5-6. fejezet

Stabil elhatározás

Amikor reggel lementem, még csak akkor fogtam fel hogy mi is történt. A nappali úgy nézett ki mint egy csatatér. A kanapéról leszórva a párnák, a tegnapi összetört kép, a megszáradt vércseppjeim a padlón, felforgatott szekrények.. Sok munkám lesz ma. De hát előttem az élet. Nincs kire várni.

Leültem a fotelba, és hátra hajtva a fejem a plafont bámultam. Két választási lehetőségem van:

1. Erős leszek, és túl lépek ezen az egészen, mint egy érett, kemény nő.

2. Nem törődök bele és elsüllyedek az önsajnáltatás mocsarában, hisz nekem már úgyis mindegy.

Mindkét ötlet vonzó. És így bele gondolva.. Nekem annyi. Befejeztem. Kicsordultak a könnyeim és nyeltem egy nagyot. Teljesen ki van száradva a torkom, azt sem tudom mikor ittam utoljára. Undorító vagyok. Senkinek sem kellek. Brandon is egy kurvánál keresett vigaszt. Szégyen! De elég volt!

Felálltam és a konyhába mentem. Kihúztam a fiókot, és előszedtem a legnagyobb kést amit csak találtam. Visszamentem a nappaliba. Körbe pillantottam. Dühöngeni akarok. Azt akarom hogy valami más is érezze azt a fájdalmat amit én. Neki estem egy párnának, Bran kedvenc párnájának, és kis cafatokra vagdostam. Megbolondulok!

A zokogástól fájó tüdővel egyenesedtem fel, és teljes erőmből előre dobtam a kést. Koppanással állt bele élével a szekrénybe. Mintha csak dárc lenne. Hirtelen elzsibbadt a bal karom. Lenéztem, és megláttam ahogy ömlik belőle a vér. Úgy 4 cm-t sikerült felvágnom a bőrömből. Ez érdekelt a legkevésbé. Jó érzés volt ez a fajta fájdalom. Elnyomta azt, ami a szívemben volt. A vér lecsurgott az ujjaimon, és sűrű cseppekben hullott a fehér szőnyegre. A párna egyik hosszabb rongydarabjával szorítottam el a sebet, és felcaptattam a lépcsőn. A szobámba érve rádőltem az ágyra. Átöleltem a párnám és csak sírtam. Sírtam, kis hijján megfulladtam.

 Új esélyt kaptam. Pedig nem kértem. De valami oknál fogva a sors ezt szánta nekem. Egy csatát elvesztettem, de ezen kívül lesz még sok másik. El kell döntenem: ünnepelt hős leszek, vagy tömegsírba temetnek? Mindent újra kell építenem magam körül. Hátra hagyom a múltat, bízva egy jobb jövőben. Küzdeni kell, nem pedig meghátrálni. Álmokat megvalósítani, célokat elérni. Új élet, új külső, új környezet, új barátok. Ez lesz.

*               *               *

A korházban kezdtem a napot. Megkerestem Dr. Dontsont.

-Jó reggelt, Miss Morgan!- mosolyog, és kezet fog velem.- Csak nem látogatóba jött?

-Nem.. Most úgy jöttem mint beteg.

-Mi történt?- kísér egy vizsgálóba.

-Tegnap főztem, de leesett a kés a konyhapultról. És hát.. Kicsit megvágtam magam..- húzom fel a pólóm ujját.

Thomas óvatosan leveszi a párna darabot a kezemről, és elszörnyed.

-Jesszusom! Ez eléggé nagy! Azonnal be kellett volna jönnie!

-Tudom, de..

-Mennyi vért vesztett?

-Hát.. Nem tudom. Miután elszorítottam nem sokat.

-Szerencséje van hogy még nem fertőződött el.- bosszankodik.

 Fertőtlenítős vattát érintette a sebhez, mire felszisszentem. Nagyon csípett, és el is zsibbadt a karom. Szórt rá valami fehér port, tiszta vattát helyezett a nyílásra, és szorosan betekerte gézzel.

