47.fejezet

Sziasztok:)

Eljött az idő hogy újra megszólítsalak titeket. Eddigi legeseménydúsabb  rész lesz a most következő, szóval remélem mindenkiből húzok ki egy kis véleményt, amit közölhetnétek velem. Azt is szívesen veszem ha ki akartok nyírni, mert már előre tudom hogy egyesek fenyegetni fognak:D Nem akarlak megnyugtatni titeket a továbbiakkal kapcsolatban, én se tudom még mi lesz. Továbbá fontos: Tamara vissza fogja venni a szemszöget, tehát a negyede után már az ő gondolatait olvashatjátok. Remélem nem bánjátok, de ez van:) Jó olvasást, szombat/vasárnap tájékán várható a következő rész.

Legyetek jók ha tudtok ♥

  

Életveszélyben

Megbújtunk egy oszlop mögött, mert visszaértünk arra a helyre, ahol még Daddy csapatai gyilkoltak le 13 embert. A testek már nem voltak ott, csak a megszáradt vér. Brandon előtt egy vézna srác állt, akit két nagyobb őr fogott közre. Tuti valami drogos, akit nem igazán szívlelhet, mert a narkós eléggé be van rezelve. Kicsit összeszorítottam a szemeim, az ismeretlenre fókuszálva. Aztán rádöbbentem a valóságra. Ő volt bent a kórházban a 315-ös kórterembe, amikor Sterin is bent volt. És ugyanolyan sebekkel hozták be őket, de Tamarának azt mondtam hogy motorbalesete volt. Most már értem miért nem látogatta meg soha senki. Vagy kitagadták, vagy elszökött otthonról..

-Most mit csináljunk?

-Durrantsuk le a két pasast.- javasolja.

-Nem biztos hogy most azonnal kéne..

-Mégis mire várjunk?

-Igazad van. De akkor egyszerre.- vesszük célba.

A fegyver vált élesebbé a szememben, aztán ahogy a célzottra néztem, rajta kívül minden elhomályosult. És a hangok is eltompultak. Akaratlanul is a lélegzetvételemre figyeltem, és azt vettem észre hogy egyre gyorsabb lesz. Szívem is hevesebben vert, és muszáj volt lehunynom a szemem pár másodpercre, annyira megfájdult a túl erős összpontosításra. Láttam. Hirtelen láttam ahogy Tamara az alagsorban bolyong, fél és reszket, engem keresve, és a kiutat.

-Most!- kiált William.

Azonnal kinyitottam a szemem és gondolkodás nélkül lőttem. Mondanom sem kell hogy mellé..

-Thomas, basszus!- szid le a barátom és azonnal célba veszi azt akit nekem kellett volna.

Egyből a mellkasába talált. A kis drogos srác neki ugrott Brannek, és a földre terítette, majd a hátára ült. Nem sokáig pihent rajta, a maffiavezér azonnal lelökte magáról, és a hajánál tépve hátrafeszítette a fejét. A nyakához egy kést szorított.

-És most?- pillantok a fiúra.

Nagyot nyelt, figyelve az eseményeket.

-Nem.. nem tudom.

-Ó bazd meg!- verem a fejem az oszlopba.- Konkrét tervet is találhattunk volna ki!

-Tudom!- feleli idegesen, és gondolkozik.

-Kérlek, hadd lőjem le!- pillantok rá.

-Egy golyóval elintéznéd?! Nem kínoznád még egy kicsit?

-De. De ebben a helyzetben ez aligha megoldható. Csak le akarom puffantani és utána menekülés!

-Lehet nem kéne megölnünk. Csak.. kicsit elszórakozni vele. Aztán hívni a rendőröket.

-De még teli van az épület az őreivel!

-Nem baj.

-Nem. Én most megölöm!- ugrok ki az oszlop mögül és elkiáltom magam.- Hé Brandon!

-Thomas, nahát!- vigyorog rám kb. 30 méteres távolságból.- Meg sem lepődtem hogy lelőtted őket. Tudtam hogy elfogsz szökni. Okos fiú vagy te.

