11.fejezet

Kellemes meglepetések

Még most másodszorra is meglepődtem az otthonán. Egyszerűen fantasztikus. Becipelte a vendégszobába a táskám.

-A fürdőben van egy tiszta törölköző a kád szélén. Menj, fürödj meg nyugodtan.

-Minden vágyam most. Mielőbb lemosni annak a baromnak a nyálát a nyakamról.

Közelebb lépet hozzám és szemügyre vette a nyakamon a szívás nyomot.

-Eléggé sebes. Ha végeztél beragasztjuk.- javasolja.

Arcán nem voltak érzelmek.

-Figyelj.. Most haragszol rám?- kérdezem a padlót bámulva.

-Miért haragudnék?

-Hát amiért hagytam.. ezt.

-Ez csak egy seb. Meg egy kis lila folt. Inkább nézegetem ezt rajtad minthogy azzal a tudattal éljek hogy megtette veled.. Azt nem bírtam volna ki, ugye tudod?

-El fogok költözni abból a házból.- határozom el.

-Épp javasolni akartam.- mosolyog.

Megfordultam, és bevonultam a fürdőbe. Magamra zártam az ajtót és a csap előtt állva két kezemmel neki támaszkodtam és úgy néztem magam a tükörbe. Hát igen, volt egy folt a nyakamon. A hajam tiszta kóc volt, az ajkaim duzzadtak. Teljesen kikészültem. Levettem a pólóm és végig simítottam az oldalam. Bele borzongtam, teljesen olyan érzés volt mint amikor Tyler tette. Legalábbis az jutott eszembe. Kibújtam a nadrágomból és lassan minden ruhadarabtól megváltam. Belemásztam a kádba és elkezdtem engedni a forró vizet. Először fájt, de lassan ellazította a testem. Hátra döntöttem a fejem a kád szélére és a plafont bámultam. A gőz egyre csak szállt felfelé, a tükör már tiszta pára volt, és az oxigén egyre csak fogyott, helyette ez a forró, tömény levegő szállt. Kitisztította az agyam, a reális gondolkozás hamar elfoglalta a helyét a fejembe. Kell keresnem egy albérletet. Vagy egy új házat. Gyorsan végig kentem a testem tusfürdővel, majd lemostam és felkapva a törölközőm, magamra csavartam. Úgy ahogy voltam, víztől csöpögve elfordítottam a zárat és kirohantam. Egy szál törölközőben kutattam elő a laptopom és gyorsan pötyögni kezdtem.

-Végeztél is?- jön be a vendég szobába Tom, de ahogy meglátja hogy nem vagyok felöltözve, eltakarja a szemét.- Bocs..

Időm sem volt vele foglalkozni, azonnal felmentem a bank oldalára. Gyorsan bejelentkeztem a fiókomba, és megnéztem a számlám. Én sosem használtam, ez Brandoné, és azt sem tudta hogy tudom a jelszavát. Ez az a számla ahova minden idétlen nyeresége ment, és a két év során jó kis összeget összeszedett ahogy elnéztem.

-Ó te jó ég! 8 millió dollár?!- hüledezik a fiú.- Ezt mégis hogyan.. ?

-Bran egy csomó maffia dologban benne volt. Gondolom nyerte. Vagy ez volt a fizetése. De most már nincs szüksége rá.

-Tamara… Ugye tudod hogy ez rengeteg pénz?

-Tudom. Vehetek belőle új házat, plusz ha még eladom a mostanit..

-Figyelj, szerintem ezt egyelőre hagyd még. Nem kell elsietni a dolgokat. Kitudja hogy Tyler békén hagy e.

-Igen, de…

Nem folytattam. Pontosan tudom hogy neki van igaza, és nem kockáztatok megint. Ma is épp hogy megúsztam. Felálltam és a táskámhoz mentem pizsamát kutatni.

-Várj. Hozok neked valamit.- ment ki a szobából.

Amíg kint volt, gyorsan vettem fel fehérneműt, és visszacsavartam magam a törölközőbe. Egy fekete pólóval jött vissza, és felém fordította. Az Avenged Sevenfoldos pólója, melyen a logó díszelgett.

-Használd ezt pizsamának. Elég nagy, szóval eltakar..

-Köszi.- veszem át tőle.

