37.fejezet

Utolsó csók

Egész nap összebújva beszélgettem a fiúval, vagy csak pihentünk, filmeztünk. Minden teljesen nyugodt volt, és annyira élveztem. De ahogy közeledett az este, egyre jobban éreztem hogy vége lesz. Itt lesz a reggel, ő elmegy, én pedig megyek Tylerhez. Gonosz dolog, tudom. De semmi más választásom nincs. Ha megakarom védeni, ezt kell tennem.

Este a nappaliba feküdtünk a kanapén és egy idétlen csatornát néztünk, bár inkább szintén csak beszélgettünk. Ő feküdt belül, engem pedig a karjaival tartott maga mellett, miközben persze összefontuk az ujjaink. Felnéztem rá, amin elmosolyodott.

 -Szeretném hogy tudd.. Hogy mindennél fontosabb vagy számomra.- kezdek bele egy fájó, titkos búcsúba.

-Tudom.- nyugtat és a homlokomra puszil.

-De várj, be szeretném fejezni. Szóval azt szeretném hogy megértsd, hogy nekem mindig is te leszel az első. Akármi is lesz, én mindig azt fogom nézni, neked mi a jó.

-Értem édesem, de most ez miért olyan fontos?

-Majd megérted. Csak ígérd meg hogy emlékezni fogsz erre a pillanatra.

-Ígérem.

Megsimogattam az arcát, mire lejjebb hajolt és szenvedélyesen megcsókolt. Ez pedig biztosította bennem a dolgot, hogy ha eltűnök, ez az eszébe fog jutni. És nem fogja magát hibáztatni.

*                             *                                    *

A helyzet az hogy annyit beszéltünk tegnap, meg sorozatot néztünk, hogy nem emlékszem mikor aludtam el, de a kanapé helyett a rendes ágyban ébredtem. Tom nem volt mellettem. Azonnal kiugrott minden álom a szemből, és egyből felültem. Nem, az nem lehet hogy pont ma ment el úgy, hogy el sem köszönt! Kirohantam a szobából, és kétségbe esetten néztem szét a konyhában. Nincs itt. A nappaliba mentem. Üres. Kezdtem nagyon elkeseredni, és a gombóc a torkomba ugrott, amikor nyílt az ajtó, és megjelent a kezében a postával.

-Szia!- mosolyog.

-Szia!- ölelem meg szorosan.

-Na mi a baj?

-Semmi. Csak azt hittem már elmentél. Még van pár percem. Örülök hogy felébredtél, mert mindenképp azt akartam hogy tudd, elmentem. Nem szeretlek úgy itt hagyni hogy még alszol.

-De ébren vagyok!- vigyorgok.

-Látom..- húz teljesen magához, és valami eszméletlenül csábos tekintettel néz rám.

-Úristen, de gonosz vagy!

-Most miért?- nevet.

-Mindenképp kiakarsz nyírni a tekinteteddel?

-Tetszett?

-Neeem..

-Akkor súlyosabb trükköket kell alkalmaznom?

-Mi? Nem!- vágom rá.- Szeretnék még egy kicsit.. élve maradni.- felelem őszintén.

-Kicsit nagyon fogsz sokáig élni még.- javít ki.- Mellettem. Ugye megígéred hogy így lesz?

Nyeltem egy nagyot, és a torkomba dobogott a szívem. Most mit mondjak rá? Nagyjából egy hónap van vissza az életemből..

-Nem szeretek ígérgetni, mert ha esetleg még sem úgy lesz..

-De ennek úgy kell lennie. Ha te is szeretnéd.

-Mindennél jobban szeretném!

-Akkor jó.- nyom egy puszit az ajkaimra.

A konyhába ment meginni a maradék kávéját, majd felvette a laptop táskáját a vállára, és az ajtó előtt még felém fordult.

-Jó legyél, sietek haza!- nyúl a kilincshez.

-Várj!- fogom meg a kezeit és mély levegőt véve a szemeibe nézek.- Köszönöm az elmúlt három hónapot. Sokat jelentettek számomra.

-Ahogy nekem is.

-Örülök neki.- mosolygok rá.- Vigyázz magadra, rendben? Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek édesem!

-Én is szeretlek!- szán nekem egy csókot, de én tudtam hogy ez az utolsó, ezért nem mondható egy egyszerű csóknak, mert mind a 3 hónap érzelmei belekerültek, mindkettőnk részéről. Nem volt túl rövid, de minden másodpercét kiélveztem.

-Este találkozunk!- enged el, és hátrál.

Ujjai lassan lecsúsztak a derekamról, majd a csuklómról, és végleg kihátrált az ajtón. Hangtalan szavakkal ordítottam a nevét, de nem érték utol ezek a hangok.  Most törtem millió darabra. Végleg, és örökre búcsúztunk most el. Annyira borzalmas! És dühítő. Dühít mert megint Brandon bassza el az életem, és még csak azt sem csinálhatom amit én akarok! Folyton rettegnem kell, mindig irányít, akárhol, akárkivel is vagyok..

Zokogva rohantam be a szobába, előszedtem egy kisebb sporttáskát, és igyekeztem feltűnés nélkül elpakolni pár dolgom. Ne az jöjjön le neki, hogy elköltöztem. Csak néhány ruhadarabot pakoltam el, de a laptopom, a sminkjeim, és minden másom ott hagytam. Felvettem a strapabíró bakancsom, kabát, kulcsok, és utoljára körbe néztem. Ebben a házban zajlott le az az időszak, amikor tényleg éltem. Itt történt.. minden, ami számomra fontos. És képtelen vagyok elhagyni ezt a helyet, egyedül. Előszedtem a telefonom, és hívni kezdtem.