-Engedd el azt a kölyköt!- nézek a kezeiben lévőre.

-Kit? Ja, hogy őt!- pillant le, és minden érzelem nélkül a torkába mélyeszti a kést.

Szegény srác még egy utolsót nyögött, és kiterült a földön.

-Nahát.. A kegyetlen gyilkos! Kissé keresztbe húztad a számításaim, mert azon a helyen a te vérednek kéne folynia.

Felnevetett.

-Annyira röhejes hogy te papolsz itt nekem, és már nem tudom hány emberemet megölted az éjszaka közepén, miközben nappal az a feladatod, hogy életeket ments.. Dokikám, nem gondoltál már a szakmaváltásra?

-Kussolj, oké? Másodpercek kérdése és te is halott leszel!

-Na gyerünk! Lőjj le! Mire vársz? Válj olyanná mint én. Egy gyilkossá..

Egyik keze lassan, és a hite szerint észrevétlenül közeledett a hátsó farmerzsebéhez, sejtésem szerint egy pisztolyért. Nem agyaltam, azonnal lőttem. A lendület már benne volt, és hiába találtam a mellkasa közepére, ő is elsütötte a fegyvert, és karon talált. Ez pont akkor történt, amikor leadtam a második lövést rá, és összeesett. Borzalmas érzés volt, rögtön elzsibbadt a karom, és megrogytak a lábaim.

-Jesszus Tom! Jól vagy?- rohan hozzám Spencer, és látja hogy vérzek.

-Segíts levenni a kabátot..- nyögöm, mert a bőrdzseki csak nagyobb súly volt a sajgó testrészemnek.

Amint lecincálta rólam, az ép karom átdobta a nyaka körül, segített menni.

-Az alagsorba! Most!- nyöszörgöm.

Elég lassan haladtunk, de egy ajtót berúgva elértük a lefelé vezető lépcsőket. Már alig érzékeltem a külvilágból valamit..

Tamara

Fel-alá járkáltam az alagsor első szektorában, miközben fentről több lövést is hallottam.

Mindegyiknél összerezzentem, végül nem bírtam. Leguggoltam a falnak dőlve, és zokogva vártam. Annyira hihetetlen ami most történik. Éjnek éjjelén a szerelmem eljött megmenteni a volt szerelmemtől, és most ki tudja mi történik ott fenn, én pedig itt ülök, zokogva, teli sérülésekkel és késszúrásokkal..

Nyögést hallottam a sikátor legelejéről. Lélegzetvisszafojtva vártam, és még a szám is befogtam. Két alak jelent meg, és szorosan egymás mellett közeledtek.

-Basszus, tarts már ki!- hallom meg Will hangját.

Megkönnyebbültem és rohanni kezdtem.

-Thomas! Hála az istennek!- vetem magam a nyakába, mire fájdalmasan felnyög.

Kicsit elhúzódtam tőle és a félhomályban megláttam egy könnycseppet az arcán. A karját szorította, és láttam hogy tiszta vér a kézfeje.

-Meglőttek?- hasít végig bennem a tudat és elszörnyedek.

Zakatolni kezd a szívem, és ijedségemtől újabb könnyáradat tör ki a szememből.

-Nagyon fáj? Mennyire súlyos? Ugye nem fogsz elájulni?- simogatom az arcát.

-Jól vagyok.. Nem súlyos..

Láttam ahogy hunyorog, alig van eszméleténél, ajkai kiszáradtak. Szorosan átöleltem, de vigyáztam a karjára, és megcsókoltam. Igyekeztem ezzel adni neki erőt, és megnyugtatni, hogy ki fogunk jutni.

-Will!- nézek a fiúra.- Kérlek menj ki. Rohanj ki a kocsihoz és menj be a városba. Hívj rendőröket. És mentőt. Kérlek siess, én addig itt maradok vele.

-Biztos?

-Biztos. Csak siess már!- sürgetem.

