39.fejezet

Sziasztooook!:)

Drága olvasóimhoz szólnék most pár szót, megint. Először is, nagyon köszönöm a sok támogatást és kedves szavakat, jól esik azt látni hogy minden nap több százan lestek fel ide hozzám^^ Remélem minden idetévedőnek tetszik, és továbbra is számíthatok rá. Na de ennyit a szövegből, itt az új rész, amiről fontos dolgokat kell elárulnom. Most egy szemszög váltás következik, ami annyit jelent, hogy eddig Tamarától hallottuk a dolgokat, most viszont már az orvostól fogjuk. Úgy érzem fontos megismerni az ő gondolkozás módját is, az érzéseit, és esetleg pár fel nem tett kérdésetekre is fog válaszolni. Szóval most egy ideig tőle halljuk az eseményeket, mivel Tami.. hát.. majd rájöttök mi történt vele:) Jó olvasást! ♥

Lena xx.

*Thomas szemszöge*

Egy fárasztó nap után, jól esett végre haza menni ahhoz, aki a legtöbbet jelenti számomra. Végre túlestem a legnehezebb dolgon, elmondtam a titkom. És nem történt semmi baj. Neki nem ez a lényeg. Legalábbis ezt hittem. Aztán amikor beléptem az ajtón, mérhetetlen üresség dobogtatta meg a szívem.

-Tamara!- kiabáltam, de feleslegesen.

Nem volt itthon. Ledobtam a táskám, körbe rohantam a nappalin, a konyhán, a szobákban, és még a fürdőt is megnéztem. A lány sehol sem volt. Minden cucca érintetlen maradt, nem úgy ment el mintha elköltözött volna. És ez az egy ami megnyugtat. De ugyanakkor fel is idegesít. Igyekeztem arra gondolni, hogy máskor is volt már hogy elment Tylerhez vagy épp csak sétálni. De most nem tudok nyugodt lenni, azok után amilyen fenyegető üzeneteket kaptunk. Agyaltam még egy kicsit, de azért felhívtam. Sokáig csak csengett, de nem vette fel. Kétségbe estem. Most mit csináljak? Menjek el a régi házához? Rendőröket hívjak? Haza jön még ma este? És ha nem, mihez kezdjek?

Végül arra jutottam, hogy felhívom anyát. Ő legalább megtudna nyugtatni.

-Szia kincsem!- veszi fel álmosan.

-Szia anya. Felébresztettelek?

-Nem, még nem készültem aludni. Mi történt? Talán baj van?

-Tamara eltűnt.

-Tessék?- kérdezi értetlenül.

-Tegnapelőtt este.. Elmondtam neki. Azt.

-És rosszul fogadta?

-Nem, egyáltalán nem. Tegnap egész nap itthon voltunk, és tényleg semmi jel nem látszott rajta hogy ez zavarja. Mindent részletesen átbeszéltünk, és..- gondolkozok.

-És?

-Basszus. Azt mondta, hogy mindig emlékezzek arra, hogy ő csak az én érdekeim nézi, és mindig arra törekszik hogy nekem jó legyen.

-És?

-Mostanában volt pár fura jel, hogy bajba van. És talán engem is belerángatott volna ha velem marad. Meg akart védeni..

-Ugyan drágám, feltételes módban beszélsz. Tehát nem biztos, ez csak egy feltételezés. Vannak sokkal reálisabb magyarázatok is. Lehet egy barátjánál van. Vagy elment valahova mialatt te dolgoztál, és nem ért még haza. Nyugodj meg, kérlek. Próbálj meg aludni, és várd meg a reggelt. Biztos vagyok benne  hogy előkerül. Tudod.. Ő nem Eva.

-Tudom.. Majd holnap beszélünk. Jó éjszakát anyu!

-Szia, szeretlek!

Félre dobtam a telefonom, és úgy döntöttem lezuhanyozok. A forró és hideg víz váltakozása nagyjából elűzte a rosszabb gondolataim, és igyekeztem legyőzni az aggódásom. Tényleg biztos van egyszerű válasz. Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni.

Miután végeztem, kiléptem a zuhanyzóból és egy törölközőben mentem a szobámba. Kinyitottam a szekrényt hogy felöltözzek, de szembe találtam magam a ruháival. Pontosan tudom hogy ez nem az én szekrényem, mégis ezt nyitottam ki. Kivettem egy pólóját, és mélyet szippantottam az illatából. Pont mint Ő. Ez a felső volt rajta az első ebédünkkor. Szépen összehajtottam, és visszaraktam. Ideálisabb darabokat kerestem magamnak, felvettem őket, és bedőltem az ágyba. A plafont bámulva agyaltam. Valami itt nem stimmel.

 A mellettem lévő hely hideg, és üres. Ez nagyon nem Tamira vall. Főleg nem az utóbbi időben, amikor minden percét mellettem akarta tölteni. Bár ez eléggé furcsa is, főleg most hogy eltűnt. Ki tudja merre van és mit csinál. Lehet én itt nyugodtan fekszek, ő pedig valahol óriási bajban van. Lehet segítség kéne neki.. Annyi negatív gondolat vert szöget a fejembe, hogy már erőm sincs valami egyszerű dologra gondolni, mint hogy például Hensleynél van, biztonságban. De ha ott is van.. mit csinálnak ilyen későn? Biztos vagyok benne hogy még egyszer nem feküdne le vele.. Bár a felől kicsit kételkedek hogy a srác miket csinálhat vele. Azt hiszem holnap beszélek a pszichológussal. Tudnom kell mennyire veszélyes rá az a szőke gyerek..

