40.fejezet

Nem tétlenkedhetek

Megelégeltem a dolgokat. Ledobtam magamról az orvosi cuccokat, a papírmunkát bebasztam a fiókomba, bezártam, és rohantam a folyosón át a 24-es vizsgálóba. A pszichológus. Egy kopogás után benyitottam, és szerencsére a munkatársamnál nem volt senki, csak a papírjait rendezte.

-Dr. Dontson!- mosolyog rám.

-Jó napot.

-Miben segíthetek?

-Egy betegről lenne szó. Tyler Hensley.

-A szőke fiú, igaz? Aki a maga barátnőjébe szerelmes.

-Igen.. Felőle szeretnék érdeklődni. Mennyire veszélyes a társadalomra?

-Üljön le.- kínálja a helyet.

Ahogy leért a hátsóm a sötétkék párnás székben, bele kezdett.

-A társadalomra egyáltalán nem veszélyes.- nevet.- Nem egy baltás gyilkos. Csak egy kijózanodott ember, aki keresi a helyét a drog világa után, és nagyon szeretetéhes.

-Erőszakos?

-Nem. Már nem. Gondolom még az elvonási tünetek idején volt benne pár indulatos érzés, de már jó ideje semmi gondja nincs.

-Mennyire.. szereti Tamarát?

-Miss Morgannel érdekes múltjuk van, éppen ezért is talán sokat vannak egymással, mert sok szál fűzi őket össze. A hölggyel nem beszélgettem, de sejtésem szerint neki sem volt könnyű élete, és a legfőbb boldogsága az volt, amikor Tylerrel tölthette az idejét. Éppen ezért ragaszkodnak egymáshoz, és térnek vissza mindig a megszokotthoz.

-Tud arról hogy a kapcsolatuk esetleg.. mélyebb mint barátok?- húzom félre a szám.

-Nem. A páciensem teljesen oda van Miss Morganért, de tiszteletben tartja az érzéseit ön iránt. És ebbe kezd lassan beleőrülni. A várásba és érzések elfojtásába.

-Értem..- kezdek gondolkozni.- És még Mr. Sterinnel nem beszélt? Tudja, a 315-ösből.

-Az ismeretlen által bántott fiúval? Csak keveset. Azt hittük súlyos emlékezetkiesése van.

-Egy ideig kezeltem, de aztán átadtam Dr. Swauternek. Mégsem az volt neki?

-Az emlékeinek 70%-a visszajött.

-Tessék?- pislogok nagyokat.

-Mondhatni orvosi csoda. Nagyon kevés volt erre az esély.

-És én erről miért nem tudok?

-Mert már nem volt az ön betege! Ha nem kérdez, nem tud meg semmit róla.

-De rohadt jó..- motyogom.- Mindegy. Köszönöm a segítség.

-Igazán nincs mit.

Ideges voltam. Nagyon felhúzott hogy Brandon visszakapta az emlékezetét, és erről nekem nem is szóltak! Akkor talán ez az egész elkerülhető lett volna.. A francba az egésszel..

A nap folyamán nem bírtam magammal, fél kettő körül bementem az igazgatóhoz, hogy egy hetes szabadságot vegyek ki. Simán elintéztem, majd rohantam haza. Feszülten téptem szét magamon az ingem hogy átöltözzek, miközben már azon kattogtam mi lesz a tervem erre az egy hétre. Nem fogok tétlenkedni. Felkaptam a telefonom, és tárcsázni kezdtem. Sokáig csengett csak, de nem baj, legalább volt időm gondolkozni mit mondjak. Már majdnem hangposta jelentkezett, én pedig egyre mérgesebb lettem.

 -Hallo?- szól bele végre.

-Tyler!- szólok rá, de aztán rájövök, hogy talán nem kéne ennyire durván.

-Thomas?- lepődik meg.

-Hol van Tamara?

-Nem.. tudom..- feleli eléggé bénán hazudva.

-Ott van?

-Nincs.- vágja rá.

-Szóval igen.- bólintok, és rögtön kinyomom.

Azonnal felkaptam a kulcsom az asztalról és kisiettem a kocsihoz. Teljes erőmből markoltam meg a kormányt, a szőke fiú nyakát képzelve oda. Esküszöm szarrá verem ha tett valamit is a lánnyal.

Kemény 3 percembe telt az út. Felálltam a kocsi beállóra, és kipattantam a még szinte guruló járműből. Berontottam a borostyánnal átszőtt kapun, majd be a házba, és a nappali közepén megálltam.

-TAMARA!- ordítok teli torkomból.

-Nincs itt. Már mondtam.- jelen meg a jelenlegi háztulajdonos a konyhaajtóban.

-Nekem ne hazudj, rendben? Pontosan tudom hogy itt van.- kezdek benyitni minden szobába.

