8. fejezet

Indokolatlan ebéd

Tegnap este Teen Wolf maratont tartottam, így elég későn aludtam el, kettő körül. Ez természetesen annyit jelentett hogy későn keltem. Olyan későn hogy délután egykor. Kómásan öltöztem fel és gondolkodás nélkül indultam a korházba. Csak a parkolóban sikerült felfognom hogy még egy csomó időm van négyig. Most már mindegy. Belenéztem a visszapillantó tükörbe és sajnálattal vettem tudomásul hogy nem vagyok egy kifutóra fésült modell. Próbáltam néhány tincset megigazítani, de menthetetlen volt. Sóhajtva szálltam ki, bezártam a kocsit és bementem az épületbe. Egyből szemet szúrt hogy a dolgozókon fehér ing helyett rózsaszín van. Mármint a nőkön. A férfiak fehér ingére pedig egy rózsaszín szivecske volt tűzve. Újabb felismerés: Valentin-nap. A legutálatosabb „ünnep” számomra. Természetesen az utam elvitt a 261-es korterem mellett, és akaratlanul is benéztem. Brandon ágyához egy lebegő szív alakú lufi volt kötve, a lány ott ült az ágyán és épp csókolóztak. Pont csak a szemem sarkából láttam, siettem tovább. Nem sokára az utamba került a 315-ös terem is. A bent levő fiú aludt. Nála már megálltam egy percre. Jó nézni milyen békés. Természetesen ott se időztem, mentem a 27-es vizsgálóba. Egy kopogás után benyitottam. Dr. Dontson a szíves kitűzőjével babrált és a sziszegése arra utalt hogy megszúrta magát. Aztán észre vett és félre dobta azt a vackot. Bájos mosolyt varázsolt magára.

-Segíthetek?- élvezem ki gúnyosan a helyzetet, hogy most ő bénázott.

A kezembe adja a kitűzőt és közelebb lépve hozzá átszúrom a tűt az ingén. Igyekeztem nem megszúrni, de felszisszent.

-Ne haragudjon..- nézek fel aggódva rá.

Csak vigyorgott.

-Nem szúrt meg.

Felnevettem:

-Akkor oldja meg egyedül!- játszom a megsértődöttet.

-Naaa!- kapja el a karom és visszahúz magához.

-Hagyjon. Cserélje ki a kötést és már itt sem vagyok.

-Nem fogom kicserélni a kötést. Felesleges.

-Akkor minek kellet ide jönnöm?- vonom fel a szemöldököm értetlenül.

-Mert el szeretném hívni ebédelni.

Kínosan felnevettem.

-Ez is egy poén?

-Nem. Szóval? Eljön velem?

Azt se tudtam hirtelen mi a nevem, nem hogy még válaszoljak is..

-E.. El.. Persze.

-Helyes.- vigyorog.

Kimentünk a folyosóra és beálltunk a liftbe. Egy idős pár volt mellettünk. Ők ünnepelték a Valentin-napot. Az ősz hajú néni a szemüveges bácsi karjába karolt és elképesztő volt az a szeret ami belőlük áradt. A lift ajtaja kinyílt, ők mentek ki előbb, majd mi is folytattuk az utunk. Az egyik közelebbi vendéglőbe mentünk be és leültünk a sarokba. Nyüzsgő emberekkel teli hely volt, öltönyös férfiak tárgyaltak valamit vitásan, nők beszélgettek valami sorozat nyálas részleteiről, a konyhából veszekedés zaja szűrődött ki, és két család is volt nem messze tőlünk, hangos gyerekekkel. Én a többi vendéget vizslattam, amíg a fiú az étlapot. Aztán tekintetem inkább rajta állapodott meg. Hunyorítva leste az apró betűket, hibát keresve a szövegben. Maximum az árakkal nem lehet kibékülve. Én is átnéztem a menüt.

-Sziasztok, mit hozhatok?- ér mellénk egy fiatal pincér lány.

-Mit kér?- néz rám Thomas.

A csaj szeme elkerekedett a magázástól hisz még a vak is látja hogy két évvel vagyok csak fiatalabb.

-Cézársalátát.

-Én pedig egy szendvicset.- adja le a rendelést.

A pincér eltűnt, mi pedig egymásra mosolyogtunk.

-Valami.. Van valami amit szeretnék kérni.- köszörüli meg a torkát. –Nem lehetne hogy tegeződjünk?

Felsóhajtottam.

-Épp kérni akartam. Elég érdekesen nézett ránk a csaj..

Evés közbe persze beszélgettünk, hisz ez volt a célunk. Nem is az evés.

-És miért választotta az orvosi szakmát?

