36.fejezet

Amit nem lehet többé elfojtani

Az autó kevesebb mint fél méterre fékezett le tőlem hirtelen, és nyílt a sofőr felőli ajtó. Felmerült bennem a kérdés, hogy mi van ha erősítés annak az alaknak? Hátra néztem. Ott állt. Ott állt a kanyarban, és bámult.

-TAMARA!- ordít rám Dontson, mire oda kaptam a fejem és hozzá rohantam hogy átöleljem.

Olyan félelem uralkodott felette, hogy még én is meglepődtem.

 - Jézusom, mi a franc történt?! Majdnem elütöttelek! Jól vagy?

Némaságba zárkóztam, ezért a vállaimra rakta a kezét és megrázott.

-Mi van veled?! Tami!

Csak néztem ahogy riadtan szólongat, de nem bírtam válaszolni. Hirtelen döntöttem, és magamhoz rántva fájó csókot adtam neki. Nem volt több kérdése, csak viszonozva válaszolt. Megkönnyebbülés árasztotta el a testem, és biztonságos karjai között kezdtek ellazulni az izmaim. Nem bírtam magammal. Itt volt bennem az az érzés hogy nem sokára vége lesz ennek. És kiakarom élvezni a jelenlétét amíg megtehetem.

-Tom..- sóhajtok.

-Haza megyünk!- kap a karjaiba és berak a hátsó ülésekre, majd ő is beül, és elhagyjuk a helyszínt.

Az alak ott volt, még mindig. Végig nézte ahogy elhajtunk mellette, és ez még jobban erősítette bennem a vég érzését.

Otthon a lakásban aztán kikérdezett:

-Mi történt? Hol voltál? Mitől ijedtél meg? Kergetett valaki? Az az alak követett? Az istenért, majdnem elütöttelek!- kiabál, és inkább magának szánja ezt a hangnemet.

Látta hogy nem válaszolok, ezért idegesebb lett.

-Bántottak? Miért nem szólsz egy szót se? Minek mentél ilyenkor a parkba?

Őrültnek éreztem magam, amiért ilyen komoly helyzetben is csak azon járt az eszem, hogy milyen szexi. Hogy milyen jól néz ki, és hogy mennyire dögös ilyen agresszívan.

-Tamara!- lágyul el, látva hogy a száját bámulom miközben beszél.

Egyetlen ok miatt. Mert meg akartam csókolni. Oda léptem hozzá, és mondhatni letámadtam. Talán ugyanolyan csók volt mint eddig bármelyik. De más célokkal. Ugyanaz járt a fejünkbe, ezért nem is volt kérdés az egész, főleg hogy így tudnánk a legjobban levezetni a stresszt.

Elhátráltunk a falig, ahova aztán neki döntött, és a térdhajlatomhoz nyúlva felemelt magára. Összefontam a lábaim a derekán, és bevitt a szobába. Hanyatt döntött az ágyon és ahogy lehuppantam, rögtön tépni kezdtem a pólóját.

 A nyakam kezdte csókolgatni, és egy pillanatra minden úgy tűnt hogy rendben van, kezdtünk bele lendülni, de a pólója még mindig nem került le róla.

-Tami..- sóhajt bele két csók közti szünetbe.

-Thomas.. Kérlek! Szükségem van rád..

-Ne.. Várj…- gurul le rólam és felül törökülésbe.

Duzzadt ajkaiba harapott és a tenyerébe temette az arcát. Nem tudtam elképzelni mi lehet vele, de ha ő ezt nem akarja.. Nekem elég nagy szégyen lenne hogy így letámadtam.

-Mi a baj?- rakom az egyik kezem a térdére, a másikat pedig a vállára.

-Valamit el kell mondanom.

Milliónyi dolog jutott az eszembe, rosszabbnál rosszabbak. De nem mertem tovább gondolkozni, vártam hogy megszólaljon.

-.. Én.. Steril vagyok.- simogatja meg a térdén pihenő kezem.

-Mármint..?- sokkolódok le és hirtelen nem tudtam mit mondjak.

-Nem lehet gyerekem. Sajnálom..- kezdenek potyogni a könnyei.

Még mindig nem fogtam fel. Érhetett volna rosszabb hír is. Bár neki ez gondolom borzalmas.

-Thomas..

-Sajnálom! Muszáj volt elmondanom mielőtt..

-Shh! Édesem, ez nem akkora baj.

-De, eléggé az. Tudod milyen szörnyű ez nekem? Egy gyerek lehetne az életünk összekötő legerősebb szál, de én.. Én még ezt sem tudom megadni neked!- zokog.

Közelebb húztam magamhoz, és átöleltem. Olyan erővel tört fel belőle a sírás, hogy teljes teste, és talán még a lelke is beleremegett. Megpróbáltam átgondolni az egészet. Talán ezért nem közeledett eddig. Félt ezt elmondani. Amit megértek. De..

-Ettől függetlenül én még mindig nagyon nagyon szeretlek!- fogom a kezeim közé az arcát és mélyen a szemeibe nézek.- Életem szerelme vagy, ugye tudod? Soha, semmilyen ok miatt nem hagynálak el!

