33.fejezet

Heyhooo! :)

Kicsit rövidke rész lett, de annál eseménydúsabb. Jó olvasást, remélem tetszeni fog! ♥ 

Az első...

Feldúltan érkeztem haza. Kedvem támadt volna törni-zúzni, valamit cafatokra tépni, hogy kiadjam magamból a fájdalmat. De nem tettem. Ahogy beértem a nappaliba, a falnak döntve a hátam, lecsúsztam a padlóra. Felhúztam a lábaim, átkaroltam őket, és ráhajtva a fejem csak zokogtam. Borzalmas érzés volt. Pont tőle nem vártam volna el ezt a „kedvességet.”

Elvesztettem az időérzékem. Volt amikor csak sírtam, volt amikor illuminált állapotban bámultam a plafont, aztán eszembe ötlött az az elhatározásom, amit még a Brandon által ért trauma után hoztam. Önsajnáltató liba leszek, vagy kemény nő? Naná hogy az utóbbi. Feltápászkodtam, eltántorogtam a fürdőig, megmostam az arcom, rendbe szedtem magam, és a tükörképemre mosolyogtam.

-Nem mutathatod ki, még ha nagyon fáj, akkor se.

Megfenyegettem magam. Bólintva nyugtáztam hogy kezdem az elmebetegség tüneteit mutatni, és kimentem a konyhába valami vacsora félét összedobni. Alig hogy előszedtem a hűtőből pár zöldséget, hallottam hogy csukódik az ajtó. Igyekeztem nem oda figyelni, de amikor Dontson köhintett, felnéztem. A háta mögé volt rejtve a keze, de rögtön elő is húzta, és egy csokor fehér rózsa került elő. Ledöbbentem.

-Tamara figyelj.. idióta voltam. Nem volt szép tőlem hogy felemlegettem. Nem akartalak megbántani, csak dühös voltam magamra, amiért nem tettem meg mindent értünk, és ideges voltam mert nem akarlak elveszíteni. Túl fontos vagy számomra. Én.. azt hiszem szerelmes vagyok beléd. Ugyan, miről beszélek, hisz ez 100%.- neveti ki saját magát.-  Olyan vagyok a közeledben mint egy kisfiú akit szájon pusziltak a játszótéren. Totálisan beléd vagyok zúgva..

Közelebb sétáltam hozzá, és elvéve tőle a virágokat, leraktam az asztalra. Megfogtam a kezeit.

-Szeretlek!

A száját néztem ahogy kiejti ezt a szót. Aztán felpillantottam a szemébe, és idáig bírtuk. Hirtelen felindulásból közelebb húzott magához, és ajkaink most először forrtak össze.

El sem tudom mondani milyen érzés volt. Lágy, óvatos, de mégis erőteljes. Lassan megmozdította az ajkait az enyéimen, és kicsit bátrabbak lettünk. Minden akkor érzett érzelmet belepakoltunk, és ettől vált tökéletessé. Azt hittem ilyen már nem létezik, de mégis: még jobban bele szerettem.

-Thomas..- szakadok el tőle és az arcát simogatom, miközben újra a szemeibe nézek.

-Mennyire basztam el a dolgokat?- húzza félre a száját.

-Menthetetlenül..- mosolygok, és újra megcsókolom.

Belenevetett, ami nagyon tetszett. Jó lett volna még folytatni egy kicsit, de megszólalt a telefonja. Megint egy üzenet. Sóhajtva szedte elő a zsebéből, és érdekesen tanulmányozni kezdte a sorokat.

„A helyetekbe behúztam volna a függönyt.”

Az ismeretlentől jött. Egyszerre néztünk össze, majd az ablak felé pillantok. Kívülről a párkányba volt állítva egy nagy henteskés. Felsikítottam. Tom azonnal oda ment és behúzta a függönyt, és az egész lakáson végig rohant, mindenhol megtéve ezt a mozdulatot. Még csak most tudatosult bennem hogy mekkora bajba sodortam.. Most már tudják hogy közünk van egymáshoz.

-Jól vagy?- ér vissza hozzám, és átmegyünk a nappaliba.

-Nem.. Brandon kezd bedurvulni.

-Szólunk a rendőrségnek!- határozza el és nyúl a telefonjáért.

-Nem!- szólok rá.- Rontani akarsz a helyzeten? Ha felhívjuk őket azonnal lelőnek.

-Tami.. fenyegetnek minket!

-Akkor sem tehetsz semmit! Nem tudod mikre képesek. Én ebbe éltem egy évig! Túl sok mindent láttam.. Hidd el nekem. Szóval ne pattogjunk, várjuk meg mi lesz a vége.

Leült a fotelba és elmerengett. Ideges volt, és félt is.

 -Meddig várjak?! Amíg el nem vesznek tőlem? Még csak most kaptalak meg igazán..- érzékenyül el és bekönnyesedik a szeme.

