54.fejezet

 Sziasztok:)

Eléggé kimerítő magyarázattal kéne jönnöm, de.. nem tudom mit is mondhatnék. Elég rég volt új rész. Fú, mostanában minden összejött, és csak kapkodom a fejem, szóval nem sok időm volt eddig. Meg aztán kisebb ihlet hiányban is szenvedtem. De most itt az új rész. Még a héten várható egy rész, aztán szombaton elutazom az országból, de csütörtökön visszatérek, és remélhetőleg vasárnap felé újra lesz rész. De lehet átcsúszik a hét elejére. Minden esetre köszönöm annak aki eddig kitartott ebben a két hetes szünetben is mellettem. Nem foglak cserben hagyni titeket, méltó befejezést fog kapni a történet, de az még odébb van.

Jó olvasást! ♥

Igazságba ébredve

Órákat töltött Will és Thomas együtt a kórterembe, és nem is akartam őket zavarni, szóval kint vártam. Előttem ácsorgott a két rendőr, és némán figyelték a velük szembe levő fehér falat. Én már tuti bekettyóztam volna a helyükben.

-Miss Morgan!

Oldalra pillantottam, és megláttam az apát. Felálltam és tettem pár lépést.

-Hallottam felébredt. Minden rendben van vele?

-Egyelőre úgy néz ki igen.

-Hála istennek..- sóhajt.- Bemegyek hozzá.

Elindult, de hirtelen a mellkasára tettem a kezem.

-Várjon!

Meglepetten nézett rám, ezért megköszörültem a torkom.

-Ugye tudja hogy fogalma sincs róla ki ön?

-Igen. De elmondom neki..

-Ne most. Félek hogy nagyon felzaklatná magát, és nem tudom mennyire stabil az állapota.

Kissé csalódottan bólintott.

-Igaza van.

-Úgy érzem nincs minden rendben. Túlságosan.. józan volt amikor felébredt. Egy hetet is eltöltött ájultan, de mégis friss és üde. És olyan mintha az egész héten ébren lett volna. Szinte tud mindent. És ez.. Megijeszt.

Arcára kiült az értetlenség. Láttam, ahogy próbálta összerakni a dolgokat, de nagyjából ő is olyan zavarodott volt mint én. Újból szóra nyitottam a szám, amikor mögöttünk William rohant ki a szobából.

-Kell egy orvos! Azonnal kell egy orvos!- kiabál.

Rémülten néztem rá és minden porcikám megremegett.

-Mi történt?

-Kell egy orvos!- üvölti le a fejem.

Látva hogy nem érek el nála semmit, az ajtó irányába fordultam. A két rendőr továbbra is ott állt, mintha semmit se láttak volna Spencer kiakadásából. Már majdnem beléptem, amikor Mr. Dontson hátra rántott.

-Majd én.- vesz egy mély levegőt, és bemegy.

Türelmetlenül harapdáltam az ajkaim. Talán 10 másodperc elteltével én is utána indultam, de két orvos is félre tolt, és ismételten sikertelenül álltam a folyosón. Mielőtt becsukódott volna az ajtó, besurrantam. Ott álltam a fal mellett, és figyeltem az előttem zajló jelenetet. Egyszerűen lesokkolódtam. Minden túl távolinak tűnt. Ellökik az apát az ágytól, körbe veszik, és minden féle gépeket nyomkodnak körülötte.

-Thomas!- kiabálok, de az orvosok között csak sóhajnak hangzik.

Erősen nyomkodni kezdik a fiú mellkasát, aki össze-vissza rázkódik az ágyban, és minden végtagja merev. Arca ijesztően eltorzult, szemei bambán merednek a plafonra. Mintha nem is a teste többi részéhez tartozna. Mintha.. nem is ő lenne. Csak a fizikai lénye.

Fájón beletúrtam a hajamba, hogy végre ébredjek már fel ebből a rémálomból. Könnyeim kezdtek a felszínre törni, és egy kitűnően nagyon rázkódásánál felsikítottam. A dokik lefogtak, és több féle injekciót is a nyakába és a karjába böktek. Sikítottam. Összeszorítottam a szemeim és csak sikítottam. Toporzékoltam. Mi az isten történik már megint?

-THOMAS!- visítok.

-Tamara.- érkezik a válasz.

Lágy hang volt. Túl lágy az előbbi zajhoz képest. Kinyitottam a szemeim és megtöröltem könnyes arcom. A fiú előttem állt. A kórházi ruhában, kócos hajjal és aggódó tekintettel. Átnéztem a válla fölött. Az ágyon továbbra is ott feküdt, és ugyanaz a zűr volt, mint pár másodperce. De csend volt. És itt volt mégis előttem. A szellemi síkon futó lénye, melyet ugyancsak érinteni lehetett. Letörölte a könnyeim.

