53.fejezet

Ráébredve a dolgokra

Elképesztően jól esett kiszellőztetni a fejem. Legalább egy órát kinn voltunk a parkban, és végre elmondhattam mindent ami a lelkem nyomta. És ami az oldalam. De addig nem vizsgáltatom meg magam, amíg a barátom fel nem ébred. Még ha komolyabb bajom lesz belőle, akkor se. Azt akarom hogy mellettem legyen.

-Ma este otthon alszol, ugye tudod?- kérdezi William, ismét a folyosón haladva.

-Itt kell maradnom. Vele.

-Tamara, túl sokat vállalsz!

-Ahogy te is miattam. És mindketten miatta tesszük.

Nem szólt semmit. Egyszerűen annyira gyászos a hangulatunk, hogy már értelmes, fordulatokkal teli párbeszédekre se vagyunk képesek.

-Will! Tami!- kiabálnak utánunk.

Azonnal megfordultunk, és láttam ahogy egy srác rohan felénk, elképesztő sebességgel. David Hopkins, a környezetvédelmis, még ugyanarról az estéről. A másik egyetemi barát.

-Úristen, mi történt? Hol van? Mi van vele?- hadar és a hajába túr.

Értetlenül néztem rá.

-Én mondtam el neki. Ugyanúgy joga van tudni  róla.- magyarázkodik Spencer.

-Persze, ez természetes.- bólintok.- Egyenlőre nem ébredt még fel. Ott van. A 81-es szoba.

-És milyenek a kilátások?

-Bármikor kinyithatja a szemeit.

-Sérülése?

-Meglőtték, aztán összeomlott a keringése, szóval már két műtéten túl van. De most már stabil. Más sérülésről egyenlőre nem tudunk, majd ha felébredt a további vizsgálatok kimutatják.

Oda értünk a kórteremhez, és már épp be akartunk menni, amikor a két rendőr elállta az utunk.

-Nem engedhetünk be ismeretleneket.

Először nem értettem, aztán az újonnan érkezett harmadik személyre esett a pillantásuk.

-Ő David Hopkins. Thomas barátja, akárcsak Will. Szóval ezentúl őt is be lehet engedni.

Az engedélyem ellenére se mozdultak.

-Azt várják hogy a sheriff is jóvá hagyja, vagy végre beengednek?!- förmedek rájuk.

Pár másodperc múlva végre lenyomhattam a kilincset, és sikeresen bent voltunk. Idegesen mászkáltam fel-alá, amíg Dave szemügyre vette a sérültet. Eléggé sokkolta. Hát még ha látta volna véresen és szakadtan..

A lehető leggyorsabban elhessegettem a gondolatot, és a két fiú felé fordultam. Egyik sem tudott mit mondani. Minden kérdésünkre és szavunkra ott volt a válasz a szemünk előtt. Leültem egy székre és megdörzsöltem fáradt szemeim.

-Szóval… Most csak alszik?

Némán bólintottam.

-Hihetetlenül bátor volt.. Én el se tudom képzelni.. mit tettem volna az ő helyében. Valami elképesztő.. Azt se tudom mit mondjak..

Halvány mosollyal támasztottam a tenyeremmel az állam, és meredtem a semmibe. Igen. Én is büszke vagyok rá. Nélküle talán.. már nem is lennék életben.

Köhögés. Hangos köhögés, és mint a villám felkaptam a fejem. Rögtön ott termettem a barátom mellett, és néztem minden mozdulatát. Egyik kezével a száját takarta, ahogy köhécselt, én pedig megfogtam a vállait. Lassan abba hagyta, visszazuhant a párnák közé, és összeráncolta a homlokát.

-Tamara?- motyorog.

-Itt vagyok!- vigyorgok mint egy őrült.- Ébren vagy? Hallasz? Jól vagy? Mid fáj? Minden okés? Szólalj már meg!

Lassan kinyitotta a szemeit, de csak mosolygott.

-Nyugodj meg, jól vagyok.

-Tényleg?! Napokig csak aludtál, mint aki kómában van! Kétszer műtöttek!

-Tudom. De itt vagyok. És minden oké.- köszörüli meg a torkát, mert teljesen kiszáradt a szája.

-Annyira aggódtam! Úgy szeretlek..

Kezd eljutni a tudatomig hogy tényleg felébredt, és a könnyeim ismét utat törtek maguknak. Majd’ kicsattanva az örömtől, hosszú csókkal nedvesítettem az ajkait. Azonnal belesóhajtott, és kissé felült az ágyban, hogy ép kezével megsimíthassa az arcom. Nem akartam túl hosszúra nyújtani, annyi kérdés volt még a fejemben, hogy sietősen elszakadtam tőle.