Feltúrom a szekrényeket (nem tudom minek), benyitok a fürdőbe, átnézem a konyhát, az ágy alatt, és izomból verek bele az egyik szekrénybe. Tényleg nincs itt.

-Eltűnt?- kérdezi komolyan.

-Szerinted bazd meg?! Mit tettél vele? Hova rejtetted? Mit akarsz tőle?

-Semmit.- von vállat.

Eddig bírtam. Annyira irritált csupán az arca, hogy még magamat is meglepve, ököllel vertem bele a pofájába. Összegörnyedt egy nyögés kíséretében, de  nem hagytam hogy a földre érjen. Azonnal felrántottam a pólója nyakánál fogva, és a falhoz nyomtam.

-HOL VAN?!- üvöltöm a képébe.

Felnevetett. Tényleg nem épelméjű…

 -Megtaláltad itt? Nem. Miért nem hiszed el hogy nincs itt?

-Mert tudom hogy szereted, és bármit megtennél érte! Ki tudja mikre kényszerítenéd a beteg agyaddal..

-Jól mondtad. Szeretem.- lök egyet rajtam, hogy elengedjem.- Éppen ezért sosem bántanám! Minden rosszindulatúságot megbántam már. És ő meg is bocsájtott. Szóval nincs jogod számon kérni rajtam.

-Akkor is többet tudsz a maffiáról. Ők vitték el?

-Maffia?- ijed meg.- Brandon? De hát..

-Visszakapta az emlékeit.

-Mi van?!- akad ki.- Tehát Tamara nála van?!

-Ezt szeretném megtudni!

-De.. Biztos hogy nem..

-Akkor mégis kinél van? Két napja nem láttam. Jelenteni fogom a rendőrségen.

-Nem teheted!- csattan fel, amikor a telefonomért nyúlok.

-Miért? Talán mégis tudsz valamit?

-Nem. Vagyis de. Vagyis nem..- kapja el rólam a tekintetét és fel-alá kezd járkálni.

-Mondj el mindent! Felfogtad mekkora bajba lehet most?

-Nem! Még ha a maffia is vitte el.. Amit kétlek.. Megígértem Taminak hogy nem mondok neked róla semmit. Szeret téged! És mindentől meg akar óvni.

-Ja, persze. Erről biztos majd pont neked fog beszámolni.

-Igen, képzeld! És tudod miért? Mert bízik bennem. Akármennyire is nehéz felfognod. Van olyan dolog, amit például csak nekem mond el.

-De miért? Bennem nem bízik?!- roskadok a kanapéra.

-Dehogynem. Csak.. most minden szorosabb lett köztetek. És ezt nem akarja elveszíteni. És ezért fél néhány dolgot elpanaszkodni. Nem akarja hogy ezek a kis beszédtémák elrontsák az egész kapcsolatot.

-Ha téged szeretne.. Akkor velem tenné ezt?

-Nem. Mert engem nem tud szeretni. Szóval még feltételezni se lehet.

-De te.. Még mindig szereted.

-Tudod.. Vannak érzéseim itt belül, amiket egyszerűen képtelen vagyok irányítani..

 -.. De sose akartam közétek állni. Nekem mindig az ő boldogsága lesz a legfontosabb.

Nem tudtam mit is mondhatnék. Ty tényleg nem tartja rabban, azonban meghatározottabb információkhoz most sem jutottam.

-Hol tartják rabba?- nézek fel rá.

-Nem tudom. Az sem biztos hogy náluk van.

-Hát jó. Akkor majd én fogom megkeresni.- állok fel határozottan.

-Mi?! Nem! Nem mehetsz oda! Fogalmad sincs mire készülsz! Amint meglátnak, agyonlőnek. A gyár az övéké, vagy 40-en védik a kaput.

-Gyár? Szóval egy gyár a törzshelyük. Kösz a tippet!- indulok kifelé.

-Thomas!- kiált utánam, de becsaptam magam után az ajtót.

Jobb is hogy nem segít. Úgyis felhúzná az agyam és neki esnék..

Gondolkoztam hazafelé. Hogyan álljak neki? Egyáltalán.. csináljak valamit is? Nem szeretnék meghalni. De azt se szeretném hogy egy nap az ő holttestét kell azonosítanom a kórház alagsorában. Annyi minden kétes most, és úgy érzem mintha jégen sétálnék. A hiánya miatt itt van bennem a hideg érzés, és akármerre lépek, egy pillanat alatt beszakadhat alattam a jég, és akkor nekem annyi.

Otthon meglepetésemre zörgést hallottam a konyhából. Kabát a fogason. Cipők rendezetten. Ott az ő kabátja is. Hirtelen fel sem fogtam. Sokkoltan álltam az ajtóban, de pár perc után bizonytalanul indultam meg a konyha felé. Az ajtón bedugva a fejem megláttam a női kezeket, és elbizonytalanodtam. Nem mertem jobban benézni, mert mi van ha csak a képzeletem játszik velem?