Kiment és becsukta az ajtót. Felvettem magamra és kiterítettem a törölközőm a terasz korlátjára. Igaza volt, tényleg elég hosszú nekem a póló, tehát nem állt szándékomban nadrágot is felvenni, főleg hogy így nyár felé elég meleg van. Kimentem én is, és a konyhában találtam ahogy teát készít. Megálltam mögötte és nem is tudtam mit csináljak. A vállára tettem a kezem mire felém fordult. Nem túl feltűnően, de azért észre vehetően végig mért és elmosolyodott.

-Jobban áll mint nekem.

-Ezt most bóknak vegyem?- nevetek.

-Hát.. Nekem eléggé jól állt még az egyetemen, úgyhogy..

-Holnap mikor mész be dolgozni?

-Reggel. És csak négy felé érek haza.

-Értem.- felelem kicsit talán csalódottan.

-Elvileg holnap nem ügyelek, csak rendelek, úgyhogy ha van kedved bejöhetsz velem.

-Nem, igazán nem akarok zavarni.

-Ha zavarnál akkor nem ajánlottam volna fel.

-Majd meglátom. Lehet délután bemegyek. De nem akarok korán kelni..

-Addig alszol ameddig csak akarsz! Az egyetlen amit megtiltok hogy az utcán mászkálj! Enni tudsz, van itthon kaja, a kocsid elhozom, és azzal gyere be délután. Mert én gyalog megyek. Érthető?

Elmosolyodtam azon hogy mennyire apáskodik felettem. Nem tudok eléggé hálás lenni, amiért ennyire aggódik.

-Értettem.- intek a homlokomtól mint a katonák és biccentek.

Elnevette magát.

-Pihenj le. Biztos kikészültél ma.

-Eléggé.

-Akkor menj nyugodtan aludni.

-Betakarsz?- kérlelem.

-Be én!- vigyorog.

Bementünk a vendégszobába és befeküdtem az ágyba. Megfogta a takarót és rám terítette, majd fölém hajolt.

-Aludj jól kicsi lány!- suttog kedvesen és lágy puszit lehel a homlokomra.

  Épp fel akart egyenesedni, amikor elkaptam a pólóját és visszahúztam magam fölé.

-Szép álmokat, hősöm.- suttogok én is és az arcára nyomok egy puszit.

Felkuncogott majd lekapcsolta villanyt, és kiment, becsukva maga után az ajtót. Sosem felejtem el a mai napot..

*                     *                     *

Reggel az ágyról félig lelógva ébredtem. Álmosan ültem fel és körbe néztem. A megszokott virágos takaróm helyett hófehérbe feküdtem, és finomabb illata volt mint az enyémnek. A szoba kicsit sem hasonlított ahhoz ahol eddig töltöttem az éjjeleim, tehát rá kellett jönnöm hogy nem otthon vagyok. Kimásztam az ágyból és kinyitva az ajtót, a nappaliba értem. A dohányzóasztalon egy levél feküdt. Oda sétáltam és a kezeimbe véve széthajtogattam.

„Jó reggelt kicsi lány!

Mire ezt olvasod, én már elmentem, de gondolom erre rájöttél. Mindegy. Remélem jól aludtál. Reggel voltam bent nálad elköszönni, de épp az egyik párnát ölelve szuszogtál, és nem akartalak felébreszteni. Voltam bevásárolni, hoztam neked egy-két dolgot reggelihez, remélem megtalálod őket. Mint tegnap is mondtam, ha van kedved gyere be hozzám.

Thomas xx”

Elmosolyodtam. Ez tök cuki tőle. Átmentem a konyhába és felmértem a felszereltségét. Találtam müzlit, kenyeret, a hűtőben is volt minden, eszközökből sem volt hiány. Nem is tudom mikor ettem utoljára.. Farkaséhes vagyok. Úgy érzem most jól bereggelizek, aztán estig nem is fogok enni.

Evés után leültem a kanapéra és a kezembe vettem azt a könyvet amit tegnap nekem ígért. Fellapoztam megint. Érdekes témát firtatott:

„Minden csók más:

-van amire vágyunk, de sosem kapjuk meg.

-van amit megkapunk, de utólag feltesszük a kérdést hogy miért nincs folytatás.

