35.fejezet

Fogy az idő

Napközben ellézengtünk a városban, kisebb, kevésbé mozgalmas helyeken húzódtunk meg, és a meleg napsugarak mellett, egymás társaságát élveztük a legjobban. Annyira a rózsaszín ködben él, hogy szerencsére nem veszi észre milyen komoly is a baj. De jó is ez így. Kész vagyok feláldozni magam érte.

5 körül értünk haza. Rendeltünk pizzát, és a nappaliban ültünk. Olvasni támadt kedve, ezért a kedvenc foteljába ült, egy krimi regénnyel. Most nyugodt. Itt a megfelelő pillanat.

-Tom figyelj, én elmegyek sétálni egy kicsit.

-Mi? Minek? Most jöttünk haza.

-Igen tudom. De kicsit a gondolataimmal is szeretnék lenni..

-Annyira rossz érzés tudni hogy nem vagy jól.. De nem mondod el.

-Nincs semmi komoly. Csak kicsit rendezni szeretném magamba a dolgokat. Elég sok minden történt mostanában velem.. Velünk…

-Rendben. De vigyázz magadra.

-Nem megyek messzire.- puszilok a hajába, és az előszobába megyek.

Felvettem a kabátom az egyre hidegülő esték miatt, és útra keltem. Hogy ne tűnjön hosszúnak a távollétem, ezért leintettem egy taxit. Beültem, lediktáltam a címet, és menet közben az elsuhanó házakat néztem. Nem sokan jártak az utcán, legalábbis idősek és családok. Inkább velem egyidősek, hol egyedül, hol párokban vagy csoportokban. Péntek. Bulizni mennek. Én meg épp az életemért küzdök ennyi idősen. Valahogy nem fair ez az egész. Kemény két hónap alatt egyszer voltam bulizni, még a „nyaralásunkon” az orvossal. Alig emlékszem valamire is. Csak azt tudom hogy elengedtük magunk és csak egymással foglalkoztunk. De abban biztos vagyok hogy nem történt semmi köztünk akkor. Az egymás iránt érzett tisztelet még részegen is bennünk van.

-Megjöttünk!- szól hátra a sofőr.

Pislogtam párat, mert elbambultam, aztán kikászálódtam. Lehúzta az ablakát, ezért tudtam neki fizetni, majd miután elgurult, a ház felé fordultam. Égett az emeleten a villany, és árnyakat láttam. Átfutott rajtam a riadtság, de beléptem a kapun. A biztonság kedvéért azért a hátsó bejártnál közelítettem meg az épületet. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és besurrantam. A földszinten semmi mozgás vagy fény nem volt, ezért kicsit bátrabban mentem fel a lépcsőn. A szobámba résnyire volt nyitva az ajtó, és ha jól hallottam ment a tévé. Megkönnyebbültem. Oda léptem és meglöktem az ajtót.

-Tamara?- lepődik meg a fiú, és lehúzza az inge ujjait.

-Szia!- rohanok oda hozzá miközben feláll, és megölelem.- Jól vagy?

-Persze..- motyogja.- És te? Történt valami.. új?

Bólintottam. Olyan sok minden rossz dolgon mentünk már ketten keresztül. És ezek mindig eszembe jutnak a karjai közt. És szívszorító érzés hogy megint, mindig ugyanott kötünk ki. Csak szenvedünk.

-Ezek szerint igen.- törli le a kósza könnycseppem.

-Félek..

-Ez természetes.- ölel magához.- De kitalálunk valamit.

 -Ma elakartak ütni. Folyamatosan kapom a fenyegető üzeneteket. Kikérdezték Mr. Shermant, és majdnem megölték a feleségét. Besúgok vesznek körül.. Szorul a hurok. El fognak kapni.- ülök le az ágyra.

-Ideje lenne haza jönnöd.

-Lehet. De képtelen vagyok elhagyni Thomast. Annyira boldog!

-Elhiszem..- bámulja a padlót.- De innentől kezdve csak még nagyobb bajba sodorhatod. Gondolom kezd rájönni pár dologra.

-Biztosan. Okos fiú.

-Akkor tudni fogja kinél keressen ha eltűnsz. Fel fogja kutatni Brandont. Vagy hívja a rendőrséget, amit Bran nem fog hagyni.

-Tyler, figyelj..- fogom meg a kezeit és oda ültetem az ágyra.- Ha eltűnök.. Ne keressetek. Mondj el neki mindent. És ne engedd hogy hülyeséget csináljon.

