24.fejezet

Eva kísértése

Nem tudom hány óra lehetett, de még elég sötét volt, amikor a szobába sikítás jutott be. Kipattantak a szemeim és szívem máris hevesebben kezdett verni. Igyekeztem egy rossz álomnak betudni az egészet, de az utcáról még több hang szűrődött be. Kisebb sikolyok, megdöbbenő férfi hangok. Dontson felé fordultam. Békésen aludt.

-Thomas..- suttogok, de nem is reagál.- THOMAS!- löködöm meg.

-Mi az?- motyogja álmosan.

-Valami van kint az utcán!

-Jó, nem baj, aludj..

-Nem! Thomas valami történt odakint!- ülök fel.

A válaszát elnyomta az értetlenség, mert a szobát immáron kék és piros villózó fények töltötték be. Mindketten kiugrottunk az ágyból és egy pulcsiban rohantunk az ajtóhoz. Amikor kiléptünk a csípős levegő megcsapta a lábaim, hisz nadrág nem volt rajtam. A póló viszont nem ért le teljesen a térdemig.

A kapun kívül megpillantottuk a mentőautót és a tömeget, amely a szomszédokból állt, és félkörívben álltak körbe valamit. Oda siettünk. Én még fel sem fogtam mi a franc történik, Tom már ott is volt a földön fekvő lány mellett és vizsgálni kezdte. A kollégái egy hordágyat vittek oda és ráfektették. Felismerték Dr. Dontsont. Pulzust mértek rajta, ami azt bizonyította hogy még él. Azonban nagyon lassan vette a levegőt, amiért nagy valószínűséggel külső seb a felelős. Sajnos a félhomályban nem sokat láttak, de amikor a fiú felhúzta a lány pólóját, a csípője fölött egy elég mély és vérző vágás nyom lett látható. Többen elszörnyedtek körülöttünk. Az orvos azonnal elszorította amennyire csak tudta, hogy csillapodjon a vérzés. Berakták a mentőautóba, aztán oda rohant hozzám:

-Tamara, be kell mennem velük.

-Mi?! Ne, Thomas kérlek ne!- fogom meg a kezeit és potyogni kezdenek a félelemtől a könnyeim.- Ne hagyj egyedül! Csak most ne..

-Tami, muszáj! Ez a munkám! Szörnyű állapotban van!

Már épp további tiltakozást akartam neki szánni, amikor elhúzta a kezeit és berohant a kocsiba. Simán itt hagyott..

Körülöttem az emberek zaklatottan vonultak vissza a házakba, ezért én is bementem, már csak a rettegés miatt is. Kétszer fordítottam el a kulcsot a zárban, majd körbe rohanva a lakáson minden ablakot becsuktam. Fél 3. Célba vettem a fiú szobáját és úgy ugrottam be az ágyba miután lekapcsoltam a villanyt. Magamhoz szorítottam a párnáját és amilyen mélyen csak tudtam, beszívtam az illatát. Még meleg az ágy ahol feküdt. Átgurultam arra az oldalra és igyekeztem nem a kint látottakon agyalni. De nem igazán sikerült. Megkéselték. Valaki megkéselte a lányt. Aki nagyjából annyi idős mint én. Itt a házunk előtt. De tettes nem volt. Bárhol lehet most! Bármelyik bokorban, kertben. Vagy akár házban, amíg mi kint voltunk..

A nyakamig felhúztam a takarót és összegömbölyödtem. Szakadt rólam a víz, nagyon melegem volt, de semmi áron se takaróztam volna ki.

Reggel nyugodtan keltem. Kisétáltam a nappaliba, és a zárt ablakok jutatták eszembe a hajnali eseményeket. Azonnal átfutott rajtam a gondolat hogy felkapok egy kést és magamnál fogom tartani, de végül elvetettem az ötletet. Itt biztos nincs. A gondolat viszont ott van a fejemben. És ismerem magam, meseszerűen tudok kombinálni, szóval valahogy le kéne kötni az elmém. Gondoltam olvasok, de ez köztudott hogy ilyen idegállapotban lehetetlen. A polc előtt állva néztem a könyveket, majd egy családi fotót. Ekkor jött az az ötlet hogy megkeresek pár fotót Dontson családjáról.