-Édesem, kérlek ne!- ülök az ölébe és a kezeim közé fogtam az arcát.- Nyugodj meg. Itt vagyok és mindig itt is leszek. De ha rólad van.. bármire képes lennék. És most nem vagy biztonságban.

-És akkor most mit akarsz tenni? Elhagysz?- zokog fel.

-Nem, nem, dehogy!- rázom a fejem és az övének döntöm a homlokom.- Még nem tudom mit fogok csinálni. De addig is próbáljunk meg nem ezzel foglalkozni. Nézzünk meg egy filmet, oké? Bújjunk össze és zárjuk ki a külvilágot.

Bólintott. Egy puszit nyomtam az ajkaira és felállva a tévéhez mentem. Ő is felállt, és a fürdő felé vette az irányt. Halkan követtem, és óvatosan belestem utána.

Megmosta az arcát, aztán megtámaszkodott a csap mellett. Belenézett a tükörbe, és leírhatatlan volt az az érzés, amit rajta láttam. Annyi minden kevergett benne..

-Mindent meg kell tenned érte! Nem vehetik el tőled!- szól rá a tükörképére.

Halvány mosoly futott át az arcomon, és visszamentem a nappaliba. Alig hogy a DvD állvány mellett megálltam, máris a kanapén ült.

-Van valami ötleted?

-Nincs.- feleli kurtán.

-Valami akciófilm?

-Tőlem aztán..

Hátra néztem egy olyan „Csak egy kicsit vidámabban!” arckifejezéssel, amin elmosolyodott.

-Nézzük meg a Mentőexpedíciót.- javasolja.

-Rendben van.- kapcsolom be a tévét.

Semmi kedvem nem volt hozzá. De miatta nem szóltam semmit. A lényeg hogy ne érezze rosszul magát. Nem szeretnék belőle is olyan hatásokat kihozni mint Tylerből. Nem szeretném.. elrontani a kapcsolatunk.

*                                      *                                   *

A kanapén ébredtem. Dontson tartott a karjaival maga mellett, miközben békésen szuszogott. Megpusziltam a homlokát, és a konyhába mentem. Csináltam magamnak egy kávét két ásítás között, és amikor az étkezőasztal felé fordultam, megláttam a gyümölcsös tál mellett egy cetlit. Leraktam a bögrém, és felvettem hogy elolvassam.

„Tyler nem fog tudni megvédeni. Se a doki. Gondold át minden lépésed.”

Eldobtam a levelet és hátráltam két lépést de pultnak ütköztem. Ezt.. senki sem tudhatja meg. Innentől kezdve át kell vennem az irányítást, és mindent el kell titkolnom.

-Jó reggelt!- hallom meg azt a hihetetlenül boldog hangot.

Thomas vigyorgott rám, és látva az arcát, engem is elkaptak a rózsaszín felhők, amiknek köszönhetően teljesen elterelődött a figyelmem a maffiáról.

-Jó reggelt!- ugrok a nyakába.

Azt hiszem a tegnap estén ebben a pillanatban gondolkoztunk el, hogy tényleg minden úgy volt e ahogy emlékszünk rá. Hamar rájött hogy igen, és hosszú csókot nyomott a számra.

-Gyere, ülj le, csinálok reggelit.- ültetem le egy székre, és már sürögni is kezdtem.

Csodálattal nézett az ablak mellől, és a mosolya nem szűnt.

Imádom ezt a Thomast. Felszabadult, boldog, csillog a tekintete, pörög ezerrel és.. szerelmes. Mint egy rossz kamasz.

-Ma hogy dolgozol?- érdeklődöm, és rakok elé egy bögre kávét.

-Nem vagyok beosztva. De a papírmunka miatt be kell mennem. Szóval reggeli után bemegyek, és pár óra alatt végzek. Bejössz velem?

-Nem is tudom..- teszem a szendvicseket is az asztalra, és leülök vele szembe.

-Olyan jó lenne..- fogja meg az egyik kezem.

Lebiggyesztette az ajkait és imádni való kiskutya szemeket meresztett. Szerettem volna bedőlni neki, de nem tudtam. Most nem.

-Tom, ne felejtsd el hogy az a munkahelyed. Akármi is van köztünk, nem lehetnék hivatalosan ott. Eddig minden figyelmed a gyógyításnak szentelted, sok mindent elértél. Ezt ne téveszd szem elől.

-Igen, igazad van..- sóhajt.- De most még rosszabb itt hagyni pár órára mint ezelőtt.

-Tudom. Nekem is őrülten fogsz hiányozni. De nem válhatunk olyanná mint egy csöpögős romantikus film főszereplői. Továbbra is folyik az életünk, csak most már szorosabb szálak kötnek minket egymáshoz.

Elmosolyodott és az ajkaihoz emelte a kézfejem.

-Szeretlek.- suttogja rá, majd megpuszilja.

Ezzel nyugtáztam a dolgot, hogy megértette, és nem cseszi el a munkáját.