-Most még ezt mondod. De meg fogsz unni.

-Hogy mondhatsz ilyet?

-Eva is ezért hagyott el. Egyszer csak fogta magát, veszekedett velem és összepakolt.. Aztán kirohant az utcára, és pont jött egy autó. Elütötték. Én juttattam a halottak közé!

-Jesszusom, miről beszélsz?

-Arról ami történt. Nem akarlak téged is..

-Fogd már be!- rakom a kezem a szájára.- Össze-vissza beszélsz, felét még te sem érted. De erre most jól figyelj: hónapokig egy kurvának használtak. És sajnos úgy is érzetem magam. De neked így is kellettem. Nem lehet gyereked. Nem túl jó hír. De én ezt el tudom fogadni, és nem is igazán érdekel. Erre van egy csomó megoldás. Hisz orvos vagy. Tudod jól hogy mennek ezek. Mi mindig támogattuk és elfogadtuk egymást úgy ahogy vagyunk. Nem érted, hogy számomra ettől még nem vagy kevesebb?

-Annyira szeretlek..- sóhajt egyet és újra megcsókolva ismét hanyatt dönt.

Eljutottak hozzá a szavaim, és úgy tűnt nagyjából túltette magát ezen. Még nem fogtam fel a dolgot. De ha sikerül is majd, akkor sem fog problémát okozni. Feltétel nélkül szeretem. Az életem adnám érte. Amit valószínűleg meg is fogok tenni.

Minden érintése után libabőrös lettem, és bizsergően jó érzés fogott el. Csak így végig gondoltam magamba az elmúlt két hónapunk. Az első találkozás, a kis bókjai, az aggódásai, az első ebédünk, amikor még magáztuk egymást.. Aztán amikor megvédett Tylertől. Annyira bátor volt és hősies. Aztán ideköltöztetett és a dolgok alakultak magától. Szép lassan természetessé vált hogy együtt alszunk, az puszik, az ölelések, és teljesen megnyíltunk egymás felé. Igazából már elég régóta megvolt ez a vonzalom. Csak nem ismertük fel. Vagy nem akartuk elhinni. De minden egymáshoz intézett szónak súlya, és minden tettnek oka volt.

-Tom…- nyögtem fel, és ívbe feszült a hátam.

Újra végig csókolta a nyakam, végül az ajkaimhoz ért. Voltak már elképzeléseim erről a pillanatról, de sokkal fantasztikusabb volt mint ahogy valaha is gondoltam. Gyengéd volt, lassú, és igazán romantikus. Nem siettük el a dolgokat eddig se, hát ezen az éjjelen sem tettük. Egyszerűen csak ez illik rá: a tökéletes első alkalom.

*                                *                                *

Reggel. Életem legeslegszebb reggele. Dontson még szuszogott mellettem, de a mocorgásomra elmosolyodott. Felé fordultam és apró puszikkal halmoztam el az arcát, amin felnevetett, és hirtelen fordult hasra, így alá kerültem. A fejem mellett támaszkodott meg az alkarjain, és óvatosan rám feküdt.

-Jó reggelt, szépségem!

-Jó reggelt.- vigyorgok és beletúrok kócos hajába.

Annyira elképesztően nézett ma ki. Máskor is, na de ma.. Szó szerint gyönyörködtem benne. Tegnap a sok harapdálástól felduzzadtak az ajkai, tiszta kóc volt, és az a kis lila folt a nyakán.. Az egész olyan összképet hozott össze, hogy azt hittem elájulok. Viszont ő is méregetett, sejtésem szerint rajtam is vannak változások. Nagyjából ugyanazok. Azt viszont érzem, hogy az én nyakam jobban elkészült..

-Ma itthon leszek egész nap.- vigyorog.- És azt csinálunk amit csak akarunk.

-Ne menjünk sehova. Csak legyünk kettesben.. Szükségem van minden percre veled!

-Hisz előttünk az élet!- nyugtat.

-Ja. Igen..- felelem cseppet sem nyugodtan.

Visszatért a rideg igazság: holnap dolgozik, én pedig elmegyek. Istenem, annyira nem akarom. Főleg most. Még a végén azt hinné azért tűntem el, amit az éjjel mondott. De azt sem közölhetem vele hogy hova és miért megyek. Valahogy meg kell oldanom..

-Gyere, csinálok valami reggelit.- gurul le rólam, és felvéve egy alsógatyát, otthagy a szobában.

Felültem, és körbe néztem. A hely úgy nézett ki mint egy csatatér. De konkrétan. A felsőm az ágy előtt, a nadrágja a túlsó sarokban.. Felkaptam a pólóját, felvettem egy bugyi kíséretében, és utána indultam. A ragyogó nap elárasztotta a nappalit fénnyel, akárcsak a konyhát. És ebben a csodás aranyszínű fényben ott pompázott az én drága szerelmem, akivel ez az utolsó 24 órám. Gombóc nőtt a torkomba a szívszaggató fájdalomtól.

-Minden rendben?- mér végig.

-Persze.- mosolyodok el, és oda lépve mellé egy puszit nyomok az arcára.

Ennek a napnak tökéletesnek kell lennie. Csak Ő és én.