-Holnap délután, 4 körül jöjjön be újra. Átkötöm.

-Rendben.- állok fel és elindulok.- Köszönöm szépen.

Hirtelen elkapta az ép karom, és vissza húzott, meglepően közel magához.

-Vigyázzon magára..- suttog.

Ez inkább hangzott aggódásnak, mintsem valami fenyegetésnek. Elmosolyodtam. Bólintottam, és némán kimentem a vizsgálóból. Elindultam a folyosón, amikor jobb oldalt szemet szúrt egy 20x10 centiméteres tábla a falon. 261. Ez a korterem szám. Oda léptem az ablakhoz, és óvatosan belestem. Brandon ott ült az ágyon, mellette pedig a szőke lány. Valamin nevettek, majd a fiú megfogta a lány kezét. Éreztem hogy összeszorul a torkom. Nem! Már nem érdekel. Emelt fővel léptem el onnét. Alighogy tovább mentem, a falhoz lapultam, mert sietősen toltak el mellettem egy hordágyat. Egy fiú feküdt rajta, talán 2 évvel lehet idősebb nálam. Koszos volt, véres, és rongyos. Pont mint nemrég Bran. Kicsit feszült lettem ettől, és sajgó szívvel néztem az orvosok után, akik az ágyat tolták. Mentsék meg a fiút…

 Új irány

Még tegnap időpontot kértem egy fodrásznál, így ma már eltudtam menni. Döntöttem. A hosszú barna hajamnak búcsút mondok, és közepes hosszú vörös lettem. A következő állomás egy tetoválós volt. Régi jó barátom, Dan dolgozott itt.

-Szia!- mosolygok rá.

-Szia. Miben segíthetek?

Elnevettem magam:

-Nem ismersz meg? Én vagyok az, Tamara!

-Tamara?!- hüledezik.- Baszki, mi lett veled?

-Hát.. Beújítottam.

-Azt látom!- bólint elismerően.- Dögös vörös. Na miben segíthetek kiscsajszi?

-Piercing-et szeretnék.

-Nocsak! És hova?

-Az orromba. Jobb oldalra. Fekete karikát.

-Rendben. Gyere, kilövöm most.- megyünk hátra a „műhelyébe”.

Tényleg másodpercekbe tellett az egész. Alig éreztem meg.

-Mennyivel tartozom?- érdeklődöm ismét a bejáratnál.

-Egy puszival.- vigyorog.

-Danny, komolyan kérdem.- nevetek.

-Semmivel. Barátok vagyunk.

-Rendben. Köszönöm. De a puszi az jár!- hajolok hozzá, mire rácsap a hátsómra.

-Remélem találkozunk még!

-Ha tetkó kell, ígérem hozzád jövök. Na szia!- mentem ki az épületből.

Őrült srác, de így szeretem. Még az egyetemen találkoztunk. Idősebb nálam, nem is kicsit. Olyan mintha a bátyám lenne. Sokszor védett már meg, sokat köszönhetek neki. És most ezt is. Hogy hozzá segített az új életemhez. Most már csak fél lábbal vagyok a tömegsírban.

Otthon neki álltam takarítani. Felsikáltam a megszáradt vértócsát, kiszedtem a szekrényből a kést, és összeszedtem a párna rongyait. A Brandonnal közös képünk a kukába landolt. Vagyis a képkeret. A kép még a kezemben maradt. Az emlékeimet nem tudom egy mozdulattal kidobni! De láttam tegnap a korteremben. Ő már tovább lépett. Jobban mondva fogalma sincs róla hogy mi volt köztünk. Ha ezek az emlékek még vissza térnek neki, akkor már késő lesz. Én eltűnök innét.

Felmentem zuhanyozni. Amikor a tükör előtt álltam és felnéztem, egy másik ember nézett vissza rám. Új embernek éreztem magam. És ez az új külső… azt sugallja hogy ez a lány bármire képes! Törhetetlen. Céltudatos. Érett, de mégis gyereklelkű. Elmosolyodtam. Így fogok élni. Egy őrült tinédzserként.

