34.fejezet

Súlyosabb fenyegetések

Egy forró fürdő után a szobában ücsörögtem és valami béna sorozatot néztem, amikor megrezzent a telefonom. Dontson írt.

„Gyere be hozzám. Végeztem. Elmegyünk valahova együtt ebédelni. Tom xx.”

Kimásztam az ágyból, és átöltöztem. Rojtos farmert vettem fel, egy fekete trikóval és a piros fekete hosszú ujjú inget kaptam még magamra. Tükörbe néztem. Kezd egy kicsit feltűnni az eredeti hajam a festés alatt. Újra kell festenem majd. De azért a hajszínem és az ingem színe miatt vörös rúzst kentem a számra, és kihúztam a szemeim. Mostanában csak így lépek ki a házból. A fiúnak lehet köze hozzá. Tudom hogy nem kéne, de bennem van az az érzés, hogy meg kell feleljek neki. Na mindegy, még sosem panaszkodott a sminkem miatt.

Átrohantam a lakáson, tornacipőt húztam, napszemüveg, és elindultam. Melegen sütött a nap, az égen alig voltak felhők, de amikor voltak is, vattacukornak tűntek a napfényben. Kikerültem pár járókelőt, és kiérve az utcából a főútra értem. A forgalmas sugárút.. Több száz ember volt most ezen a városrészen. Egyszerre vagy 40-en özönlöttek át egy zebrán, az elég széles járdákon pedig szűkösen fértünk el. Nem baj, mindenkin átverekedtem magam. Jobbra fordultam, és egy szelídebb panelek közti téren sétáltam át. Itt volt a park. Ezer éve álltam meg akár csak pár percre is egy padnál. Mindig csak átrohantam rajta. Mint most. Újabb forgalmasabb útra fordultam, és szemben már fel is tűnt a nagy épület, mely régen kastélyként szolgált, de most kétemeletes korházként működik. Előtte, kicsit bal oldalt volt egy hatalmas parkoló, jobb oldalán egy kisebb, betegeknek szánt park. És középen a főbejárat. Néha amikor átléptem a küszöböt úgy éreztem, én is dolgozni járok be. Fel sem fogtam még hogy itt beteg emberek élnek, én meg mindig csak vidáman bejövök, aztán távozok. Tök gáz, tudom..

Köszöntem a földszinti recepciósnak, és a liftbe álltam. Minden centijét ismerem már a fémdoboznak. Volt ahol rozsdás volt, volt ahol valaki rajzol egy kis alakot rá, és volt ahol szépen csillogott. Pittyent, mire kiléptem a második emeletre. Pár méter után a „főfolyosón” álltam, ahol páran álltak csak vizsgálók előtt, nővérek rohangáltak, és egy tolókocsis bácsi kanyarodott le épp egy másik folyosóra. Szembe épp az az orvos kanyarodott be, akit kerestem. Már nem volt rajt köpeny, hanem a fekete farmerja és egy egyszerű fehér póló, amiben reggel elment. Valami összetűzött papírokat bújt, fel sem nézve, csak amikor a nővérpulthoz ledobta őket.

Megindultam felé. Valamit nagyon magyarázott Amynek, aki közben egy gépen pötyögött. Félre pillantott, amikor észrevett. Tett felém pár lépést, és én is sietősebben szedtem a lábaim. Nagyjából két méterre a pulttól sikerült oda érnünk egymáshoz és egy ölelés közben megcsókoltuk egymást.

-Jó napot, Mr. Dontson!- törlöm le az alsó ajkáról az ott maradt rúzsom.

-Jó napot, Mrs. Dontson.- vigyorog, és újra megcsókolt, most kicsit hosszabban.

Nem tudtam nem észre venni hogy az eddig csacsogó nővérek most elhallgattak. Sejtéseim szerint tátott szájjal bámultak minket. És ez kicsit frusztrált, de megpróbáltam nem foglalkozni velük.

-Ott hagytam a kulcsaim a vizsgálóban. Várj meg itt, mindjárt jövök.- enged el, és gyorsan elrohan.

-Tamara?- hallom meg magam mögött.

Azonnal oda fordulok, és Maggie-t látom meg a plüss maciját ölelve.

-Szia!- mosolygok rá.- Hát te? Honnan ismertél meg?

-Thomas nagyon sokat mesélt rólad. És az előbb láttalak titeket. Nem tudod hova ment?

-Vissza a vizsgálóba. Mindjárt jön. De valami baj van?- mérem végig, és észre vettem hogy vérzik a keze.- Kiszedted az infúziót a kezedből?

