9. fejezet

Kísértő múlt

A délelőttöm azzal ment el hogy FriendZone epizódokat daráltam. Ami lényegében arról szól hogy a legjobb barátok közül az egyik többet érez és ezt be akarja vallani a másiknak. Több kevesebb sikerrel. A tegnapi után nem annyira akartam Tommal szembe találni magam. Meg aztán kiszedi a varratot. Félek. De nagyon.

Szendvicset csináltam magamnak ebédre amikor megszólalt a telefonom. Kíváncsian léptem oda az asztalhoz és a készülék fölé hajoltam.

„Brandon”

A név láttán a kés kiesett a kezemből, szerencsére az asztalra. Remegve vettem fel a kezembe és azon agyaltam hogy most elfogadjam e.. Végül megnyomtam a zöld ikont.

-Hallo?

-Tamara?- hallom, de nem azt a hangot amire számítottam.

-Igen.

-Hol van Brandon?!

-Ki beszél?

-A törzsvendéged. Már meg sem ismersz?- kérdezi és érzem a hangján hogy vigyorog.

-Tyler?- eszmélek fel.

Ő az exem „legjobb” haverja. Jobban mondva a drogos társa. Neki adott ki a legtöbbször, tehát eléggé ismerem, bár a testét jobban megjegyeztem mint az arcát. Azt többször láttam már magam fölött az ágyban.

-Talált baba. Mi van azzal a hülye gyerekkel?

-Korházba van.

-Szétverték mi?

-Nem tudom mi történt vele. És ő se. Amnéziás.

Felnevetett.

-Nagyon vicces vagy édes.

-Komolyan mondom. Semmire se emlékszik. Rám se. Új barátnője van. És már nem drogozik.- hangsúlyozom az utolsó mondatot.

-Értem. De te azért emlékszel rám ugye?

-Sajnos.- mormogom.

-Nem mehetnék át hozzád kicsit játszani? Olyan rég láttalak már.

-Tyler, ne merj átjönni!- figyelmeztetem.

-Na miért? Talán új pasid van?

-Nem.. Nincs.

-Szóval egyedül vagy. Akkor megyek.

-TYLER NEM!- kiabálok de egy pittyenés jelezte hogy a beszélgetésnek vége szakadt.

Azonnal a nappaliba rohantam, felkaptam a pulcsim, a kulcsom és a pénztárcám, majd cipőt húzva kirohantam a lakásból. A fiú nem lakik messze, hamar ide ér. Már a kapun léptem ki amikor az utca végén bekanyarodott a BMW-jével. Nem volt időm kocsiba ülni, rohantam. A legelső sikátorba futottam be és bele telt egy kis időbe mire rájöttem hogy hol is vagyok. Sietősen folytattam az utam a korházba. Nem sokára forgalmas útszakaszhoz értem, elvesztem az ember tömegben. Ettől függetlenül rohantam tovább. Tylernek megvannak az emberei, csak egy hívás megtudja hol vagyok. Még átfutottam három utcát és végre oda értem keresett helyre. Berontottam a főbejáraton és a liftbe rohantam. Időm se volt most azzal foglalkoznom hogy kortermekbe lessek be, azonnal a 27-es vizsgálóba nyitottam. Peckemre pont voltak Dr. Dontsonnál. A nő is és Ő is értetlenül nézett rám.

-Elnézést..- hebegem.

-Egy percet kérek.- intézi a betegének és a sarokba vonul velem.- Mi történt? Miért lihegsz? Futottál?

-Nincs semmi. Csak siettem fel.- túrok idegesen a hajamba.

-Nem hiszem el. Mindjárt végzek, és akkor megbeszéljük.

Visszament az vizsgáló ágyhoz és valamit még beszélt a páciensével.

-Holnap reggel Dr. Swauter bemegy magához és átadja a zárójelentést. Haza mehet. De amint valami fájdalmat érez, rögtön jöjjön vissza. Hívja a mentőket.

-Rendben. Köszönöm szépen!- tápászkodik fel a 35 körüli nő és az ajtó felé tipeg.

Perceken belül kettesben maradtunk. Oda mentem az ágyhoz és felugrottam rá.

-Szóval mi történt?- néz rám és oda húz elém egy széket, hogy leszedje a gézt a kezemről.

-Semmi.- motyogom.

Abba hagyta amit csinált és a szemembe nézett.

 

-Komolyan azt várod hogy higgyek neked?

Nem válaszoltam. Túl jól megismert ebben a másfél hétben.

-Rendben. Nem akarsz róla beszélni. Most adok érzéstelenítőt, kiszedem a varratot és végeztünk.- ismerteti a „tervet”.

Fújt valami hideg sprayt a sebre, és ollót meg csipeszt vett elő. Nem néztem oda amikor belekezdett. Már kívülről tudom a falakon lévő 5 plakát tartalmát, hogy milyen színű az íróasztalán az a sok szövegkiemelő és hogy milyen könyveket tart az egyik polcán, ezért olyat kerestem, amit még nem ismerek eléggé. Őt. Rajta állapodott meg a szemem és figyeltem az arckifejezését. Homlokán apró ráncok jelentek meg, mint mindig amikor koncentrál, de most nem voltak lágy vonásai. Állkapcsa megfeszült, összeszorította a fogait. Szerettem volna azt hinni hogy ez is csak a koncentrálástól van, de pontosan tudtam hogy aggódik és ideges hogy valami történt velem. De nem mondhatom el neki.

Felszisszentem. Kicsit fájt, de őt ez nem érdekelte. Nem szólt. Végül a „cérna” távozott a bőrömből és még egyszer lefertőtlenítette. Most néztem csak rá a kezemre. Bizony ott maradt a heg és eléggé taszító látványt nyújtott. Elkeseredtem. Undorító volt.