4 óra után pár perccel értem be a korházba. Megálltam a nővérpultnál, és szóltam egy nőnek hogy Thomashoz jöttem. Nem sokára feltűnt a folyosó végén a férfi, és közeledett. Amikor megállt előttem, alaposan végig mért. Megigazította a szemüvegét, amin elmosolyodtam.

-Miss Morgan?- lepődik meg.- Te jó ég! Mi történt magával?

-Napoztam, leégtem és áthaladt rajtam egy fűnyíró.- vonok vállat, mire elnevette magát.

-Na jöjjön, átkötöm a karját.

Bementünk a vizsgálóba és felültem a vizsgálóágyra. Óvatosan kezdte lebontani a kezemről a gézt, azonban a vatta a sebhez ragadt. Elkezdett gennyesedni. Felszisszentem amikor megpróbálta leszedni, de az nem akarta elengedni a karom.

-Ne haragudjon.- enged el, és a szekrényhez megy.

Kis kulccsal nyitotta ki az üvegajtót, és egy kis barna üveget vett elő. Kesztyűt húzott, tiszta vattát tépett és öntött rá olyan átlátszó izét. Ismét leült hozzám, vigyázva kezdte feloldani a gennyt. Lassan teljesen felszabadult a géz, és jobban szemügyre tudta venni a sebet.

-Hmm..- gondolkozik.- Ez így nem lesz jó. Túl széles. Össze kell varrnom.

-Hogy mi?- ijedek meg.

-Természetesen kap érzéstelenítőt.

-Oh jézusom..- hunyom le a szemeim, amikor a sebésztűbe bele fűzi a cérnát.

Úgy éreztem magam mint egy wodoo baba.

-Fordítsa el a fejét.- javasolja Thomas.

Hallgattam rá, és inkább belestem a gyógyszeres szekrénybe. Kis fiolák, tabletták, tűk.. Tű, mely most szúrta át a bőröm. Kirázott a hideg. Nem néztem oda, azért sem. Helyette a férfi arcát néztem. Túl fiatal orvosnak. Alig lehet 26 éves. Vonásai kisimultak, homlokán kis ráncok tűntek fel a koncentrálástól. Szemüvege lejjebb csúszott az orrán, mire vissza toltam neki. Nem zökkentettem ki, csak elmosolyodott.

Mire feleszméltem, már elvágta a cérnát. Utoljára fertőtlenítette le, és így már kevésbé marta a sárga gyógyszer. Vékony gézréteget tekert a karomra és felnézett rám.

-Köszönöm.

-Többet nem szeretném így itt látni! Szigorúan csak látogatóba jöhet.

-Magához?- csúszott ki a számon ez a pimasz kérdés.

Elvigyorodott.

-Hozzám.

Csak csendben vigyorogtunk egymásra, amikor épp megszólalt volna, de nyitódott az ajtó.

-Dr. Dontson! A tegnap műtött májbetegnek belső vérzése van!- sürgeti egy nővér.

-Azonnal megyek!- intézi oda mondatot, majd újra rám néz.- Most rohannom kell. Két nap múlva jöjjön vissza.

-Rendben.

-Viszlát!- rohan ki.

Összeszedtem magam, felvettem a bőrdzsekim és kiléptem a folyosóra. Most viszonylag nyugodt volt minden. Idősebb betegek sétáltak, nővérek rohangáltak, pár orvos lépett ki egy vizsgálóból. Elindultam a lift felé. De félúton hirtelen megálltam. Jobb oldalamon belestem egy korterembe. 315. Itt feküdt az a srác, akit tegnap hoztak be ugyanolyan sebekkel mint Brandont. Ledermedve néztem az ablakon keresztül. Visszajátszódott bennem az az élmény. Lassan egy hete.. De jól vagyok. Túl fogom élni.