-Nem érzem jól magam..- motyorog, és fal fehér az arca.

-Miért nem szóltál egy nővérnek?- veszem fel.

-Nem szeretem őket! Nekem csakis Thomas kell!- közli, és átöleli a nyakam.

Néhány lépéssel közelebb kerültem a vizsgálóhoz, de nem indultam meg vele. Így már teljesen a recepciós pult előtt álltunk. A fiú hamarosan feltűnt megint, és meglepetten nézett a kezembe levő kislányra.

-Hát a hercegnő mit keres itt?- vonja kérdőre és átveszi a kezemből.

-Rosszul érzem magam.

-Mi a baj?- simogatja meg az arcát és megpuszilja.- Talán a maci nem hagy aludni?

-Jesy jó maci..

-Akkor? Mégis mi lehet a baj?

-Egyedül vagyok..

-Jaj édesem..- érzékenyülök el az alig 7 éves szomorú arckifejezésén.

Tom rám nézett.

-Maradhatunk még egy kicsit? Szeretném megnyugtatni Maggiet.

-Persze, ez természetes.- bólintok.

-Elvinnéd a 193-as szobába? Mindjárt megyek én is.

-Rendben.

Átvettem ismét, és kettesben elindultunk. Nem tudtam nem észrevenni mennyire vizslatja az arcom.

-Nagyon szép vagy!- simít bele a hajamba.

-Köszönöm.- lepődök meg, de roppantul jól esett.

-Szereted Tomot, ugye?

-Mindennél jobban..- bólintok.

-Akkor jó. Végre elhiszi és nem kell azt hallgatnom hogy nem lehet köztetek semmi, mert te úgyse szereted..

-Ezt hitte?- nevetek.

-Ezt. De én mondtam hogy szereted! Már akkor láttam amikor először találkoztunk. Amikor vizsgálaton voltam.

Beértünk a kórterembe, és leraktam az ágyra.

-Igen? Ennyire látszott?

Felnevetett.

-Nem. Csak már régóta ismerem Thomast.

-Mindenki ezt mondja. Hogy megváltozott. De miért?

-Mert régen csak.. Csak úgy volt. Visszahúzódott. De feltűntél te, és..

-És visszatért az életvidám Thomas Dontson aki egyfolytában vigyorog és csak mesél és mesél Tamaráról.. Igen. Ezerszer hallottam.- ér be a fiú, mire rá vigyorgunk.

Megvizsgálta a lány karját, megtisztította a vértől és visszakötötte az infúziót. Aztán oda húzott egy széket az ágy mellé, leült és karba font karokkal nézett a kis betegre.

-Mi az?- kérdezi értetlenül.

-Azt várom hogy elmondd mi a baj.

-Semmi.

-Maggie, ismerlek! Mi történt? Megint nem eszel. Ezért vagy rosszul. Na mesélj csak!

-Elegem van már! Itt vagyok lassan két éve. Elegem van a betegségből. Azt mondtad megfogok gyógyulni!

Összeszorult a torkom. Az orvos is megrökönyödött.

-Figyelj drágám, biztos megfogsz gyógyulni. Thomas mindent meg tesz érted, tudod jól. De neked is segítened kell magadon, hogy egészséges legyél. És ha eszel, akkor könnyebben meg tudsz gyógyulni. Hidd el, csak jót akarunk.

Csendben maradt. A fiú felállt és homlokon puszilta.

-Jó legyél hercegnő! Hétfőn találkozunk. Anyukád nem sokára jön.

Úgy éreztük mindent megtettünk, ezért kimentünk. Némán álltunk a liftbe, és lassan elhagytuk az épületet. A parkoló felé haladva megszólalt a telefonja. Mielőtt felvette volna, átdobta nekem a kulcsokat, hogy menjek a kocsihoz. Átmentem a járdán, megálltam a szélén, és körbe néztem. Sehol semmi, ezért leléptem az útra.

Élesen súrlódó kerekek zaja ütötte meg a fülem, és oldalra kaptam a fejem. Egy szürke Mercedes száguldott felém, és alig volt köztünk pár tíz méter, ami egyre csak csökkent. Lefagytam. Moccanni se mertem, és tényleg az egész csak másodperceken múlott, amikor végre egy kar rántott vissza a járdára. Kis híján hanyatt estem, mert vissza kellett lépnem a padkára, de meg tudtam kapaszkodni Dontson nyakában.

Felsóhajtottam, és akkora sokk volt ez nekem, hogy hirtelen még levegőt se kaptam normálisan. Felnéztem a megmentőmre.