-Nem akarom hogy meghalj!- zokogom.

Felnevetett, de megrázta a fejét.

-Már meghaltam. Hisz nézz rám. Ott fekszek élettelenül.

Igaza volt. Már nem rázkódott az ágyon, csak feküdt. Peter Dontson az ablaknak döntötte a fejét és a falat ütötte a tenyerével. Elment. Itt hagyott. Megint és olyan hirtelen.. És nem jön vissza..

-Tamara!

Úgy vettem a levegőt, mint egy búvár aki végre újra a felszínre ér. Izzadt a tenyerem és zsibbadtak a lábaim. Körbe néztem.

-Tamara!

Jobb kezemet egy másik kéz fogta. A barátomé. Aggodalmas pillantással mért végig.

-Tom!- sóhajtok és fölé hajolva szorosan megölelem.

Már amennyire tudtam.

-Mi történt?

-Borzalmasat álmodtam!- rázom a fejem és érzem hogy ismét folynak a könnyeim.- Azt hittem elveszítettelek! Annyira valóságos volt!

Eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Ép kezével megsimította az arcom. Mosolygott.

-Itt vagyok.

-Tudom de..

Nem tudtam befejezni, mert lejjebb húzva magához, hosszasan megcsókolt. Olyan rég éreztem utoljára puha, nedves ajkait. Olyan rég volt hogy utoljára ennyire sok szenvedély volt köztünk. Kissé deja vu.

-Remélem ez valóságosabb volt..- ölel most ő meg, és kicsit felemelkedik az ágyból.

Megnyugodtam. Megnyugtatott a tény, hogy érzem teste melegét és a körülötte futó energiáit. Él. Létezik.

-Ülj ide egy kicsit.- paskolja meg az ágyát.- Mesélj, miről maradtam le mostanság?

-Semmi izgalmasról. Végig itt voltam. Én sem tudom mi történt a falakon kívül.

-Csontsovány vagy.- állapítja meg.

-Nem értem kéne aggódni.- forgatom a szemeim.

Alaposan szemügyre vett. Főleg az arcom. Gondolom milyen szép és kedves arckifejezés ült rajtam a kialvatlanság miatt. Karikás szemeimmel fordítottam el a fejem. Nem szeretném ha észrevenné, mik azok a dolgok ami miatt kiszerethet belőlem.

-Már hiányoztál..- sóhajt, amivel elérte hogy újra rá emeljem a tekintetem.

-Tényleg?

-Tudod milyen egyedül voltam ott magamba?

-Elképzelésem sincs.

-Már mindegy. A lényeg hogy újra láthatlak. Tudsz valamit az állapotomról?

-Semmit. Állítólag jól vagy. Mármint a kezed. Szépen gyógyul. De amiért ilyen sokáig szinte kómában voltál, lesz MRI vizsgálatod. Mert nem lehet tudni mennyire ütötted meg a fejed..

-Gyűlölöm az MRI-t. Elkap a rettegés hogy az a gép minden létező betegséget kimutat, és.. mi van ha van valami amit eddig nem fedeztem fel? Mi van ha van valami bajom?

-De nem lesz semmi. A lövést leszámítva makk egészséges vagy! De bármit is mutat a gép, együtt túl leszünk rajta.

Bólintott. Kicsit ideges. Megértem. Én is félek a vizsgálatoktól.

-Bejöhetek?- hallunk az ajtótól egy mély férfi hangot.

Az apa.

-Persze.

Nem kellett sok, lassan teljes alakja láthatóvá vált. Még most is megdöbbent mennyire hasonlítanak. Eléggé megrökönyödött az ajtóban, és csak bámult az ágyon fekvőre. Aki szintén furcsállva nézett rá. Amit szintén megértek. Hisz nagyjából olyan érzés lehet neki, mintha tükörbe nézne.

-Thomas, ő itt Peter rendőrtiszt. Ő mentett meg minket.- mutatom be.

-Jó napot.- biccent.- Magának is hálával tartozom. Elmondani nem tudom mennyire köszönöm! Szóval ha bármi van amit tehetek önért..

A másik fél csendbe maradt. Tudja mit kérne. Azt hogy bocsássa meg amiért elhagyta kiskorában. De ehhez még idő kell. Majd ha túl leszünk mindenen.

-Ugyan. Ez a munkám. És igazából ez miatt vagyok itt. Hogy érzi magát? Tud vallomást tenni?