-Thomas?- hallom meg, és a hang még a felszín alá is leránt az egekből.

Nem az ő hangja.

-Anya?- ismerem fel és megrökönyödve állok meg teljesen előtte.

-Szia kincsem! Mi van veled? Semmi hír? Jól vagy?- rohan hozzám és megölel.

-Semmi hír róla. Ez már a második nap. És nem tudom elérni. Most voltam az egyetlen barátjánál, de ő sem tud róla semmit.. Valami rohadtul nincs rendben!- idegeskedek.

-Nyugodj meg drágám, biztos van reális válasz. Nem kell a legrosszabbra gondolnod.

-De igen.. Óriási bajban van!- gondolok bele, és bár eddig se nagyon tartottam magam, de most sírva ültem le az asztalhoz.

Nem tudom elmondani mit érzek most. Mérhetetlen ürességet, erős nyomást és fullasztó szorítást a mellkasomban, és kikészültem a hiányától. Legszívesebben megölném magam. Most jövök csak rá mennyire nem akarok élni nélküle. Teljesen elvesztem ebben a nagy világban, és amit egyedül elértem a karrieremmel, most egy perc alatt úgy letudom rombolni, hogy észre sem veszem..

-Mihez kezdesz most?- ül le mellém, és megfogta az egyik kezem, a másikkal pedig letörölte a könnyeim.

-Nem tudom.- szipogok és összeharapom az ajkaim.

-Lehet egyszerűbb lenne elfelejteni..

-Nem mondok le róla! Hát nem érted mennyire szeretem?! Nem láttad rajtam milyen boldog voltam mellette?

-De láttam.- sóhajt.- És sajnos azt is láttam amikor ugyanígy összezuhantál Eva után.

-Nem, a kettőt nem lehet összehasonlítani.

-Egyik sincs itt már melletted, nem?- vonja fel a szemöldökét.

Szóra nyitottam a szám, de nem tudtam mit mondani. Igaza van. De nem jogos a feltételezése.

-Tamara még most is itt lenne mellettem ha tehetné!

-Tehetné. De úgy néz ki ő nem akarja.

-NEM! TE SEMMIT SEM ÉRTESZ!- üvöltöm le a fejét, mire megretten.- Elrabolták! Érted?! Valahol fogva tartják, és ki tudja mi célból. De nem hagyom sokáig magára. Meg fogom keresni.- állok fel elszántan és a nappaliba megyek a laptopomhoz.

A kanapén ültem, míg a gép a dohányzóasztalon volt, és felmentem a térképre. Lázas keresésbe kezdtem, a közeli elhagyatott gyárak között. Több mint 30 találat volt a keresésemre. Valahogy szűkíteni kéne.. Lássuk csak… Drogosok. Ahhoz milyen gyár lenne a legmegfelelőbb? Vegyszer, vagy téglagyár. Újra futtattam a keresést, és így jött ki 7 darab. Hármat alapból kizártam, mert nagyon messzire esett, konkrétan az ország másik oldalára. Maradt 4. Egész közel. Mindegyiket fel fogom keresni, és addig nem nyugszom, amíg meg nem lelem amit keresek. De nem mehetek csak úgy oda. Kellenek felszerelések. Fegyver. Kés. Vagy akármi, amivel az esetleges támadóim leszerelem. Nem tudom kihez fordulhatnék. Talán Tyler. De hozzá biztos nem. Úgyse segítene.

Megvan! William! A volt egyetemi osztálytársam, akivel a múltkor vacsoráztunk. Igaz hogy ügyvéd, de nagy szerencsejátékos, biztos tud nekem segíteni a baráti körei miatt. És akár velem is tarthatna.. Holnap el kell mennem hozzá. Be fogom avatni, és remélem hogy mint jó barát, velem tart. Ő az egyetlen reményem.

Anyu lecsukta előttem a laptopom.

-Menj és feküdj le. Már vagy két órája itt gubbasztasz. Hulla fáradt vagy.

-Nem, még valamit el kell intéznem!

-Ráér az holnap is!

-Nem érted hogy fogy az idő?!

-THOMAS!- kiabál most ő rám.- Elég volt! Én megértem hogy szörnyű helyzetben vagy, de magadra is kell gondolnod! Teljesen ki vagy merülve.

Megfeszített állkapoccsal mentem el mellette, és bevonultam a szobámba. Imádom anyut, de most nagyon feldühített. Sejtése sincs mit érzek.. Milyen érzés az, amikor ott motoszkál a tudatodban, hogy életed szerelme talán sosem lesz többé a tiéd, és még csak el sem köszöntél tőle.. Rettentően rossz előérzetem van..