Bementem a szobába és kinyitottam az egyik szekrényajtót. Sejtettem hogy itt lesz, mert láttam az aljában korábban pár dobozt. Kiszedtem, leültem a szőnyegre és levettem a tetejét. Az elsőn az anyukájával volt. Gyönyörű nő. Valahol kirándultak. Egy másik szintén azon a helyen készült, csak egyedül volt rajta. Párat néztem még meg, amikor a kezembe akadt egy férfi képe. Régebben ketté lehetett tépve, de most meg volt ragasztva. Megfordítottam. A hátuljára a következő volt írva: Apa, 1990.

Szóval apa nélkül nőhetett fel. Itt ő még csak 1 éves volt. Biztos nem volt egyszerű.. Aztán egy sokkal jobb minőségű fotó tárult a szemem elé. Egy gyönyörű, szőkésbarna hajú, karcsú, telt, magas, szép bőrű, ápolt nő nézett rám. A kerti hintában ült. Abban, ami ott van most is a kerítés mellett. Eva Rodden. A lány aki meghalt a műtőben. A következőn szintén ő volt, de itt már Tommal. Valahol egy tengerparton volt összekapaszkodva. Tökéletesen nézett ki bikiniben is. Mint egy modell. A fiú arca ragyogott mindegyiken mellette. Mert mondanom sem kell, a doboz alja tele volt közös fényképekkel. Amúgy is kicsit zaklatott vagyok a hajnali dolog miatt, de még ezt is látni.. Fájt. Megmondom őszintén: FÁJT! Mert mellettem fele ennyire se boldog. Én nem tudok semmi olyat megadni neki amint ez a lány tudott. Ezért nem közeledik felém soha. Rám nem bír úgy tekinteni, mint barátnőre. Én csak egy lány vagyok, akit magához költöztetett, és most eljátssza a törődőt, pedig legszívesebben már megszabadulna tőlem..

Már a sírás fojtogatott, ezért kimentem a fürdőbe megmosni az arcom. A tükörbe nézve már hullottak a könnyeim, és miközben letöröltem őket, egyetlen kérdés villogott az agyamba:

  Miért nem tudok olyan szép lenni mint ő?! Nos, a kérdés, amelyre sosem kapok válasz.

-Tamara?- hallom meg a hangot, mire összerezzentem.

Kiléptem a fürdő ajtajába és ekkor láttam meg hogy Thomas a szoba küszöbén ácsorog. Kettőnk közt volt elterülve a sok fotó, az emlékei, az élete. Nézte őket pár percig, majd rám pillantott.

Nem tudtunk mit mondani. Az egész abszurd volt. Még egyszer megtöröltem az arcom, aztán szó nélkül elhaladtam mellette, és a nappalin át az előszobába mentem. Már nyúltam a pulcsiért a fogasra, amikor megfogta az egyik karom. Gyengéd volt de mégis erős. Hagytam a francba a pulcsit és felé fordultam.

-Ne haragudj hogy hajnalban csak úgy itt hagytalak..

Megráztam a fejem. Minden közül ez érdekelt a legkevésbé. Amit észre is vett és sóhajtva húzott oda magához a karjaiba.

-Eva zaklatott fel ennyire?

-Annyira gyönyörű volt!- zokogok fel, és már nem értem a saját reakcióim.

Éreztem ahogy kicsit szorít az ölelésén. Mintha.. Elérzékenyült volna.

-Ne mond hogy futókaland volt! Látom mennyire szeretted!- nézek fel rá.

Elrejtette az érzéseit, nem volt könnyes a szeme, csak megfeszült állkapoccsal nézett a szemembe. Megsimogatta az arcom.

-Szerettem.- bólint.- Az életet jelentette számomra. Aztán a karjaim alatt halt meg. Lassan leállt a szíve, én pedig nem tudtam belenyugodni. Negyedórán át próbáltam újraéleszteni, a nővérek és Swauter azonban már nem voltak a műtőben. Egyedül hagytak. Aztán be kellett látnom hogy elvesztettem..- csuklik el a hangja, de még mindig nem mutat egyéb érzelmet.- Azt hittem belehalok a fájdalomba. Meg voltam róla győződve, hogy többé nem leszek igazán szerelmes.. Hogy más biztos nem jelenthet nekem majd annyit mint Ő. De tévedtem..- törli le a könnyeim.- Tévedtem, mert aztán jöttél te, és bár felfordítottad az életem, egyszerűen képtelen vagyok nélküled élni..