-Még fog javulni. Nem lesz ilyen..

-Ilyen taszító?!- nézek a szemébe és kicsordulnak a könnyeim.

-Nem taszító.. Csak egy seb.

-Örökre ilyen undorít maradok..- harapom össze az ajkaim.

-Hogy mondhatsz ilyet?!- áll fel elém és miközben megsimogatja az arcom, letörli a könnyeim.- Inkább a kezeden legyen heg, mintsem a szíveden..

Egyik kezem az ingére teszem, oda ahol a szíve van. Most értettem meg hogy.. Neki is van maradandó sérülése. Csak neki nem látszik. És én ezt idáig észre se vettem.. Mert elvoltam foglalva a saját gondjaimmal. Bezzeg ő mindig az én érdekeim nézte. Úristen hogy miért vagyok ennyire… ennyire..

A kezeimre tette a kezét és elhúzta a mellkasáról.

-Elmondod mi történt?

Mégis kiben bízzak ha nem benne?!

-Brandon egyik drogos haverja felhívott ma. Nem engem keresett, de tájékoztattam a srác állapotáról. Aztán rájött hogy most egyedül vagyok otthon. És többek közt neki adott át Bran egy-egy kalandra.. Szóval érted…

-Értem.- kímélt meg attól hogy kiejtsem azt a szót.

-És el akart jönni hozzám. De megtiltottam neki. Erre persze nem is figyelt. És tudva hogy mit tud velem tenni.. Kirohantam a házból, de annyi időm már nem volt hogy kocsiba üljek. Ezért rohantam ide. Megvannak az emberei és percek alatt kideríti hol vagyok. Úgyis figyeltetni fogja mostantól Brant.

Nem láttam rajta érzelmeket. Mindent leplezett és egy szót se szólt. Levette az köpenyét, felakasztotta a sarokba levő fogasra, a zsebébe mélyesztette a telefonját és megfogta a kezem. Elkezdett húzni maga után.

-Bízz bennem.- próbálja enyhíteni az értetlenségem.

Sietős léptekkel hagytuk el a vizsgálót, a folyosót, majd az egész korházat. Az épület mögé siettünk, és kinyitott egy fekete Rovert. Beültetett előre, majd ő is beült és behelyezte a kulcsot.

-Most mire készülsz?- nézek rá.

-Nem tudom. De haza nem mehetsz.

-Pedig muszáj lesz!

-NEM!- kiabált és a kormányra feküdt.

Hogy is mondjam.. Eléggé meglepett. Ideges volt és szinte hallottam ahogy gondolkozik. Csak azt nem értem miért foglalkozik az én dolgaimmal.

-Figyelj, ezek az én problémáim, nekem kell őket megoldanom. Így is sok helyzetben mentettél már meg, többet nem várhatok el tőled.

Némán felnézett és úgy bámult rám mintha szellem lennék. Nem értettem miért, de hamar leesett hogy nem is engem néz, hanem mögöttem az ablakot. Én is oda fordultam és megláttam.. Azt akit a legkevésbé akartam most.

-Tyler..- suttogom.

Lehúzom az ablakom és várom hogy mondjon valamit.

-Nem voltál otthon. Nem szép dolog megszökni..- jegyzi meg, és ismerem már annyira hogy tudjam: ez a tekintet valami szörnyű és kegyetlen büntetési módot rejteget.

-Megmondtam hogy nem érdekelsz. Brandon már nincs, és eddig se volt közünk egymáshoz.

Erre csak fintorgott, majd felmérte a helyzetem. Ekkor vette észre Thomast.

-Te meg ki vagy?- vonja kérdőre.

-Azt hiszem nincs jogod tudni a választ.

-Csak egy barát. Nem kell rászállnod.- jegyzem meg rosszat sejtve.

-Nem ígérek semmit. De ha sokat pattog, tudod mi lesz a vége.- vigyorog és ujjait a fejéhez rakja mint egy pisztolyt.

- Na most léptem. De benézek majd hozzád valamikor. Szeretnék üzletelni veled. Tudod…

Csak felhúztam az ablakot és már el is tűnt. Nem bírtam megszólalni. El tudtam volna süllyedni szégyenemben.

-Hát ez…- mormogja.- Undorító.

-Az én hibám.

-Dehogy a te hibád! Itt minden csakis Brandon hibája. Ő tette ezt veled, és neki megadta az ég hogy mindent elfelejtsen és újra tudja kezdeni, de téged itt hagyott a saját mocskában.

-Egy megoldás maradt..- gondolkozok.

-Eszedbe se jusson!- vágja rá, tudva mire gondolok.

-De igen. Meg kell egyeznem Tylerrel hogy ez lesz az utolsó hogy mi találkoztunk és cserébe…

-Nem! Nem engedem hogy hozzád nyúljon!

-Tom, te orvos vagy. Mi a legrosszabb? Megkésel. Bead valami gyógyszert. Kárt okoz bennem.

-És ezekben is benne van az a veszély hogy nem éled túl! Ha tudnád hány olyannal találkoztam már aki belehalt abba hogy gyógyszereket evett, vagy épp megkéselték. Az egészséged pedig nem játék.

-Akkor sincs mit tenni. Egy csettintés neki és kinyírat minket. Ez lenne az utolsó. Csak megegyeznék vele..

-Nem!- indítja be a motort.

Nem szóltam semmit. Úgyse hagy hülyeséget csinálni. Pedig ez az egyetlen lehetőség. Neki is be kéne látnia.