12.fejezet

Álomba csöppenve

5 óra felé értünk csak haza, mert még sétáltunk egy kicsit miután végzett. Amíg én leültem egy fotelba, addig ő a konyhába ment hogy elkészítse magának a kedvenc zöld teáját.

-Arra gondoltam..- kiabál ki nekem.- Hogy ma este elmehetnénk vacsorázni.

-Mármint...?

-Igen.- jelenik meg a látókörömben.- Mostanában annyi szörnyűség történt veled.. Legalább most érezd jól magad.

-De nem, én jól vagyok. Kérlek ne foglalkozz velem. Nem vagyok annyira fontos.

-Már miért ne lennél? Te mindig az leszel.

Nem tudtam  mit reagálni. Ez most kicsit szíven ütött..

-Szóval elmegyünk. Tiltakozást nem tűrök.- mosolyog.

7 körül kezdtem készülődni, megfürödtem, és a szobámba zárkózva próbáltam kezdeni magammal valamit. A hajammal már meg sem próbáltam mit kezdeni, vörös tincseimen párszor áthúztam a hajvasalót és simává varázsoltam őket. Aztán jött a következő probléma. Az arcom. Nem akartam lealapozni, annyi bőrhibám azért nincs, ráadásul fehér vagyok mint a fal, szóval eléggé elütne a barna alapozó. Kinyitottam a szekrényt melybe már a reggel folyamán nagyjából bepakoltam, és kiszedtem belőle a vállfán lógó bordó ruhámat amin fekete virágok vannak. Még ezt is a múltkor vettem. Nem is állt olyan szörnyűen, sőt. Igazán meg voltam elégedve magammal. Felvettem egy fekete magas sarkút (túlzás hogy magas, inkább csak emelt talpú, kb. 3 centis sarkú) és kilibbentem a szobából. Thomas a nappaliban várt elegánsan, ingben és nadrágban. Alaposan végig mért, kissé tátott szájjal, de hang nem jött a torkán. Ezt betudtam annak hogy lenyűgöztem.

-Nahát!- nyög ki valamit végre.

-Ne merj megdicsérni!- kötöm a lelkére.

Félre nézett egy olyan „pontosan tudja magáról!” nézéssel.

 

 Majd megint rám, de már vigyorogva:

-Gyönyörű vagy!

Nem engedte hogy reagáljak rá, újra megszólalt:

-Mehetünk?

-Persze.- felelem, és rá hagyom a bókot.

Kimentünk az utcára, ahova kiállt már azzal a meseszép fekete Roverrel. Udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, én pedig bele süllyedtem a cappucino színű puha ülésbe. Megkerülte a kocsit, majd ő is beült mellém. Behelyezte a kulcsot, melyen egy kiscica csimpaszkodott és beindította a motort. Indulás előtt még egyszer rám nézett, mintha meg akarna bizonyosodni róla hogy tényleg elmegyek e vele és nem ugrok ki az autóból. Biztató mosolyt küldtem felé mire láthatóan megnyugodott. Ígéretes estének nézünk elébe.

Amikor bementünk az étterembe, leesett az állam. Gyönyörű volt a bel tér, a lila és a fehér árnyalatai úsztak mindenfelé, a levegőben levendula illat szállt és halk, lágy zene szólt. Leültünk egy asztalhoz, rendeltünk, majd evés közben bort kortyolgatva beszélgettünk. Egyszer csak felnevetett.

-Mi az?-érdeklődöm kíváncsian.

-Semmi. Csak eszembe jutott amikor először láttalak. Riadt voltál, sírtál, és véres volt a ruhád.

Félre húztam a szám.

-Nem volt kellemes éjszaka.

-Tudod… Kezdem nem érteni a világot.- motyogja.

-Miért, valaha is értetted?- kérdezem kicsit gúnyosra sikeredve.

-Azt hittem.- görnyed egy kicsit az asztalra és mélyen a szemembe néz.- De aztán jöttél te. Belibbentél a véres hálóingedben és minden nézetemet felfordítottad.

Reagálni se tudtam, nem hagyott időt gondolkozni, folytatta:

-Azt szokták mondani hogy minden okkal történik. De ezt már többször is sikerült megcáfolnom. Azt hittem. Aztán tovább gondolkodtam és rájöttem hogy a véletlen előzménye egy cselekedet volt, amit szintén valamilyen ok vezérelt. Tegnap éjjel gondolkoztam ezen, hogy vajon mi az az ok amivel te bekerültél az életembe.

-Ha ez a baj hogy itt vagyok..

-Az idő egyre csak halad, eddig csak lógtam a levegőben, minden nap egyforma volt és egybe olvadt, egészen addig amíg meg nem ismertelek. Úgy érzem, most élek csak igazán.

Bő fél percünk némaságba fulladt, nem igazán tudtam mit is mondhatnék.