-van ami búcsúcsók és talán még csak nem is sejtjük.

-van amit megkapunk és büszkék is vagyunk rá.

-van ami elront egy barátságot.

-és van ami a barátságot szerelemmé alakít.

-van ami nem sokat jelent.

-és van ami mindent visz.”

Elmosolyodtam. Furcsa dolog ez a pszichológia. Barátság.. Nevezhető ez annak?

*

2 óra lehetett amikor bementem a korházba. Már felérve a másodikra elszörnyedtem, mert valami nagy baleset lehetett, ugyanis a folyosók teli voltak sérültekkel. Valakinek a karja, valakinek a feje vagy a lába vérzett. Elszörnyedve haladtam el köztük és benyitottam két kopogás után a 27-es vizsgálóba. Egy kislány ült a vizsgálóágyon és Dr. Dontson a karját kötözte.

-Meg fogsz gyógyulni, ne aggódj!- nyugtatja és megsimogatja könnyes arcát.

Összeharaptam az ajkaim. Ez annyira aranyos! Majdnem könnyek szöktek a szemembe, annyira elérzékenyültem ettől a jelenettől.

-Sziasztok!- köszönök.

-Szia!- fordul felém a fiú.- Egy percet kérek még.

Újra a lány felé fordult és bizalmasan beszélt hozzá:

-Úgy hallottam anyukád nagyon szomorú. Üzenem neki hogy nem sokára haza vihet és teljesen megfogsz gyógyulni. A tumor eltűnt. Rendben?  Úgyhogy te se keseregj.- veszi fel a karjaiba és az ajtó felé viszi.

-Köszönöm. Maga a legjobb orvos a világon!- karolja át a nyakát az alig 7 éves lány.

-Azért ne túlozzunk.- nevet, majd kinyitva az ajtót kiszól egy nővérnek.- Amy kérlek vidd vissza a kórterembe. 193, balszárny. Hozzád pedig holnap reggel benézek!- búcsúzik.- Ajánlom hogy megedd a vacsorát!

-Nem.- tiltakozik.

-Meg ne halljam!- csukja be az ajtót.

Ketten maradtunk. Egyszerűen nem jutottam szavakhoz ezután a jelenet után. Ahogy a gyerekekkel bánik.. Fantasztikus.

-Történt valami? Szótlan vagy.- mér végig és megfogja az egyik kezem.

-Jól vagyok.- mosolyodok el.

-Megtaláltad reggel a levelet?

-Meg bizony.

-Örülök hogy bejöttél. Már nem bírom a mai napot. Az egyik autópályán valami nagy baleset volt és a mindennapi betegek mellett még őket is el kell látnunk.

-Ez a kislány is ott sérült meg?

-Maggie? Nem. Ő már két éve itt lábadozik, szinte nincs is otthon 5 éves kora óta. Rákos.

-Úristen..- súlyt le a hír.- Ez szörnyű.

-De ne aggódj, már jól van. Az áttétek eltűntek, és a tumor is minimálisra csökkent. Rendbe jön.

-Ennek örülök. Láttam nagyon közel áll hozzád.

-Imádom. Olyan életvidám. Pedig a két év alatt végig néztem milyen szenvedésen ment keresztül.

Lenézett a földre és a padlót bámulta. Talán kicsit elérzékenyült. Szemüvege lejjebb csúszott az orrán, ezért megsimogattam arcát, majd megigazítottam.

-Ahj te!- mosolygok és oda húzva magamhoz átöleltem a testét.

A nyakamhoz fúrta a fejét és éreztem ajkait a bőrömön. Összeszorítottam a szemeim, a mellkasának döntöttem a fejem.

-Oh, elnézést.- nyit be az a szőke nővér aki a múltkor is.- Dr. Dontson az intenzíven..

A fiú felsóhajtott és kicsit elhúzódott tőlem.

-Mrs. Mitchell?

-Igen.

-Nem tudja hozzá küldeni Swautert? Vagy valaki mást?

-Mindenki a baleseteseket vizsgálja.

-Rendben. Mindjárt megyek.

Kelly eltűnt, Tom pedig elvált a karjaimból és a nyakába tette a sztetoszkópot.

-Két perc és itt vagyok.- rohan ki.

Leültem egy székre és vártam.