30.fejezet

Paranoia

Reggel úgy éreztem magam mint akit fejbe vertek egy téglával.. Hasra fordultam az ágyon és a fiú mellkasára tettem a fejem. Pár percre lehunytam még a szemeim, hogy pihenjek, de hamar rájöttem hogy már képtelen leszek visszaaludni. Felpillantottam Tomra. Ma reggelre még szexibb lett a borostától és még a kócos haja is tett rá egy lapáttal.

-Thomas..

-Hmm?- mormog és résnyire nyitja a szemeit.

-Rosszul vagyok..

Válaszra sem méltatott, csak a hajamba puszilt. Feljebb húzta rajtunk a takarót és szorosabban összebújtunk.

Már épp álmodni képes alvási zónába kerültünk volna, amikor kopogtak az ajtón. Egyszerre kaptuk fel a fejünk és végig futott rajtunk a józanság. Körbe pillantottunk a szobán és azt hiszem még jobban felébredtünk. A tiszta és rendezett hely most úgy nézett ki mint egy csatatér. Az inge az ajtó mellett, a nadrágja a dzsekimen a szőnyeg közepén, a tegnapi ruhám pedig a túlsó sarokba hajítva. Ekkor vettem észre milyen kevés ruha is van rajtam. Közben pedig hevesebben kopogtak. Kiugrottam az ágyból és az ajtóhoz rohantam. Gyorsan magamra kaptam az ingét, pár gombot összenyomtam és kinyitottam résnyire az ajtót, hogy nem sok mindent lehessen látni bentről. Igazából azt reméltem hogy senkit nem kell beengednem, de a recepcióssal találtam magam szembe, aki egy kis gurulós asztallal maga előtt. Be engedtem, mert a reggelink illata csapta meg az orrom.

-Jó reggelt Mrs. Dontson!

-Jó reggelt.- felelek furcsán és talán az arcomra van írva egy kérdőjel.

-A reggeli.- árulja el az asztal tartalmának a nevét.

A kis szállító az első egy méterben elakadt a dzsekimben. Arrébb rúgtam, amin alapból mosolygott. Aztán észrevette a félmeztelen fiút az ágyban ülni. Eltudtam volna süllyedni szégyenemben.

-Jó étvágyat!- kuncog és hátat fordítva kisiet.

Szaggatott sóhajjal vágódtam hanyatt én is az ágyra.

-Ez nagyon gáz volt.- bámulom a plafont.

Megdörzsölte a szemeit és most sikerült tudatosan körbe néznie.

-Mi a..?

Álmosan nézte meg a telefonján az időt, amikor csodálkozva közölte hogy

-Jött egy SmS egy ismeretlentől.

-Mi a száma?

-Nincs.

-Mit írt?

-„Remélem jól szórakoztok, mert itthon már kevésbé lesz olyan jó sorsotok a továbbiakban. Zero”

-Zero?!- kapom ki a kezéből a telefont hogy a látvánnyal győződjek meg a szó létezéséről az üzenetben.

-Ismered?

-Ez.. Ez Brandon alvilági neve.

Zavartan nézett rám.

-Biztos?

-Milliószor hallottam már hogy így hívják a narkósok. Szerinted? Mégis miért viccelnék ilyennel?!- pattanok fel és fel alá mászkálok.

-Tamara, ne kezdj kombinálni. Ez nem jelent még semmit.

Hitetlenül néztem rá.

-Ez egy fenyegetés volt. Haza kell mennünk! Rosszat sejtek..- gondolkozok.
-Ha rosszat is jelent.. Itt jó helyen vagyunk. Pont hogy itt nem találnak ránk.

-És mi van ha.. És ha Tylert is bántották? Azt nem tudnám elviselni..

A név hallatán ideges lett és magára kapott egy pólót.

-Ja, tényleg. Már megszokhattam volna hogy neked ő a fontosabb.- bámul el, majd a földre lemondó arckifejezéssel.

 -Thomas.. Meg kell értened hogy… Ő is fontos. Nem hagyhatom magára.. Nehéz időszakon van túl és senkije sincs..

-Megértem.- villan rám a tekintete dühösen.- Én minden megértek.

Borzasztó érzés futott végig a hátamon és libabőrös lettem. Fel kell hívnom. De ezen Tom még jobban megsértődne. Oda léptem hozzá és a kezeim közé fogtam az arcát:

-Semmi sem fontosabb nálad jobban számomra. Remélem tudod..- nyomok egy puszit az arcára, és a telefonommal kivonulok az erkélyre, majd behúzom magam után az üvegajtót.

Megkerestem a számot, és indítottam a hívást. Sokáig kicsengett, és kis híján már a hangposta jelentkezett, amikor végre felvette.

-Tyler, végre..- sóhajtok fel.

-Szia Tami.- köszön és a hangjából egyből tudtam hogy valami nem stimmel.

-Jól vagy? Valami történt?

-Nem, semmi..

-Ty, nekem nem tudsz hazudni.

-Tényleg minden oké. Miért hívtál? Nálad minden oké?

-Igen, ma megyünk haza. Csak szerettem volna tudni hogy jól vagy e.

-Jó, akkor máshogy fogalmazok. Mondd el mi történt!

-Kaptunk egy fenyegető üzenetet. Brandontól.

-Brantől?!- döbben le.