-Nem igazán értem.- felelem zavartan.

-Én sem. De azt tudom hogy jobb veled mint nélküled.- fogja meg a kezeim az asztalon.

Most mertem csak felnézni azokba a gesztenyebarna szemekbe, melyek a szemüveg mögül firtatták az arcom. Elmosolyodtam, és az sincs kizárva hogy el is pirultam egy kicsit. Nagyon zavarba tud hozni..

Evés után fizettünk, és kimentünk a parkolóba. Az autók melletti vékony kőpadkán lépkedtem mint egy kötéltáncos, amikor elkapta a derekam és leemelt onnan.

-Nehogy nekem megint összetörd magad!- von a karjaiba.

-Nem tök mindegy? Csak még taszítóbb lennék, mint amilyen most vagyok.

-Nem vagy taszító.

-Nem? Akkor nézd meg!- mutatom felé a karom, ahol még mindig nem forrt össze teljesen a vágás.

-Gyönyörű vagy! Ezzel együtt is.- puszil a sebemre.

Elhúzódtam az öleléséből és ismét visszaálltam a padkára és kitárt karokkal egyensúlyozva lépkedtem tovább rajta. Ismét lekapott onnan és a kocsiig a karjaiban vitt.

-Ne mááár! Thomas!- nevetek.

Oda érve a Roverhez lerakott és neki döntött az oldalának.

-Ha bármi bajod lesz a közelemben.. Esküszöm, úgy elfenekellek!- fenyeget vigyorogva.

-Ajjajj!- pimaszkodok.

Megfogta az arcom és egy puszit lehelt a homlokomra.

-Mit csinálnak ott?- világít felénk egy zseblámpa és meghalljuk a mély férfi hangot.

Azonnal a fény forrásához néztünk.

-Meneküljünk!- ugrunk be a kocsiba és gyorsan beindítja a motort.

Amint sebességbe rakta a kocsit, elhajtottunk olyan gyorsan, ahogy csak bírtunk. Az egész járműt a nevetésünk töltötte be és a rádió amit max hangerőre feltekertünk.

Ahogy elnéztem, kicsit túllépte a sebességhatárt, ezért kikapcsoltam a zenét. Egy pillanatra nézett csak rám majd újra az útra koncentrált. Látta rajtam hogy aggódom, ezért lassított.

-Valami baj van?- kérdezi komolyan, és az előbbi jókedvünknek nyoma sem volt.

-Nincs.. Csak kérlek, most az egyszer ne velem foglalkozz hanem az úttal.

-Ne aggódj.- fogja meg a combomon fekvő kezem.- Nem lesz semmi gond.

Hogy ezt be is bizonyítsa, az ajkaihoz emelte a kezem és lehelt rá egy puszit. Miután elengedett az ablak felé fordultam és némán bámultam a csillagos eget. Nincs túl jó emlékem arról amikor a sebességmérő 180km/h fölé emelkedik.

Otthon kicsit fáradtan rúgtam le magamról a cipőm és ledobtam a táskám az egyik fotelba.

-Jól érezted azért magad?- kérdezi reménykedve.

-Persze, remek volt. Csak kicsit elfáradtam.

-Nagyon csinos vagy. Nem is tudtam hogy így is feltudsz öltözni.- húzkodja meg a szoknyám mosolyogva.

-Utálom a szoknyát. De néha kell egy kicsi változatosság. Meg aztán nem akartalak lejáratni. Te mindig olyan elegáns vagy.. Én meg…

-Te meg különleges vagy és nem olvadsz bele a tömegbe. És ezt imádom benned a legjobban. Ez a vörös haj..- lép közelebb és bele simít a tincseim közé.- Sokkal szexibb mint a barna volt.

-Szóval így is tudsz beszélni. Azt hittem te vagy anyuci jó kisfia. Milyen titokzatos..

-Gyere, betakarlak.- húz a szobámba.

-De várj. Át kell öltöznöm.

-Oh, oké. Szólj ha végeztél.- indul kifelé.

-Tom!- szólok utána.- Kérlek, a cipzár.- fordítom neki a hátam.

Kicsit habozott, majd éreztem ahogy lassan elkezdi lehúzni a cipzárt, mely egészen a csípőmig leért. Ujjait remegve vezette fel a bőrömön, ahogy óvatosan végig simította a hátam. A pánt lecsúszott az egyik vállamról, aztán ajkait is megéreztem forró leheletével együtt az anyag helyén, mire libabőrös lettem és felsóhajtottam. Ezzel talán kicsit kizökkentettem, mert elhátrált.

-Siess, mindjárt jövök.- megy ki és hallom ahogy mögöttem csukódik az ajtó.

Valami megfékezte. Nem akart jobban bele folyni a dolgokba. Annyit nem érek neki.