*                            *                                *

Nem volt senki, aki csókkal ébresztett volna. Ami elég rossz érzés volt. De a mélypont ott jött el, amikor még csak a konyhába sem csinált senki reggelit. Nem jött vissza. Egész éjjel távol volt, és megnéztem a telefonom; még csak nem is keresett..

Összekaptam magam, és kocsiba ülve elindultam a kórházba. Életembe nem léptem még be ilyen szomorúan, munkára éhezve a főbejáraton. Azt hiszem megint a munkába fogok temetkezni, így megpróbálva lekötni a gondolataim.

-Jó reggelt!- köszön Kelly, amikor megállok a nővérpultnál.

-Jó reggelt..- mormolom, miközben átlapozom a felém nyújtott papírokat.- Ha megkérhetném, behozná az elmaradásaim? Most van egy csomó szabad időm, meg tudom csinálni a papírmunkákat.

-Mindjárt megkeresem őket.- indul el a raktár felé.

Felkaptam a dossziét, és a 27-es vizsgáló felé indultam.

Benyitottam, lepakoltam, felakasztottam a kabátom a sarokban álló fogasra, felvettem a köpenyem, és az asztalhoz fordultam a nyakamba akasztani a sztetoszkópom, amikor megláttam az ágyon ülni..

-Maggie!- mosolyodok el.- Mit keresel itt?

-Tudtam hogy ma szomorú leszel.

-Mégis honnan tudtad?- megyek oda hozzá és megölelem, majd elé húzva egy széket, leülök vele szembe.

-Megérzés. Tamara nem jön be?

-Tamara.. Most nincs itthon.- nyelek egy nagyot.

-Hova ment?

-Hát..

-Nem tudod, igaz?

-Nem.

-Volt nálam. Tegnap este.

-Hogy mi? És mit mondott? Jól volt? Mit akart? Egész éjjel itt volt? Üzent valamit? Hol van most?

-Thomas!- szól rám, és megforgatja a szemeit.- Elment.

-Hova?

-Nem tudom.

-Akkor mit mondott? Mindent mondj el!

-De nem szabad. Megígértem neki!

-Értem.. De… Azért ment el mert nem szeret?

-Nem. Azért mert muszáj volt neki.

Felsóhajtottam és megdörzsöltem a szemeim, megpróbálva összeszedni a gondolataim.

-Figyelj Maggie, ez nem ígéret kérdése. Lehet hogy Tami óriási bajban van, és minden részlet fontos ebben a történetben. Szóval szépen kérlek hogy mondj el mindent! Tegnap reggel óta nem tudok róla semmit, és nagyon hiányzik..

-Rendben.. De nem tőlem tudod ezeket.

-Megegyeztünk.

-Szóval tegnap este bejött olyan 10 óra felé. Hozott nekem sütit, és jött elbúcsúzni. Sokáig bent volt, beszélgettünk. Nem mondott semmi konkrétat, csak hogy hiányzol neki, szörnyen érzi magát, és reméli hogy idővel jól leszel. Muszáj volt elmennie, mert itt mindenkit csak bajba sodorhatott volna. Valami nulláról beszélt..

-Zero.

-Igen, arról. És nagyon félt. Sokat sírt. Nem is igazán értem mi ez az egész, de megkért hogy vigyázzak rád. És hogy próbáljam meg tartani benned a lelket.

Minden tiszta káosz lett hirtelen. Teljesen összefüggéstelen az egész, okát nem igazán látom, csak a tudat egyre erősebb bennem, hogy itt hagyott. Hogy többé sose hozzá megyek majd haza, hogy nem láthatom minden nap.. Sőt, talán soha…

-Thomas..- ugrik le az ágyról és oda lépve hozzám letörli a könnyeim pici ujjaival.

-Maggie, én annyira szeretem!- zokogok fel és az ölembe ültetve szorosan megölelem a kislányt.

-Tudom..- simogatja meg a hajam.- És ő is téged.

-Akkor miért tette ezt velem?

-Azt mondta, emlékezz. Mindent úgy tesz, hogy neked legyen a legjobb.

Hát persze. Még amikor a kanapén feküdtünk. Ő végig erről beszélt. Már ott búcsúzkodott.. Ah, hogy lehettem ilyen vak hogy nem láttam?! Basszus..

-Itt vannak a papírok.- lép be a nővér, de el is hallgat amikor meglátja hogy a kislánnyal az ölembe sírok.- Elnézést..

-Semmi gond.- állok fel, és megtörlöm az arcom.- Kelly, nem tudod bent van e Dr. Clawford?

-Már fél órája.

-Köszönöm. Maggiet vissza tudná vinni a szobájába?

-Persze.

A kis beteghez fordultam, és mielőtt átadtam volna, a homlokára pusziltam.

-Köszönöm hogy elmondtad. Minden rendben lesz drágám!

Már a nő kezében volt, és épp mentek volna ki, amikor még utánam szólt:

-Tom! Hozd haza kérlek..- csuklik el most az ő hangja.

-Ígérem.- mosolygok rá, és eltűnnek a látókörömből.