-Hogy érzed magad? Mennyire fáj a kezed?

-Tami, jól vagyok!- erősködik újból.

Egy kissé erőltetett köhögés hallatszott az ablak mellől.

-Will!- ujjong az ágyon fekvő, és keblére öleli a barátját.- Istenem haver, annyira hálás vagyok! Köszönök mindent!

-Semmiség volt.

-Azért nem.. És David! Öreg, hogy vagy?- fordul a másikhoz is.

-Én remekül. Sajnos csak ma tudtam meg mi történt. Sajnálom..

-A lényeg hogy itt vagy. Viszont.. lehetne, hogy pár percre kettesben maradjak Tamarával?- néz rájuk.

-Természetesen.

-Addig keressétek meg az orvost.- javasolom.

Kivonultak a teremből, én pedig a szerelmemre néztem.

-Gyere, ülj ide.- paskolja meg az ágyat maga mellett.

Kicsit vonakodva, de oda ültem.

-Veled mi van? Mennyire sérültél meg?- aggódik.

-Nem voltam orvosnál. Azt akarom, hogy te vizsgálj meg.

-Édesem, én most egy ideig nem fogok dolgozni. Az egészséged pedig nem játék.

-Nem érdekel.

-Na, hadd nézzelek! Hol sérültél?

Gondolkoztam mit csináljak, de végül felhúztam a pólóm a csípőmön. Félig letéptem a sebtapaszt, és a gézréteg alól előkerültek a gennyes vágások. Elszörnyedt.

-Te jó Isten, ez lehet már el is fertőződött! Na jó, ahogy bejön Swauter, elvisz és kitisztítja, majd összevarrja.

-De nem akarom!- hisztizek.

Ellentmondást nem tűrően nézett rám, amitől elhallgattam.

-Brandonnal mi van? Mindenki meghalt?

-Hát öhm..- gondolkozok.- Bran itt van. Túlélte.

-Mi? Az lehetetlen! Hisz mellkason lőttem! Meg kellett volna dögölnie annak a…

-Tom, ne húzd fel magad! Most zárjuk ki őt, oké? A lényeg hogy teljesen meggyógyulj.

Mérgesen megforgatta a szemeit, és éreztem ahogy egyre gyorsul a szívverése. Naná hogy felzaklatta magát.

-Mindjárt jön Dr. Swauter,  megvizsgál, aztán engem, és utána beszélnünk kell. Amíg aludtál,, azért itt pörgött az élet.

-Baj van?- ijed meg.

-Nem, nincs. Illetve.. majd eldöntöd.

-Tami..

-Jó reggelt drága barátom!- vágja ki az orvos a kórterem ajtaját, ezzel félbe szakítva őt.

Az aggódó arcra ült egy üdvözlő mosoly, de már nem tudott többet kideríteni abból, amit mondani akartam. Ez nem az én dolgom. Peter Dontson az, akire ez a feladat hárul.

Bambulva ültem az ablak mellett, és vártam az ellenőrzés végét. Egyedül a nevemre kaptam fel a fejem.

-Tamarát is meg kéne vizsgálni.. Van pár sérülése.

-És miért csak most szóltok?

-Mert aludtam bazd meg.

Felkuncogtam.

-Na akkor Mrs. Dontson, irány a vizsgáló.

Sóhajtva álltam fel, és követtem. Minden rendben lesz. Annyira nem súlyos, hisz fájni se fáj... Csak egy kicsit. Mondjuk úgy, hogy minden második lépésnél. Nem lényeges, eltipegtem a teremhez, bent aztán felültem az ágyra. Az orvos levette a nyakából a sztetosztokópot, majd felém fordult.

-Felületi sérülés vagy úgy érzed bent..

-Felületi.

-Láthatnám?

Szem forgatva húztam fel a pólóm, és elővillantak a vágások. Két elég hosszú és alvad vérrel körbe vett területen.

-Ez elég ronda.

-Na nem mondja?

Mosolyogva megrázta a fejét. Én is ezt tettem volna. Kész idegroncs vagyok.

-Összevarrom.- kezd kutatni egy fiókban.

Éljen. Tényleg kezdek úgy kinézni, mint egy wodoo baba. Összeszorított ajkakkal tűrtem ahogy befűzi a cérnát, majd érzéstelenítő kíséretében a bőrömbe mélyeszti.

-Ugye nem lesz nagyon ronda?

-Igyekszem.- mormogja a koncentrálástól.