-Rendben. Tartsatok ki!- idegeskedik, és belepuszil a legjobb barátja hajába.

Elmosolyodtam rajta, de már rohant is.

-Tami..- suttog Dontson, miközben mi is elindultunk.

-Ne mondj semmit, rendben? Minden erődre szükséged lesz!- karolom át és teszek egy lépést.

Lassan követett, és igyekezett nem minden súlyával rám nehezedni. Egész jó tempót vettünk fel, siettünk kifelé erről a helyről. Aztán hirtelen lassított.

-Nem bírom..- motyorog.

-Gyerünk Thomas, mindjárt kijutunk! Szükségem van rá hogy talpon maradj! A fájdalom nem fog magától elmúlni, szóval szükségünk van a segítségedre. Gyerünk, lépjünk.- próbálom húzni, vonszolni, de nem igazán ment.

 

 

Már egyre közelebb éreztem a kijáratot, amikor egy kanyar után megláttam a vasajtót. Az mögött, ott várt a természet, a kocsink, és a biztonság. Egy pillanatra elkalandoztam, de azonnal visszarántott a valóságba az, amikor a barátom a földre rogyott. Rögtön kaptam utána, de az egész váratlanul történt. Leguggoltam mellé.

-Thomas, nézz rám!- fogom a kezeim közé az arcát, és némán nyelem a könnyeim.- Tarts ki! Will hozza a segítséget!

-Félek hogy.. nem fog.. időben ide érni..- köhög, és teljesen leül a földre, lábait kinyújtva, mint aki kész arra hogy.. meghaljon.

-Nehogy itt merj hagyni, érted?! Sikerült megmentened! Méterekre vagyunk a szabadságtól!

-Rengeteg vért veszítettem már..

-Ne azzal foglalkozz oké? Nézz a szemembe!- hajolok közelebb hozzá.- Szeretlek! Szeretlek Thomas, mindennél jobban, és nem fogom hagyni hogy egy alagsor hideg padlóján meghalj! Még sok minden vár ránk, remélem tudod..

A derekamhoz nyúltam, és leszedtem a szoknyámról a vékony bőr övet. Felhúztam az inge ujját, és megláttam a lövést. A golyó benne volt. Fölötte pár centivel a legszorosabban húztam rá az övet, így csillapítva a vérzést, és elszorítottam. Ezután megfogtam az ép kezét.

-Kérlek,.. nyúlj bele a nadrágom bal zsebébe..

-Minek?- értetlenkedek.

-Csak tedd..

Óvatosan felemeltem a sebzett karját, és belenyúltam a zsebbe. Valami kör alakút tapintottam meg, és amikor előhúztam, megcsillant egy kő is rajta. Egy gyűrű. A szám elé kaptam a kezem, és forró könnyek égették fel a bőröm.

-Nem pont ilyen körülmények között szerettem volna oda adni, de.. félek hogy már nem lesz rá másik lehetőségem..

-Tom, fogd már be!- ölelem magamhoz és hatalmas erővel zokogok fel.

-Azért még megkérdezem, hogy..

-Nem! Nem, nem, nem, nem! Lesz még alkalmad elmondani!

-De..

-Shh..- sóhajtom az szájára, és megcsókolom.

Minden erejét ebbe csókba lehelte bele, életünk talán legszenvedélyesebbjére sikerült. Hirtelen el is felejtettem hol vagyunk, mi történik, mert mindent elfeledtetett velem, és csak rá összpontosítottam. Aztán minden vége szakadt, amikor a fiú ajkai már nem mozdultak az enyéimen, és hiába kapaszkodtam beléjük; már nem tartottak. Elhagyta az erő.

-THOMAS!- üvöltök, és rázni kezdem a vállát.- NEM! NEM HAGYHATSZ ITT! THOMAAAS!

Azt se tudtam mi történik, csak fájt, mert tudtam hogy nagy a baj. A mellkasára dőlve sírtam, és bele se mertem gondolni ezután mi lesz. Vagy hogy mikor lesz az az ezután, mikor jutunk ki, mikor..