-Tamara! Minden rendben? Jól vagy? Ugye nem sérültél meg?- mér végig teljesen.

-Megmentettél..- suttogom teljesen eszméletlenül.

-Istenem, de megijedtem…- ölel meg szorosan és hosszú percekig el sem enged.

Rövid időn belül aztán felocsúdtunk, és kattogni kezdett az agya:

-Ez tuti Brandon volt. El akart ütni!

-Tom, halkabban!- markolom meg a kabátját.- Bárhol lehet besúgója, nem akarok még nagyobb bajba kerülni.- kezdem el a parkoló felé húzni.

Idegesen ültünk az autóba, és a kormányra téve a kezét, rám nézett. Ugyan az a helyzet állt fenn, amikor még Tylertől féltem.

Tyler. Basszus. Megint már egy ideje hogy nem voltam nála. Ma el kell mennem hozzá. El kell mesélnem ezt neki. Segítenie kell!

Csak egy „kicsit” érkeztünk feldúltan a kedvenc vendéglőnkbe. Oda ahova még Brannel és a múltkor a szöszivel is jártam.

-Jó napot, Miss Morgan! Rég találkoztunk.- köszön rám kedvesen Adam.

-Ülj le valahova.-  suttogom a fiúnak.

-Nem.- feleli komoran.

Sóhajtva néztem a pult mögött állóra.

-Jó napot, Mr. Sherman.

-Mit adhatok?

-A szokásost.

-Mint amit a múltkor Mr. He..- kezdi, de neki szánva az arckifejezésem, rájött hogy nem kéne befejeznie, illetve sürgősen módosítania kéne.- ..mingway kért?

-Igen, az megfelelő lesz.- bólintok.

-Egy percet kérek.- megy hátra a konyhába.

-Tommy, kérlek ülj le valahova. Én addig elintézem a rendelést.

-Nem, mert én fizetek. És mi az hogy Tommy?- vigyorog és oda húz magához.

Elmosolyodtam, mert teljesen véletlenül jött a számra a becézés. Lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam az ajkaira.

-Ülj le.- kérem meg még egyszer.

Végre teljesítette a kérésem. Mr. Sherman ismét megjelent, és bizalmasan jött oda hozzám.

-Reméltem hogy nem sokára eljön. Zero itt volt.

-Hogy mi?- fogom suttogóra a dolgot.

-Azt kérdezte mikor járt itt utoljára és hogy kivel.

-Ugye nem mondta el neki?

-Nem mondtam volna, de..

-De?

-A feleségem fejéhez tartották a fegyvert. Muszáj volt elmondanom..

-Oh basszus..- túrok a hajamba.

-Ne haragudjon…

-Dehogy, semmi baj. Én is ezt tettem volna.- nyugtatom.- Tudja, az a fiú akivel jöttem.. Már hosszú ideje ő jelent nekem mindent. És érte bármit megtennék.

-Tényleg sajnálom.. Ha bármit tehetek önért..

-Hát.. Ha ma ingyen kajálhatnánk itt..- vigyorodok el, oldva a feszültséget.

-Azt hittem ez egyértelmű. Pár perc és Brian kiviszi.

-Rendben, köszönöm.- fordítok hátat, és megindulok az asztal felé.

Leültem a barátságos barna tekintet elé, és igyekeztem leplezni minden érzésem.

-Na?

-Percek kérdése.- nyugtatom.

-Mi tartott ilyen sokáig?

-Csak beszélgettünk. Nagyon jóba vagyok a Sherman családdal, rég találkoztunk már..

-De minden rendben?

-Persze. Képzeld, ingyen eszünk.

-Na az jó. Remélem nem azért mert szar lesz.

-Itt a legjobb a kaja 5 km-es körzetben.- győzködöm.

-Majd kiderül. De a tiednél biztos nem jobb.

-Ebben én is biztos vagyok.- ér mellénk a felszolgáló srác.- Tamara főz ország szerte a legjobban. Dolgozott itt.

-Köszönjük Brian az információt.- közlöm vele ironikusan, amitől észre is veszi magát és sietősen rakja le a tányérokat.

Miután ott hagyott minket, Dontson kérdőn nézett rám.

-Mit nem mondasz el?

-Tudsz mindent.

-Nem tudsz hazudni, ugye tudod?

-Nem is akarok.- kezdek bele az evésbe.

Látta rajtam hogy nem fogok megtörni. Elhatároztam hogy megvédem. És ebbe fontos szerepet játszik az is, hogy minél kevesebbet tudjon a közelgő veszélyről. Már csak azt kéne kitalálnom, mihez kezdjek az előbb rám zúdult dolgokkal..