Megfogadtam hogy nem teszem, de mégis lepillantottam. A bőröm úgy viselkedett, mint egy rongydarab. Szépen összehúzódott a cérna szorításától, és tényleg precíz lett a végeredmény. Be kell lássam, szebb lett mint amit a barátom varrt. De őt is megértem. Hisz akkor én is ideges voltam már a puszta jelenlététől. Mert akkor még.. Akkor? Úristen, lassan itt van fél éve.. Hogy a francba megy ilyen gyorsan az idő? Annyira furcsa. Fel sem tűnt. Az elmúlt egy évem Brandon mellet szinte már unalmas volt olyan szempontból, hogy minden nap ugyanazt éltem át. Minden percben megegyeztek a napjaim. De Tom mellett? Minden másodpercem más, beleértve a kedvem is. És úgy érzem még mindig tud meglepetéseket okozni.

-Kész.- áll fel, és megmossa a kezét a fertőtlenítő szer után.- Van még valami?

-Csak horzsolások.- vonok vállat.

-Azt is megnézném, ha nem baj.

Megijedtem.

-Nem, nem fontos.

-Miss Morgan, kérem. Ez nem játék. És minél több bizonyítékra tudunk szert tenni, annál könnyebben fog Sterin börtönbe jutni.

Sóhajtva és kissé szégyenlősen másztam le az ágyról, és kigomboltam a nadrágom. Ekkor fordult felém, és egy pillanatra meglepődött, de többet nem nézett rám. Térdig toltam le a nadrágom, és előkerült a lábaim kíséretében a fekete francia bugyim. Gyűlölöm hogy idegenek is láthatnak így. De nem tehetek már mást. Visszaültem a fekhelyre, és vártam. Swauter megköszörülte a torkát.

-Szóval..

Nagyon zavarban volt szegény, és egy elfojtott mosoly mellett vártam hogy összeszedje magát.

-Én mondtam hogy nem súlyosokat.

-Nem, várj. Azért vetek rájuk egy pillantást.

Végre közelebb jött, és végignézett a combjaimon. Véraláfutások, és egy elég nagy horzsolás a combom belső felén éktelenkedett. Úgy emlékszem, hogy amikor megszereztem vérzett is. Annak sem ártana egy fertőtlenítés, csak a helyzet az hogy elég közel volt egy érzékeny ponthoz. Az orvos nyelt egy nagyot.

-Úgy látom… Ki kéne fertőtleníteni.

Felnéztem az arcára. Ilyen közelről még sosem fürkésztem élénkzöld szemeit. Bőre sima volt, ám most a gondolkodástól kis ráncok ültek meg a homlokán.

-Megoldom. Biztos van otthon fertőtlenítő.

Bólint. Ismét leugrom, hogy felhúzzam a farmerem, de túl közel állt az ágyhoz, és nem lépett arrébb szóval neki estem a mellkasának. Továbbra is úgy állt ott mint egy darab fa, az sem érdekelte hogy a félig letolt nadrág akadályoz a menésben, ezért majdnem pofára estem. A karjaiban megkapaszkodva sikerült visszaszereznem az egyensúlyom, és végre ismét elrejthettem a lábaim. De nem moccant. Csak nézett. Kicsit megijedtem, mert az eddigi fiúktól, akikkel dolgom volt már megtanultam, hogy ez tipikusan a mindjárt neked esek! arckifejezés. Próbáltam ellépni oldalra, de az egyik oldalt szekrény volt, a másikon pedig szék. Be voltam kerítve.

-Dr. Swauter..- próbálom észhez téríteni.

Még pár pillanatig farkas szemet néztünk, de végül egy fejrázás után elállt az utamból.

-Elnézést…- nyögi.

Ahogy jutott hely az aurámnak is, igyekeztem elterelni a témát.

-Mikorra várható Thomas komolyabb vizsgálatai?

-Két nap múlva. Holnap még pihenhet, aztán elkezdődik az MRI.

Biccentek, és megfogom a kilincset. Rám pillant. Tekintete szinte már perzselő volt, és láttam hogy égett a vágytól. De becsületes volt és elfojtotta. Próbálta kevésbé kínossá tenni a helyzetet, ezért elmosolyodott.

-Viszlát!- köszönök, és magára hagyom.

Mélyet sóhajtva kezdek el visszatámolyogni a 81-es kórterembe. Kicsit sok(k) volt most ez. Nem tudom miért, de az orvosok a gyengéim, szóval nekem sem volt könnyű, hisz ha az arcára nem néztem fel, teljesen úgy véltem hogy Tom áll előttem. Aztán felébredtem.