-De nem fognak elrabolni. És nem ígérek semmit. Emlékezz, minden rendben lesz! Megígértem! Szeretlek!- suttogja könnyektől ázott arccal.

 -Ty..- borulok a nyakába.

-Gyere haza..- suttog.- Biztonságban szeretnélek tudni.

-Majd meglátjuk. Ma még haza kell mennem.

-Kevés van hátra hogy rád találjanak. És ha meg is teszik, legalább melletted legyek.

-Még nem tudom otthagyni Tomot. Meg kell értened hogy sok minden van még amit megszeretnék vele élni.

-Rendben. De ne feledd hogy fogy az idő.

-Szerinted nem érzem? Folyamatosan szorul a torkomon a kötél.

-Ne mondj ilyet! Inkább menj, és élj meg minden pillanatot azzal akit szeretsz. Nem akarlak elvenni tőle..- áll fel és kiindul a szobából.

Követtem, le a nappaliba, majd az előszobába. Konkrétan kinyitotta nekem az ajtót hogy menjek már.

-Szia Tyler!- ölelem meg amilyen szorosan csak tudom.

Lassan elengedett majd miután kiléptem a kapun, intett egyet és becsukta az ajtót utánam. Gondolkoztam hogy intsek e egy taxit, de úgy döntöttem hogy jót tesz most a friss, csípős levegő. Kicsit sem sietős léptekkel indultam meg az utcán, és valami szörnyű érzés kerített a hatalmába. Az egyre súlyosbodó paranoiámon kívül már csak a bűntudat volt erősebb. Sokkal egyszerűbb lett volna ha most itt tudtam volna hagyni ezt a helyet. Elrepülni valahova, ahol béke van, elfelejteni azt ami a múltamban volt, és elfelejteni azt is hogy ki vagyok. De ennél már talán csak a halál ötlete volt vonzóbb. Aztán elvetettem ezt az ötletet is, mert ha Zero elkap, nekem végem van. Már egy ideje gyűlhet benne pár dolog, és ha azt egyszerre vágja hozzám.. Nekem végem lesz.

Ideje lenne elbúcsúznom Thomastól. Holnap elmegyek tőle. Nem kockáztathatok tovább. Félek hogy már így is nagy a baj. De addig még van pár dolog amit muszáj elintéznem. Vannak kérdések amikre választ szeretnék kapni. És van még egy dolog, amit neki szeretnék adni.

Köhintettek. Hátra pillantottam, és megláttam egy sötét alakot. Kapucni volt rajta, zsebre tett kézzel követett, de még a lámpák fényei se tudták megvilágosítani az arcát. Azonnal előre fordultam, és sietősebb léptekkel igyekeztem. Izzadni kezdett a tenyerem, és próbáltam legyőzni a fejembe kialakuló rosszabbnál rosszabb rémképeket. Egy utcán már túl vagyok, maradt 4. Vajon haza érek? Vagy hagyjam magam elkapatni? Nem. Még van mit elintéznem! Addig nem halok meg, amíg el nem intéztem amit akartam!

A kabátzsebembe csúsztattam a kezem, és előszedtem a telefonom. Igyekeztem úgy tárcsázni, hogy ne látszódjon a fénye, és a támadóm ne kezdjen gyorsítani a tempóján.

-Igen?- veszi fel.

-Tommy.- könnyebbülök meg egy csöppet a hangjától.

-Mi történt?

-Gyere el értem! Valaki követ! A parkból jövök, és Fliston street-en gyere végig. Kérlek siess!

-Mi van?

-Siess!- szólok rá kétségbeesetten.

-Rohanok!- nyomja ki.

Újra hátra lestem. Az alak közelebb volt mint az előbb. Tudva hogy úton a segítség, még gyorsítottam a lépteimen. Sajnos mögöttem is kétszereződött az iram. Futásnak eredtem, és máris túljutottam a második utcán. A harmadik utca felénél kezdtem kifulladni, mert sprintelve már kicsit sem volt kellemes. Látva a kanyart pár házra, ráhúztam. Rohantam ahogy csak bírtam, aztán amikor a kanyarba értem, az út közepén folytattam a sebes utam a főúton. Csak arra nem számítottam hogy rögtön a fordulás után két reflektorfény villan fel, és óriási fékcsikorgás süketít meg. Mondhatni lepergett előttem az életem, és azon kívül hogy a jelenlegi helyzetet sem sikerült felfognom, azt se tudtam mi lesz a következő pillanatban. Most élek.. vagy meghaltam?