-Szia Tyler!- köszönök.

-Szia- hallom a kevésbé vidám hangját.

-Figyelj, haza költözöm.. Thomas dolgozik, szóval eltudnál értem jönni?

-Persze.- rakja le azonnal.

Sóhajtva rogytam le a fotelba. Nem tudtam mit nézzek. Mindenről eszembe jut valami, ami ebben az esetben szívszaggató, és egyszerűen nem bírom sírás nélkül. Összeharaptam a szám, de nem szűnt. Sem a fájdalom, és a hirtelen támadt üresség. És a tudat, hogy ennyi volt.

Rájöttem, hogy minden, amitől fél az ember, bekövetkezik. De amivel megküzd, annak kisebb az esélye. Ha felvettem volna a harcot Brandonnal most nem lennének megszámolva a napjaim. És a legrosszabb hogy senki sem tud megvédeni. Ezért sem biztonságos Hensleynél. De ő ragaszkodik hozzá. És ígéretek fűznek egymáshoz szoros szálakat, amiket még akkor fogadtunk, amikor csak egymás karjaiban leltük a vigaszt. Most még abba az időbe is visszamennék. A könnyeim közt azért mosolyt is kerül az arcomra, visszagondolva a szöszi fiú csókjaira. Arra a mérhetetlen nagy gyengédségre. Arra mennyi összeilletünk. Egészen addig amíg meg nem ismertem az orvost. Számomra ő a tökéletes. Mert hibákkal is hibátlan..

-Tamara!- hallom meg a bejárattól, mire azonnal felállok.

Léptek zaja töri meg a szipogásom, és az előszoba ajtóban feltűnik a szőke haj, az zöld szemek, a tipikus csíkos pulóver, és az egész hirtelen annyira hiányzott.

-Tyler!- rohanok oda hozzá és a karjaiba vetem magam.

A lehető legszorosabban ölel, miközben én tovább bőgök, és meglepően hiányzott a jelenléte. Nem kevés időbe telt mire nagyjából megnyugodtam, és csak utána szólalt meg.

-Nem kérdezem meg hogy jól vagy e, mert látom hogy nem. De készen állsz rá hogy menjünk? Itt tudod hagyni.. ezt az egészet?

-Igen. Menjünk.- törlöm meg a kabátom ujjába az arcom, és felkaptam a táskám.

Átadtam neki a kulcsokat, és amíg beültem a kocsiba, ő bezárt. Ameddig csak tudtam, néztem az otthonomnak mondható épületet, de végül a többi házzal együtt, azt is magunk mögött hagytuk.

-Büszke vagyok rád!- fogja meg az egyik kezem a fiú, és az ajkaihoz emelve, egy puszit lehel rá.

Tekintetét egy percre se vette le az útról, de talán jobb is. Ha rám nézett volna újra sírni kezdtem volna. Túl sok nekem ez most hirtelen. Azért 24 évesen elég nehéz ezzel megküzdeni, lennének jobb dolgaim is. De hát ez van..

-Teljesen ki vagy merülve. Haza érünk, és lefekszel, rendben?

-Rendben.

-Ettél már ma?

-Még nem. De nem kell semmi. Csak az ágyam.

-Percek kérdése és ott vagyunk.

Igaza volt. Alig mentünk 4 utcát, már a régi, emlékekkel zsúfolt épület előtt álltunk. Kivette a táskám, kinyitotta előttem a kaput, és úgy vigyázott rám mint a legtörékenyebb dolgára. Mire én az előszobába értem, ő már a nappaliban pakolt le, és a konyhába ment, sejtésem szerint egy nyugtató teát készíteni nekem. Körbe pillantottam. Meglepő volt a rend és tisztaság.

-Tudtam hogy nem sokára haza jössz.

-Most már muszáj volt..- felelem, próbálva magamba emészteni a traumát.

-Örülök hogy itt vagy. De ugyanakkor rossz érzés is, mert szomorú vagy, és többé már sosem láthatlak olyan boldognak mint..- adja a kezembe a bögrét, de nem fejezi be.

-Mint amikor először.. feküdtünk le?- találgatom a mondatának hiányzó részeit.

A plafonra emelte a tekintetét, majd ismét rám.

-Úgy emlékszem akkor boldog voltál. Bár azóta nyilván történtek veled jobb dolgok is..

-Miért van az, hogy mindig itt kötünk ki? Miért mindig a múltunkon rágódunk? Miért hozzuk fel azokat a pillanatokat megint? Miért nem tudjuk elengedni? Miért olyan fontos és miét csak erről szól minden mondatunk?- akadok ki, szerintem teljesen jogosan.

-TALÁN MERT TÖBBÉ SOSEM LESZEK JÓ NEKED!- kiabál zaklatottan, és könnyek folynak le az arcán.

 Elnémultam. Hirtelen szégyen érzet tört rám. Én elvesztettem valakit, és fáj. Rettentően fáj. De Ő? Ő már hetek óta, hónapok óta elvesztett engem, ami valószínűleg ugyanakkora fájdalom neki, mint nekem Dontson. És én ezt eddig nem vettem észre. Önző módon csak a saját érzéseimmel foglalkozom, meg sem próbálva végig gondolni az életem, csak hisztizek. Ő viszont erős volt.. Eddig. Amíg belé nem rúgtam.. Megint.