-Ő volt Zero, nem?

-De igen. A maffiás nevén üzent?

-Igen.

-Akkor ez egyet jelenthet. Visszaszállt közéjük.

-Jézusom..- szörnyedek el.- Tyler, mi ez az őrület?!- fakadok sírva.

-Úgy néz ki visszatért az emlékezete. És ez annyit jelent.. Hogy vissza akar téged szerezni.

-Nálad fognak először keresni. Te sem vagy biztonságban.

-Én tudok magamra vigyázni. De te nem. Veszélyben vagy.

-Thomas vigyáz rám!

-Ő nem tudna téged megvédeni! És ha tényleg szereted.. ebbe se kéne belesodorni.

-Igazad van.

-Haza kell jönnöd!

-Kettőkor indul a gépünk.

-Rendben. Addig ha bármi történik.. hívj!

-Oké. Szia.- bontom a vonalat és megtörlöm az arcom.

Ennek nem szabad kiderülni az orvos számára.. Kezdetét vette a legrosszabb rémálmom.

Elköszöntünk a recepcióstól, aki utoljára hívott Mrs. Dontsonnak, és egy taxival célba vettük a repteret. Ahol persze egy centit se mozdultam a fiú mellől, és igyekeztünk észrevétlenek maradni. Mindenki olyan gyanúsnak tűnt.. Mintha minden ember ellenünk lett volna. Vagy csak kicsit sok Paranoid Illusions (horror sorozat) részt néztem.

A gépen viszonylag megnyugodtam, bár még mindig fenn állt a lehetősége annak, hogy a gépet eltérítik, és lezuhanunk. De ezt nem tartottam valószínűleg.

-Tamara, kérlek nyugodj meg. Túl feszült vagy reggel óta.- puszil Tom a hajamba és átkarolja a vállam.

Szó nélkül a mellkasára raktam a fejem. Nem. Nem szólhatom el magam előtte. Azt akarom hogy semmi baja se essen, szóval nem tudhatják meg Brandonék hogy nekünk közünk van egymáshoz. Bár egy csettintés alatt kiderítik. Ezért lehet jobb lenne ha kerülném most egy ideig. Úristen, miken gondolkozok én?! Hisz képtelen lennék rá.. Szeretem!

-Bármit megtennék érted, ugye tudod? Az életem árán is megvédenélek.- puszil a hajamba.- Szeretlek!

Az utolsó szó sebes nyílvesszőként hatolt a szívembe, mely rögtön vérezni kezdett. Eltört a mécses. Túl sok teher ez már nekem. Eltakartam az egyik kezemmel az arcom, és némán felzokogtam.

A hazai reptéren még inkább beparáztam. A szemem elé raktam a napszemüvegem és a földet bámulva sétáltam mindenhol végig. Ismét taxiba ültünk, és végre haza érkeztünk. A kapunk belül elcipeltük a bőröndünk az ajtóig, ám amikor kulcsot akartam helyezni a zárba, az ajtó kinyílt. Összenéztünk. Mindketten tudtuk hogy bezártuk mielőtt elmentünk.

-Maradj itt.- suttog és halkan belép az épületbe.

Természetesen pár lépés után én is bementem. Már azt vártam mikor tűnik fel valaki késsel vagy pisztollyal, amikor egy fiatal nő került a látókörünkbe a nappaliban.

-Anya?!- döbben le és megkönnyebbül.

-Tommy!- csattan fel örömmel a nő, és ölelés közben össze-vissza puszilgatja a fiát.

Nyugodt mosollyal figyeltem őket. Egészen addig amíg észre nem vett. Alaposan végig mért.

-Ő ki?- kérdezi a srácot joggal.

-Anyu, bemutatom neked a..- kezd bele és hogy időt nyerjen a gondolkozásra; megfogta a kezem és oda húzott magához.- ..barátnőm.

Nem számítottam erre a befejezésre. De elvigyorodtam és megszorítottam feltűnés nélkül a kezét.

-Szia, kedvesem.- fog velem kezet.

-Üdvözletem. Tamara vagyok.

-Szólíts csak Valerinek.

-Hogy hogy itt vagy?- tereli el rólam a szót.

-Régen láttalak. A nagyságos úr már haza se néz.- hányja a szemére.

-Tudod jól hogy dolgozom. Most az egyszer mehettem el három napra. De még most is volt munkám.

-Jól van fiam, megértem. Örülök neki hogy boldog vagy. De már értem az okát.- pillant rám mosolyogva.

Kicsit frusztrált a nő jelenléte. Elvégre mégis csak az egyik szülője. Mi van ha.. neki nem felelek meg? Mi van ha jobbat szánt a gyerekének? Mi van ha én nem vagyok szimpatikus?

-Elnézést, de én ledőlök egy kicsit. Nem érzem jól magam.- válok el a fiútól.

-Fáj valamid? Kérsz gyógyszert?- aggódik rögtön.

-Nem, minden oké.- húzom magamhoz egy pusziért, és a szoba felé indulok.

-Úgy érzem van miről mesélned.- hallom még Vali hangját, aztán elnyelt a szobánk csendje.

Nem elég hogy itt van ez a Brandonos ügy, most még azon is aggódhatok hogy Dontson mit mesélt a kedves édesanyjának rólam, és hogy azok alapján mi lesz a véleménye.. Remek.