ezeket az információkat elraktározza, és úgy ébred fel hogy mindent tud. Nekem mindegy lenne. Csak ébredjen már fel..

Fölé hajoltam, és arcon pusziltam. Ajkai elnyíltak egy halk sóhaj mellett. Elmosolyodtam, és a szájára nyomtam a puszit. Erre már nem reagált, de legalább konkrét életjelet adott.

Órákat ültem mellette, és csak néztem. Próbáltam megfejteni, mi is zajlott le benne az elmúlt hetekben. Aztán kezdtem rájönni, hogy sosem fogom megtudni. Hiába vagyok most itt mellette, és fogom a kezét, ezzel egyedül van, ott belül magában, és pláne amíg alszik, én tehetetlen vagyok. Felálltam, és kinyújtóztattam az elnyűtt végtagjaim. Az ablakhoz sétáltam. Most már több beteg is sétálgatott, vagy épp tolókocsiban tolták, amikor megpillantottam messzebb egy pad előtt Miss Katerint és a kétségbe esett apát. Veszekedtek. Heves kézmozdulatokkal magyaráztak egymásnak, és sütött róluk hogy az indulatos, fiatalként megmaradt és visszafojtott érzések most mind kirobbantak. Nyilván nem könnyű, bele gondolni is borzalmas, milyen lehet 19 évesen egy babával egyedül maradni. És milyen nehéz annyi idősen magára hagyni azt akiket szeretsz.

Nyílt az ajtó, ezért oda fordultam. Spencer arcát láttam meg, gondolom észrevette a rendőröket az ajtó mellett. Kezében egy szatyor volt, és tekintetével azt kérdezte mi a franc történt? Félrehúztam a szám, és a türelmetlenségtől könnyes szemekkel kissé megráztam a fejem. Csalódottan pillantott az ágyra.

Megkerülte, és oda lépve hozzám, magához ölelt. Legalább pár percre érezhettem magam nyugodtnak, a karjaiban.

-Hoztam neked egy kis makarónit. Elena küldte.- adja a kezembe a szatyrot.

-Igazán nem kellett volna..

Amint belelestem a tálba, rájöttem hogy már rohadtul éhes vagyok. Hisz több mint 5 órája hogy bejöttem.

-És még mindig nincs semmi..?

-Semmi. Vele kapcsolatban. Illetve csak annyi.. hogy.. Emlékszel Mr. Dontson rendőrtisztre? Aki kihozott engem a gyárból.

-Igen.

-Ő Thomas apja.- bököm bele a villát az egyik tésztaszálba.

Értetlenül nézett rám, aztán pár lépéssel eltántorgott a székig, és megkapaszkodott benne.

-Tessék?! Tom apja.. Az a rendőr?

-Igen.

-Úristen..- szörnyed el.- Végig itt volt tőlünk 30 km-re! Ha tudnád fiatalabb korunkban mennyit kutattunk utána!

-Az élet teli van véletlenekkel.- rántok vállat, és megrágom a falatot a számba.

-De baszki.. Ezt komolyan nem hiszem el!- kezd fel-alá járkálni.- Mennyire lehet még bonyolultabb ez az egész? Brandon túlélte a lövést, és stabil az állapota. Tehát lehet pereskedni, ami még plusz nyűg, ami nem lenne, ha az a korcs halott lenne. Itt vagy te, összetörve, több késszúrással, és nem mész orvoshoz! Azt hiszed tegnap nem láttam? Miután elaludtál, felcsúszott a pólód, és láttam a csípődön a vágásokat. Össze kéne varratni őket! Erre még jön ez a férfi, aki a 26 éven át titkolt apa, és ha még ez sem elég, Elena mostanában nem kifejezetten érzi jól magát, és eléggé legyengült..

-Will, én mondtam hogy ez túl nagy teher neked.- rakom le a tálat az éjjeliszekrényre.- Velem igazán nem kell foglalkoznod. Én megleszek.

-Megígértem a legjobb barátomnak. És őt sosem fogom cserben hagyni!

Elnémultam, és újra enni kezdtem. De egy kérdés állandóan itt járt a fejemben, és kezdett megint pánikroham törni rám, amiért nem tehetem fel. Éreztem hogy fogy körülöttem az oxigén, kapkodni kezdtem a levegőt, és megremegett a jobb kezem.

-Szerinted.. Fel fog ébredni?- nyögöm ki végre a terhet, és arra eszmélek, hogy a választól is hasonlóképp félni fogok.

-Nem tudom. Én bízom benne. Te nem?

-De. Csak tudod, az egyik barátomnak körülbelül ugyanilyen sebekkel agyhalált jósoltak.. És eléggé félek.

-Tom nem ütötte meg a fejét. Annyira.

-Úgyis fognak csinálni neki egy MRI-t. Remélem hogy..

Mmm..

A pillanat tört része alatt kaptam oda a fejem, és azonnal az ágyhoz ugrottam. A fiú halkan nyöszörgött, és lassan összeráncolta a homlokát. Megfogtam a kezét, és megsimogattam az arcát.

-Thomas! Hallasz? Ébren vagy?- kérdezgetem, szívem pedig majd’ kiugrik a helyéről.

Mmm..

Ismételt hang kiadás, ami ebben az esetben már vehető kommunikációnak.

-Tom! Ébredj fel!- kérlelem, és egyre csak szólítgatom, de semmi.

-Tami, hagyd. Csak álmodik.- húz el tőle Spencer.- Nem hall téged.

-Vajon mi játszódhat le benne?

-Attól tartok túl sok minden.- sóhajt.

Csak tehetetlenül néztem az arckifejezését, mely a nyugodtról egy pillanat alatt átváltott dühössé és szinte már szenvedővé. Nyöszörgeni kezdett. Megszorítottam a fiú karját, és elbújtam a mellkasába.

-Nem bírom.. Tönkre teszik a saját gondolatai..

-Nem lesz semmi baja. Nem sokára ébren lesz, és te majd megnyugtatod. De most szépen kimegyünk sétálni. Teljesen meglehet őrülni ebben a klóros levegőben.

-Nem megyek sehova!

-Ez alatt a 10 perc alatt nem fog felébredni. Gyere csak.- teríti rám a pulcsiját, és kilépünk a kórteremből.

Az ajtó két oldalán két rendőrrel találtuk magunk szembe, akik végig mértek.

-Minden rendben?- kérdezi a magasabb szőke hajú.

-Persze. Csak kicsit levegőzünk.

Biccentettek, és tovább nézték a szembe lévő falat. Kicsit túl ridegek voltak. Elhiszem hogy nem szívesen állnak itt napi 24 órát, de ha ennyire a terhükre van, akkor inkább menjenek is el. Így sem eléggé tiszta a lelkiismeretem..