Óriási robajjal szakadt le a vasajtó, és erős fehér fények égették a szemeim. Mentősök rohantak hozzánk, elrángattak a fiútól és míg őt egy hordágyra fektették, engem felsegítettek. Rendőrök és kommandósok nagy fegyverzettel trappoltak el mellettem, maszkban és golyóálló mellényben. Elnémult körülöttem minden, sokkban voltam és teljesen önkívületlenül lépkedtem a fény felé.

-Dontson! A lányhoz!- hallom meg.

Negyvenes éveiben járó, pár őszhajszállal, de inkább világosbarna rendelkező férfi sietett a segítségemre. Amint belenéztem a szemeibe, ismerős volt a tekintetet.

-Peter Dontson rendőrtiszt vagyok.- mutatkozik be.- Jöjjön, oda kísérem a mentőhöz.

Miközben átkarolva segített a járásban, értetlenül bámultam rá, és valószínűleg őrültnek titulált. Átadott egy férfinak, aki mentős volt, és leültetett egy hordágyra.

-Nézzen rám!- kérte, mire az arcára pillantottam.

Lámpával világított a szemembe, amiből csak azt tudta leszűrni, hogy le vannak lassulva a reflexeim.

-Mi van Tommal?

-Elájult, mert túl sok vért vesztett. Életveszélyes az állapota, percek kérdése és beviszik a norwichi kórházba.

-Azonnal oda akarok hozzá menni.

-De előbb meg kell vizsgálnom.- akadékoskodik.

-AZONNAL LÁTNI AKAROM A BARÁTOMAT!- üvöltöm le a fejét, és leugrok az ágyról.

Remegve közelítem meg azt a mentőautót, amelyben feküdt. Felmásztam rá, és megálltam fölötte. Megsimogattam az arcát, bár alig tudtam, mert oxigénmaszk volt rajta. Egyenletesen vette a levegőt, karján még mindig a barna övem díszelgett.

-Miss Morgan, igaz?- jelen meg ismét a rendőr.- Kérem jöjjön le onnét! A fiút be fogják vinni, magát viszont a másik mentővel fogják szállítani.

Most az egyenruhásra pillantottam. Aztán az ágyon fekvőre. Elképedtem, amikor látni véltem a hasonlóságot.

-Mr. Dontson?- kérdezem hitetlenül.

-Igen.- bólint.

Szavakat sem találtam. Annyira hasonlítanak!

-Kisasszony, kérem fáradjon le innét.- kér meg egy orvos.

Némán leléptem a járműről, és hagytam, hogy az újonnan megismert férfi segítsen vissza a hordágyhoz.

-Tamara!- ugrik ki a Jeepből Spencer.

-Will!- ölelem meg, amint oda ér hozzám.

-Ugye jól vagy? És Thomas? Nagyon súlyos az állapota?

-Sok vért vesztett, és életveszélyben van. De még mindig lehetne rosszabb a helyzet.

-És te? Veled mi van?- teríti rám a kabátját.

-Ezt lenne jó megtudni.- néz rám mérgesen a mentős fickó.

-Csak horzso..- kezdek bele, aztán torkomon akad a mondat vége.

Megláttam, ahogy a gyár bejárata mögül egy testet hoznak. Felismertem azt a zöld pólót. Brandon. A földre rakták le, és mentősök igyekeztek hozzá is.

-Tami!- szólongat már nem tudom hányadjára William, és visszaránt az elbambulásból.

-Igen?

-Beviszlek a kórházba, rendben? A mentőre lehet még szükség lesz komolyabb sérültnek.- vesz a karjaiba, és a kocsija felé indul.

-Ugye meghalt?- nézek rá kétségbe esetten.- Mondd hogy nem kell többet rettegnem tőle!

-Tom lelőtte.- mosolyog, és berak az anyósülésre.

A nagy káoszban ez az egy, ami megnyugtat. De még ez sem teljesen, mert a barátom miatt eléggé aggódok. De tudom, hogy túl fogja élni..