-Persze. Üljön le, hosszú lesz.

Egy széket húzott az ágy másik felére, és előszedte a jegyzetfüzetét.

-Miss Morgannel addig jutottunk, hogy…- keresgél.- Hogy fenyegető jeleket kaptak.

-Igen.- helyesel Tom.

-Mielőtt elmeséled te hogyan élted meg, én átvenném a szót.- köszörülöm meg a torkom.

Kíváncsian néztek rám. Féltem elmondani, de muszáj.

-Szóval.. pár nap elteltével elszöktem otthonról. Egy régi barátomhoz. Ott is csak két napot töltöttem, és rájöttem hogy őt is csak bajba sodornám. Így hát egy kisvárosi motelbe akartam megszállni. Nem érdekelt hogy többet nem láthatom Thomast, csak az volt a szemem előtt, hogy neki baja ne essen. Szóval épp egy út mentén sétáltam, amikor pár fiatal nekem esett és ellopták a táskám. Erre felfigyeltek Zero emberei, vagy pont hogy ők tervelték ki, nem tudom. De mire észhez tértem, már egy kocsiba tuszkoltak. Órákat utaztunk, beragasztották a szám, és semmit se láttam, mert sötét volt.

-Én e közben..- szól bele a barátom.- Otthon voltam. És vártam hogy haza jöjjön. Hisz nem gondoltam volna hogy képes elhagyni, még ilyen helyzetbe is..

-Arra már egyből rájöttem hogy egy régi gyárépületbe vittek, de ismeretlen volt a hely. Termeken át cipeltek, de közbe persze próbáltam menekülni. Többször is megtéptek, így már félájultan vittek Brandon elé. Kimerült voltam. Pár pofon után azonban meg is erőszakolt. Elég durva volt.. velem.- nyelek egy nagyot.- Minden nap legalább kétszer kihasznált, amikor pedig nem akkor csak bedugott egy terembe vagy egy pincébe, összekötve, éheztetve. Azt hittem ott fogok meghalni. Borzalmas volt. Az egyetlen ami megnyugtatott, hogy Tomot békén hagyják. Mert csak engem akartak. Aztán nagyjából négy nap után, valamikor éjjel, szintén egy durva óra után, épp egy sötét pinceszerű valamibe próbáltam összeszedni magam, amikor lövéseket hallottam. Aztán beesett hozzám ez a bolond, aki megkeresett..- nézek a betegre.

Eddig aggódva hallgatott, összeszorított állkapcsa a dühről és az idegességről árulkodott.

-És ez előtt maga?- kérdezi még mindig írva az idősebb Dontson.

-Meguntam hogy semmit sem tudok róla, ezért pár forrásból kaptam címeket, ahol elbújhattak. Természetesen leesett pár nap múlva hogy Sterin elrabolta. Illetve hogy az ő keze van a dologban. Egyértelmű volt. És akkor Williammel felpakoltunk, és minden címet megnéztünk. Természetesen a norwichi volt a nyerő. Amikor oda értünk, egy másik maffia csapattal folyt a harc. Így csak ügyesen kellett osonnunk, és megkeresnünk Tamarát.- pillant rám.

Láttam rajta hogy hazudik. Sántít a történet, de a rendőrnek nem tűnt fel. Gondolom az igazság sokkal büntetendőbb mint amit így is hazudik.

-Aztán persze miután megtaláltuk, leküldtük az alagsorba, hogy meneküljön. Nem titkolom, meg akartam ölni Zerot. Lelőttem. A szíve fölé talált a golyó. Kettő is. Ezért sem értem miért él még mindig. De persze ő is belém lőtt. Szerencsére csak a karomba. Aztán lesiettünk mi is Willel az alagsorba, ahol egyre több vért veszítettem és gondolom elájultam. Csak a mentőautó fényére emlékszem, és Tami arcára ahogy nyugtat hogy nem lesz semmi baj. És ennyi.- fejezi be enyhe büszkeséggel.

Akaratlanul is megszorítottam a kezét, annyira erőlködtem hogy ne sírjam el magam. Összeszorult a torkom ha bele gondolok mit érezhetett, és ha beismerem, mennyire szerencsés vagyok. Megkeresett. Megvédett. Kockáztott. ÉS mi volt a garancia a boldog végre? Semmi. Mind a ketten tudtuk, hogy nem volt biztos hogy valaha is fogjuk még látni a napot. Csak az számított hogy együtt vagyunk. Nem érdekelt volna hogy meghalok. Fejbe is lőhettek volna. A lényeg hogy mellettem lett volna. És végre értelmet nyert volna, miért tartom Őt a végzetemnek…