-Már nem is tudom. Van valami furcsaság az emberi testben.. Azt hiszem engem az egész tanulásom során a boncteremben tett látogatásom volt a legvonzóbb számomra. Imádtam.

-Szóval nem az a tipikus „csak segíteni akarok az embereken”?

-Nem.- nevet megint.- Érdekes de én örülök ha megsérülnek az emberek. Mindig új dolgokkal találkozom.

-És én új dolog voltam?- csúszik ki megint egy pimasz kérdés.

-Rendkívüli. Ilyennel még sosem találkoztam.

-Ezt hogy érti? Vagyis érted.- javítom ki magam, kicsit szokatlan most így hirtelen a tegeződés.

-Hogy akarod, hogyan értsem?

Elvigyorodtam én is. Már megint csapda.

-Szóval…- próbálok kitérni ez alól a kérdés alól.

-És te minek tanultál?

-Hát.. Papír szerint nyelv tanár vagyok. De még sosem dolgoztam iskolában.

-Milyen nyelveket tudsz?

-Angol, latin, francia, német és pici olasz.

-Hűha. És milyen szakterület érdekel még?

-A pszichológia.- vallom be.- Úgy volt hogy újra egyetemre megyek, de aztán jött.. Aztán jött Brandon.- sóhajtok.

Félre húzta a száját.

-Ha megkérdezhetem, milyen volt vele élni?

-Borzasztó. Már jó ideje csak vert és megerőszakolt.- motyogom.- Vagy épp kiadott a barátainak pénzért.. És ha tiltakoztam durva dolgokra is képes volt.

-Például?

-Vágta már le a hajam. Vagy kikötött az ágyhoz vagy a lépcső korlátjához. És magamra hagyott, vagy pont hogy durván foglalkozott velem. Altatót adott és onnantól kezdve csak egy rongy voltam számára.

-Ezért fel is jelenthetnéd.

-Tudom. De nem vagyok rá képes.

Felsohajtott.

-Mostantól akárhányszor ránézek undor fog lenni az arcomon. Hogy képes valaki ilyesmire?!

Meglepődtem. Két dolgon is. 1: Meglepően kiborult. 2: Meglepően könnyen beszéltem neki erről.

-De inkább hagyjuk ezt. Nem szívesen emlékezem vissza.

-Persze, megértem.- bólint.- De azért örülök hogy eljött velem.

-Ezért az a salátáért megérte.- felelem átlagosan.

Tekintetéből tudtam hogy rájött a cinizmusomra, és valami frappáns válaszon gondolkozik.

-Igen, más érdekes nincs is itt.- reagál végül.

-Hát akkor menjünk.- állok fel.

Kimentünk a vendéglőből, és mivel gyalog mentünk, ezért vissza sétáltunk a korházhoz. A parkoló bejáratánál megálltunk.

-Nekem.. Már nem kell vissza mennem.- bólintottam az épület felé.

-Majd holnap.

-Biztos?- mosolygok.

-Biztos. Kiszedem a varratott.

Arcomra ráült a bizonytalanság és a riadtság.

-És az.. Fájni fog?

-Nem. Ígérem.

-Szóval fájni fog.- állapítom meg.

-Naaa!- nevet.- Komolyan mondtam.

-Hát jó.

-Most mennem kell. Kezdődik a délutáni műszak.- pillant a karórájára, melyről így ránézésre is megállapítottam hogy nem valami olcsó ékszer.

-Rendben. Szia.- hátrálok még mindig őt nézve.

-Vigyázz!- kap hirtelen a karjaim után és visszaránt magához.

Majdnem neki sétáltam háttal egy épp kanyarodó autónak. Intett a sofőrnek, így kérve elnézést, és az tovább hajtott. Hirtelen azt sem tudtam hogy most mi történt. De a tekintete tudatosította bennem hogy eléggé nagy volt az esélye hogy elütnek.

-Jól vagy?- mér végig de nem enged.

-Aha.- motyogom.

-Úristen..- néz fel az égre és magához ölel.- A frászt hoztad rám!

Szorosan megöleltem, hisz kisebb sokkban voltam. Az egész csak másodperceken múlt..

-Biztos jól vagy? Kérsz esetleg nyugtatót? Megvizsgáljalak?- aggódik.

-Nem lett bajom, felesleges a vizsgálat. Csak megijedtem.

-Kérlek vigyázz magadra! Ha nem vagyok itt akkor…

-De itt voltál. És köszönöm.

Bólint. Kihátrálok a karjaiból és körülnézve átszaladtam az úton a parkolóba. Még megvárta amíg beülök a kocsiba, intett, aztán bement az épületbe. A kormányra hajtottam a fejem.

-Basszus..- suttogom.

Teljesen megbolondít. Egyszerűen képtelen vagyok a külvilágra figyelni a közelében.